Szőnyegmese - új sorozat első darabja

Rozi a szőnyegen feküdt a szobája padlóján, és aludni próbált. Feküdhetett volna a szép, napraforgós ágyában is, de a délutáni alváshoz jobban szerette a puha játszó szőnyeget.

Bár itt sem tudott könnyen elaludni. Pedig nagyon igyekezett, de nem ment. Nehéz dolog ez a délutáni alvás.

Fészkelődött egy kicsit. Orráig húzta a kockás takarót, és kényelmesen elvackolódott alatta. Aztán behunyta a szemét, és várt. De hiába.

Sóhajtott, és kinyitotta a szemét. Felnézett a mennyezetre, ahová a redőny résein át fénypálcákat vetített a Nap. A pálcikák izegtek – mozogtak, ahogy az öreg hárs ágai hajladoztak az ablak előtt.

Rozi egy darabig figyelte őket, aztán szorosan megölelte a kopott játékmacit, markába szorította a maci lógós fülét, és megint próbált elaludni.

*

Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, tarka rétet látott maga körül. A friss zöld fű lágyan hullámzott a szélben, mint valami zöld vizű tó. A színes virágok fölött tarka pillangók lebegtek lustán, a fűszálak tövében pedig nagy vörös hangyák meneteltek hosszú sorban. Rozi leguggolt hozzájuk, és nézte, ahogy a rovarok hatalmas levéldarabokat cipelnek valahova.

Aztán váratlanul egy hangot hallott.

– Haj, haj – mondta valaki, és nagyot sóhajtott.

Rozi csodálkozva felállt, és körülnézett.

Kicsit távolabb egy ember álldogált, és savanyú képpel bámult maga elé. Fakókék overállt viselt kockás inggel, meg egy széles karimájú szalmakalapot. Egyszer csak lekapta a szalmakalapját, és tanácstalanul megvakarta a fejét. Aztán lehajolt, és beletúrt a lábánál álló szerszámos ládába.

A kislány kíváncsian közelebb sétált.

– Jó napot, bácsi – köszönt barátságosan. – Mit nézel?

A férfi meglepetten felegyenesedett. Mikor meglátta a pöttöm kislányt, elmosolyodott.

– Jó napot, babszem – mondta.

– Nem vagyok babszem. A nevem Rozi – jelentette ki Rozi határozottan.

– Én Péter vagyok – felelte a férfi, és kezet nyújtott.

– Örvendek – mondta Rozi komolyan, és megrázta Péter kezét.

Aztán oda állt mellé, hogy lássa, mit néz a férfi.

Ágakból font, kidőlt kerítés feküdt a fűben, meg szétszórva néhány fehér léc, egy széttört kapu darabjai.

– Ez a te kerted? Mi történt a kerítéssel?

– Ez nem kert, hanem karám. Itt laknak a bárányaim. Jancsi és Juliska.

Rozi forgatta a fejét, a nyakát nyújtogatta, de hiába meresztette a szemét, nem látott bárányokat sehol. Csak egy barna kecskebak kérődzött békésen egy ól mellett.

– Hol vannak a bárányok?

– Hát ez az – legyintett bosszúsan az ember. – Tegnap éjjel olyan nagy vihar volt, hogy kidöntötte a kerítést, és kitépte a kaput. Jancsi és Juliska pedig úgy megijedt, hogy világgá szaladt.

– És ő miért nem szaladt el? – mutatott Rozi a kecskére. Az egy pillanatra ránézett, aztán nagyot harapott egy lila virágú bogáncsba.

– Kázmér? Ő már öreg róka, nem ijed meg a saját árnyékától.

– Róka? De hát ez egy kecske! – csattant fel sértődötten Rozi. – Azt hiszed, nem ismerem meg?

Péter nevetett. A kecske is mintha elvigyorodott volna.

–  Úgy értettem, hogy ő már öreg, okos jószág. Ha jön a vihar, behúzódik az ólba. Különben is, bolond lenne elmenni, mikor itt minden nap megkapja az almáját. Igaz, öregfiú? – kérdezte Péter a kecskétől, és megvakargatta a füle tövénél.

