5.
A két legény kitartóan pedálozott egész nap. András néha megpróbálkozott
a beszélgetéssel, de Ábris általában csak morcosan dünnyögött valamit válaszul.
Lassan elhagyták Zsombor király birodalmát, és erdővel borított dombok
között haladtak tovább. Aztán ismét sík vidék következett. A köves utat földút
váltotta fel, amely virágos rétek között kanyargott. A távolban birkanyájat
láttak. A juhász a fűben heverészett, a szamara mellette legelt.
Kis idő múlva egy erdőhöz értek.
- Talán itt az erdő szélén le is táborozhatnánk - javasolta András. -
Majd holnap megyünk tovább.
Elkezdtek lemálházni a tandemről.
- Mi van, András, nem bírod a tempót? – jegyezte meg Ábris pimaszul.
- Tessék? – kérdezte értetlenül András.
- Úgy nyögdécselsz, mint egy öregember.
András éppen a sátrat akarta felállítani, de erre felegyenesedett.
- Én azt hittem, te nyögsz. Csak nem akartam szóvá tenni. Tapintatból –
tette hozzá szemrehányóan.
- Nem én voltam. De ha te sem, akkor… akkor ki volt? – kérdezte Ábris,
és egy kicsit megbicsaklott a hangja.
- Nézzünk körül – javasolta András, és fenyegetően kihúzta magát.
– Szerinted honnan jött a hang?- kérdezte Ábris.
- Talán onnan, a tüskés bokrok mögül.
A kis tisztás egyik oldalán tüskés bokrok alkottak sűrű, szinte áthatolhatatlan
falat. A két legény elindult arrafelé.
Ábris egyszer csak megállt.
- Hallottad? – kérdezte izgatottan.
- Igen. Valahol arra lehet.
Óvatosan haladtak tovább. A bokrokhoz érve András lehasalt, és bekukucskált
az ágak között. Majd villámgyorsan felpattant, és azt mondta.
- Húha!
A bokor tövéből hatalmas nyögés volt a válasz. Aztán megszólalt egy
siránkozó hang.
- Nem segítenétek rajtam? Teljesen belegabalyodtam ebbe a tüskebokorba.
Nem tudok egyedül kimászni.
- Ki van ott? – kérdezte Ábris csodálkozva.
András ránézett.
- Egy akkora farkas, hogy te olyat még nem is láttál – felelte.
- Ami azt illeti, ekkorát még én sem láttam – tette hozzá
elgondolkodva. – Sőt, azt hiszem, nem is akarok ilyen közelről. Legszívesebben
felhúznám a nyúlcipőt.
- Egy farkas? – sikoltotta Ábris. – Fussunk, András!
- Ne hagyjatok itt – rimánkodott a farkas. – Nem bántalak benneteket.
Nem vagyok én olyan. Senkit sem bántok.
- Hát nem is tudom – morfondírozott András. – Mégis, egy farkas. Ráadásul
egy hatalmas farkas. Ábris, te mit gondolsz?
Ábris sápadtan állt, és fogvacogva csak a fejét rázta, hogy ő aztán nem
gondol semmit.
András megvakarta a fejét, és megkérdezte a farkast:
- Egyáltalán, hogy kerültél oda?
- Elcsavargott egy birka a nyájtól, én meg utána jöttem.
Ábris hirtelen felélénkült.
– Meg akartad enni azt a szegény kis barit, igaz? – kiáltott fel. -
Szégyelld magad!
- Ugyan már! – kiáltotta mérgesen a farkas. – Mivel enném meg,
könyörgöm? Idenézzetek.
Azzal erőlködve kidugta a bokor alól a fejét, és kitátotta a száját.
Teljesen fogatlan volt.
- Egy fogam sincs, látjátok? Egy se. Mind kihullott. Megöregedtem,
fogatlan oroszlán vagyok én már – jelentette ki szomorúan.
- Szegény feje, úgy megöregedett, már azt is elfelejtette, hogy ő
farkas – súgta Ábris Andrásnak.
- De akkor mit akartál a birkával? – kérdezte András, a tarisznyájában
kotorászva. Zsuzsi fésűjét kereste, amivel minden gubancot ki lehet fésülni.
Amikor megtalálta, óvatosan bemászott a bokor mögé, és nekiállt, hogy kifésülje
a farkas gubancos bundáját, és kiszabadítsa az öreg jószágot a tüskék közül.
