- Jaj – mondta rosszat sejtve a
bodobács, és lezökkent egy fűcsomóra.
- Drága Rozáliám -, szólt a
közelben sütkérező arájának -, nézz csak oda. Te is azt látod, amit én?
Rozália arra fordult, amerre a
bodobács csápja mutatott. Egy darabig csak nézelődött, aztán azt mondta:
- Jaj.
Azzal ő is lehuppant Bódog mellé.
És szomorúan nézték, amint a tücsök feléjük biceg.
- Mi történt veled, Tücsök koma?
– kérdezte Bódog, amikor a tücsök odaért.
- Ó –, sóhajtott a tücsök –, ne
is kérdezd. Sportbaleset. Átszökkentem egy toboz felett, de olyan
szerencsétlenül értem földet, hogy megrándítottam a bokám.
- Fáj? – kérdezte együtt érzően
Rozália.
- Nem kismiska, az biztos –
felelte a tücsök délcegen kihúzva magát.
- De nem is ez a baj – tette
hozzá elszontyolodva. – Hanem az, Bódog, hogy így nem tudok hegedülni a
lagzitokon. Haj, haj.
- Haj, haj – sóhajtott a bodobács
is, és bánatosan lekonyult a csápja. Aztán csak ültek hárman, és felváltva
sóhajtoztak.
Egy közeli lapulevél árnyékában
hűsölt Csiga Béla, és Szepi, a lepke.
- Hallottad? – kérdezte a
barátját Szepi.
- Aha – mondta a csiga. – Szegény
tücsök.
- És szegény Bódog. Hát miféle
lagzi az, ahol a vőlegény nem tudja megtáncoltatni a szép arát?
- Hm – válaszolt Csiga Béla. - Ki
kéne találni valamit.
Odamentek a gyászosan üldögélő
kis csoporthoz.
- Hallottuk, mi történt – szólalt
meg Szepi. – Nagyon sajnáljuk
- Mi is, Szepi, mi is – felelte elszontyolodva
Rozália.
- Esetleg – folytatta a lepke -,
megkérdezhetnénk pár ismerőst. Hátha akad valakinek egy jó ötlete. Hogy mégis legyen
valamilyen zene a lagzitokon.
Összenézett Bódog és Rozália.
- Az jó volna – bólogattak
felvidulva.
- Hívjátok a barátaitokat –
javasolta Szepi. - Én is szólok
mindenkinek, akit megtalálok.
- Te meg, csiga – fordult Bélához
-, szaladj el Hektor úrért.
- Futok – mondta a csiga, és
sebesen elindult.
- Találkozzunk a nyírfánál, a
tisztás szélén – kiáltott vissza röptében Szepi.
A fehér törzsű nyírfa árnyékában
hamarosan összegyűlt sok barát és ismerős. Legutoljára Hektor úr, a hőscincér
érkezett meg, nyomában a lihegő csigával.
Bódog elmesélte nekik, mi történt
a tücsökkel
- És ha ki nem találunk valamit, akkor
nem tudunk táncolni a lagzimon – tette hozzá.
Mindnyájan eltöprengtek.
A csiga tekintete egyszer csak megakadt
Sziszin, a szöcskén.
- Sziszi – kiáltotta örömmel. –
Te nagyon hasonlítasz a tücsökre. Nem tudnál te hegedülni?
A tücsök elnézően mosolygott.
- Öööö – válaszolt Sziszi -, nem
gondolnám. Én nem kaptam zenei képzést. Legfeljebb a mezei poloskák nótáját
tudnám elhúzni.
Katica elmosolyodott, a poloskák
pedig úgy tettek, mintha meg sem hallották volna.
- Deeee – tette hozzá Sziszi
segítőkészen –, esetleg akrobata mutatványokkal szórakoztathatnám a násznépet.
Ugrani aztán igazán jól tudok.
Azzal büszkén kidüllesztette a
mellét.
- Mit szólnátok a békakórushoz?
Azt hallottam, ők fuvoláznak – szólalt meg izgatottan a méhecske.
- Ó, tényleg – helyeseltek többen
is. – A békák.
- Deeee… - mondta Rozália –, nem
egyhangú az egy kicsit, amit fújnak? Brekeke, brekeke, és aztán megint csak,
brekeke? Hát mit lehet erre táncolni?
- De azért jó ötlet volt,
méhecske – fordult hozzá kedvesen. – Köszönjük.
A méhecske arca ragyogott a
büszkeségtől.
- Éééés aaaa…- kezdte Pepe, a
legidősebb mezei poloska, de aztán elhallgatott, és nyugtalan pillantást vetett
a hőscincérre.
- Ne félj, Pepe, nem harapom le a
fejed – mondta neki a hőscincér. – Mit akarsz mondani?
- Hááát, hogy mondjuk aaa… szóval
a muslincák. Igen szépen énekelnek, és nem is mindig ugyanazt, ahogyan a békák.
- Ez igaz – tanúsította a
bodobács. – Magam is hallottam múltkor, amikor a…
Elhalt a hangja, amint a
tekintete találkozott a hőscincér pillantásával.
- Nem jó ötlet – motyogta halkan.
- Hát miért? – kérdezték a
poloskák.
- Öööö, hát mert ők csak akkor
danolnak, amikor spiccesek.
- Nem baj. Legfeljebb keresünk
nekik valami erjedt gyümölcsöt – mondta Pepe.
- Nem javasolnám – jegyezte meg
halkan az egyik öccse.
- Mi van?
- A mamájuk nem örülne.
- Aaa… jaj – csak most esett le Pepének
a tantusz.
- Az ám, jaj – jegyezte meg
Bódog. – Kicsi asszony Muslincáné, de nagyon szigorú. Én nem haragítanám
magamra.
A hőscincér bólintott.
- Magam is így vagyok vele –
mondta kissé restelkedve.
- Hát akkor nem lesz zene? –
kérdezte elszontyolodva Katica. – Én úgy szerettem volna egy jót táncolni a
lagzitokon, Bódog. Hát ez nagyon szomorú.
- Igen, igen – szólalt meg hirtelen
a fejük felett a szajkó, aki véletlenül vetődött arra. – Nagyon szomorú, bizony.
Én is nagyon vártam már a lagzitokat, Bódog.
- Szerettem volna hallani a
tücsök hegedülését – tette hozzá. – Mert azért csak az az igazi. Az a szép
tücsökzene. Amikor a tücsök úgy rákezdi, hogy, hogy is, hát valahogy így…
És a tisztáson felharsant a tücsökzene.
Tisztán, gyönyörűen. A szajkó még cifrázta is, pont úgy, ahogy a tücsök szokta,
még az apró kis zizzenéseket is beletette, ahogy néha a tücsök szárnya rezzent.
Nagy csend lett. A tücsöknek
leesett az álla. Mindenki ámulva nézte a szajkót.
- Mi van? – kérdezte a szajkó
zavartan. – Mit bámultok?
- Szajkó – lépett elő kissé kábán
a tücsök. – Ez nagyon szép volt. Én ezennel tiszteletbeli tücsökké avatlak. Te
fogsz muzsikálni Bódogék lakodalmán.
- Mit szóltok? – kérdezte a
bodobácsok felé fordulva.
- Szóhoz sem jutok! – kiáltotta
Bódog, Rozália pedig szinte sírt örömében.
Bódog a barátaik felé fordult.
- Mindenkit várok szépséges
Rozáliámmal holnap délben a lagzinkba. – jelentette ki fülig érő szájjal. -
Estig ropjuk.
- Vagy, amíg a madár bírja – tette
hozzá, és a szajkóra kacsintott.