– Milyen öreg? – érdeklődött Rozi.

– Négy éves.

– Én is négy éves vagyok – közölte a kislány – De én nem vagyok öreg, hanem óvodás.

– És te is szereted az almát?

A kislány bólintott.

Péter beletúrt a zsebébe, és kihalászott pár szem piros almát.

– Tessék. Jut neked is – tartotta őket Rozi elé. – Adhatsz Kázmérnak is egyet. De vigyázz, le ne harapja az ujjadat.

Rozi elsápadt, és a háta mögé dugta a kezét.

– Leharapja?

Kutatóan nézett a kecskére. Az közömbös arccal bámult vissza rá. Aztán elhúzta a száját és mekegett. Csak úgy rezgett a szakálla.

– Kinevet a kecske? – kérdezte Rozi elképedve.

– Nagy mókamester – somolygott Péter. – De nem harap meg, csak vicceltem. A tenyereden nyújtsd neki az almát.

Rozi közelebb lépdelt, és óvatosan Kázmér orra elé emelte a tenyerét. A kecske mozgékony szájával ügyesen elvette az almát, és jóízűen ropogtatni kezdte. Aztán a fejével megböködte Rozi kezét.

A kislány nevetett.

– Látod, megköszönte – mondta Péter, és tréfásan hozzátette – Igazi úriember.

Kockás zsebkendőt vett elő a zsebéből, és megtörölte a homlokát.

– Na, dologra – szusszant nagyot. – Megjavítom a karámot, aztán előkerítem a bárányokat.

Rozi egy darabig csak nézte, ahogy Péter felállítja a ledőlt kerítést, erősen megdrótozza, és nagy szögekkel az oszlopokhoz erősíti. Aztán megszólalt:

– Segítek neked.

Péter egy pillanatra abbahagyta a kalapálást.

– Jó. Még egy léc hiányzik a kapuból. Megkeresed?

– Meg.

Péter újra nekiállt a kerítésnek, Rozi pedig keresni kezdte a lécet. Körbejárt a kis tisztáson, széthajtogatta a magas fűszálakat, benézett a bokrok alá. Óvatosan félrehajtogatta még egy csipkebokor ágait is, de a hiányzó lécet nem találta ott sem.

Aztán egy nagy fűcsomó mellett hirtelen meglátta. Örömmel futott érte, csak úgy csattogott a piros szandál talpa a fűben. Ám amint lehajolt, hogy felemelje, egy levelibéka nézett vissza rá merev tekintettel. Rozi ijedten hátraugrott.

– Megvan a léc!– kiabálta izgatottan Péternek.

– Hát hozd ide.

– De egy béka napozik rajta!

– Csalogasd odébb egy fűszállal – tanácsolta Péter.

Rozi kétkedve felelt:

– És ha rám ugrik?

Azzal lassan hátrálni kezdett.

Péter lerakta a kalapácsot, és odaballagott Rozihoz.

– De szép levelibéka – mondta, és lehajolt az arasznyi kis jószághoz – Nézd, milyen gyönyörű aranyszínű a szeme.

Rozi is melléje kuporodott.

– Nem bánt?

– Nem bizony. Fél tőlünk. Látod, hogy lüktet a nyaka?

A kislány egy darabig csöndben szemlélte a békát. Aztán meghúzogatta Péter ingujját.

– Hogy vegyük ki alóla a lécet?

A férfi letépett egy hosszú fűszálat, és Rozi kezébe nyomta.

– Tessék. Csiklandozd meg vele a hátát.

Rozi félénken előre nyújtotta a kezét, és a fű hegyével megcsiklandozta az apró békát. Az egy ideig tűrte, aztán nagyot ugrott, és eltűnt a fűben.

– Jaj! – kiáltott fel meglepetten Rozi, és a fűbe tottyant. Majd nevetve feltápászkodott, megragadta a lécet, és Péter segítségét elutasítva, szuszogva a karámhoz vonszolta. Aztán elégedetten figyelte, ahogy Péter megjavítja, és a helyére emeli a kaput.

– Most megyek a bárányokért – jelentette ki a férfi.

– Elkísérlek – csatlakozott Rozi. – Hová megyünk?

– A völgyben van egy birkanyáj, onnan hoztam őket. Talán oda futottak vissza ijedtükben.

Elindultak. Előttük szöcskék ugráltak fel a fűből, aztán Rozi észrevett egy gyíkot.

– Nézd, gyík – mondta Péternek, és leguggolt, hogy közelebbről megnézze.

Ám a gyík fürgén elosont. Rozi pedig boldogan nevetve utána vetette magát.

– Vigyázz, Rozi –, szólt utána aggódva Péter, de a kislány csak intett, és futott tovább.

Csak a gyíkra figyelt, azt nem nézte, hová lép, míg egyszer csak megbotlott egy kőben, és hasra esett.

– Jaj, elestem – kiáltotta, aztán fürgén felpattant a fűből.

– Mondtam, hogy ne szaladgálj – csóválta a fejét Péter. – Te kis széllelbélelt.

 – Hol a gyík? – nézett körül Rozi, aztán elkerekedett a szeme, ahogy meglátott valami különös dolgot – Nézd, Péter! Hát az meg mi?

Fura lény közeledett feléjük a domb alján. Négy lába volt, de mintha négy feje is lett volna, és panaszosan bégetett.

– Gyere csak, Rozi, menjünk eléjük – mondta örömmel Péter, és fürgén megindult. Rozi kicsit lemaradva követte. Ki tudja, milyen szörny lehet az. Mikor aztán közelebb értek, és jobban látta, nevetve kezdett szaladni feléje.

A szörny négy lába egy szamáré volt. Rajta ült egy ember. A szamár hátán átvetett, nagy zsebes nyeregtáskában pedig egy – egy bárány lapult kétoldalt, csak a fejük állt ki. Érdeklődve nézelődtek a magasból, és közben hangosan bégettek.

– Miska, hát meghoztad őket! – kiáltotta Péter, lelkesen rázogatva a szamárról leszálló barátja kezét.

– Meg – mosolygott a juhász. – De annyira elfáradtak ezek a kis fickók, hogy gondoltam, gyorsabb, ha felpakolom őket Palkó hátára.

– Ki az a Palkó? – állt melléjük érdeklődve Rozi.

– A szamár úr – felelte komolyan Miska.

– Úr a szamár?

– Azám. Palkó nagy úr. Csak oda megy, ahová ő akar.

Rozi tisztelettel nézett a szamárra. Aztán a barikat vette szemügyre.

– Melyikük Juliska?

– Az a kis kajla fülű. De a hangjukról is meg tudod állapítani.

– Hogyan?

Abban a pillanatban megszólalt egy öblös hang.

– Baaaa.

– Ez a bari volt? – kérdezte meghökkenve Rozi.

– Szép hangja van, igaz? Ez a Jancsi. Ezer közül megismerheted.

– Megsimogathatom?

– Persze.

Rozi odalépett a barihoz. Az ránézett, és azt mondta:

– Rozi!

– A bari beszél? – gondolta Rozi – nahát, milyen fura.

– Rozi, ébresztő – mondta ismét a bárány, és Rozi kinyitotta a szemét.

Anyu rázogatta a vállát.

– Ébredj fel, Rozikám.

Rozi felült a szőnyegen.

– Aludtam?

– Bizony. Jó nagyot aludtál. Álmodtál valamit?

– Kecskét, meg békát. Meg gyíkot. Szamárt is. – Kis töprengés után hozzátette – Barikat. Kettőt.

– Ez ám az álom – mondta anyu, és kisimította Rozi szeméből az álomban megizzadt haját. Aztán mosolyogva hívta – Gyere uzsonnázni, barikám.

Rozi megfogta anyu kezét, és elindultak a veranda felé.

A kislány egyszer csak lecövekelt, és huncut mosollyal anyura nézett.

– Beeee – mondta Jancsi mély hangján – Beeee.

Azzal nevetve kiszaladt az ajtón.