- Az utóbbi időben a pásztor mellett dolgozom – felelte a farkas, aztán
feljajdult. - Hé, ez fájt!
- Nyughass – szólt rá András -, ne ficánkolj. Szóval a pásztor mellett
dolgozol.
– Igen. Segítek neki együtt
tartani a nyájat. Ő meg főz nekem finom pásztor tarhonyát. Mást már úgysem
tudok enni. Így mindenki jól jár.
Elgondolkodott.
- De ez a rakoncátlan kis fiatal kos állandóan elcsavarog. Nem győzöm
hazaterelni. Múltkor majdnem beleesett a patakba. Sok bajom van vele – ingatta
panaszosan a fejét. – Öreg vagyok én már ehhez.
- Na, kész vagyunk – jelentette ki András. – Kimászhatsz a bokor alól.
A farkas nyögdécselve előmászott. Aztán nagyot nyújtózott, majd a fejét
meghajtva bemutatkozott.
- Lobó vagyok – mondta. – Nagyon köszönöm a segítséget.
- Nem csoda, hogy beakadtál a bokorba – jegyezte meg Ábris. – Csupa
gubanc a szőröd. Miért nem fésülködsz néha?
A farkas Ábris raszta frizurájára pillantott, aztán összenézett
Andrással. András megvonta a vállát. A farkas legyintett.
- Csak tudnám, most hová ment ez a kalandor – jegyezte meg aztán. – A
sírba visz ez a bárány.
- Várj csak – csapott a homlokára András. – Mintha ott a patak túlsó
partján láttunk volna valami fehéret.
- Ajjaj – sóhajtott a farkas – a pataknál? Ez kemény menet lesz. Nekem
víziszonyom van. Ajjaj.
András odavezette a kis csapatot, ahol a fehér foltot látta. Valóban a
bari volt az. Ott toporgott a patak túlpartján, panaszosan bégetve.
- Peti, fiam – szólt át neki a farkas –, már megint? Hát hogy hozzalak
át?
- Majd mi átmegyünk érte – ajánlkozott Ábris.
- Nem olyan egyszerű - felelte a farkas. - Itt túl mély a patak, és
erős a sodrás. Veszélyes lehet.
Hallgattak, törték a fejüket.
- Van itt egy kidőlt fatörzs – szólalt meg Ábris. – Azt nem tudnánk
hídnak használni?
Nekiveselkedtek. Megpróbálták közös erővel a víz fölé tolni a
fatörzset, de nem ment.
- Túl nehéz – jegyezte meg Ábris lehangoltan.
- Hozok kötelet – mondta András. – Ha rá tudnánk dobni a barira, talán áthúzhatnánk.
András hozta a kötelet, és ahogy a cowboy filmekben látta, megpróbálta
meglasszózni a bárányt. Ám a buta kis jószág az utolsó pillanatban mindig
kiugrott a hurokból.
- Ez így nem lesz jó – jelentette ki végül András. – Valakinek át kéne
menni érte. Nincs mese.
- Ó, jaj, hogy én hogy utálom ezt – siránkozott a farkas. – Rosszul
leszek, ha csak a vízre nézek.
Ábris hirtelen megszólalt.
- Van egy ötletem. Mindjárt jövök.
Térült-fordult, és hamarosan megjelent, hóna alatt a gördeszkával.
- Hát azzal mit akarsz? – csodálkozott András.
- Átugratok a túlsó partra.
- Micsoda? Már csak az kell, hogy beleessél a patakba. Édesanyád engem
ütne agyon, mert nem vigyáztam rád.
- Ugyan már. Csináltam már ennél különb mutatványt is. Ez a fatörzs teljesen
sima, és pont jó szögben áll. Megemeljük egy kicsit a végét, és áthussanok
róla, mint a madár. Ne aggódj apuskám.
Két nagy követ görgettek a fatörzs vége alá. Aztán András egy közeli
fához kötötte a kötél egyik végét, a másikat meg Ábris derekára.
A fiú felkapaszkodott a kidőlt fatörzsre. Felállt a gördeszkára, egy kicsit
koncentrált, aztán nekirugaszkodott. Végig gördült a fatörzsön, majd szép ívben
átugratott a patak fölött.
- Gyere, Peti – mondta, azzal karjába kapta a megszeppent barit, másik
karjával pedig a gördeszkát szorította magához. Belegázolt a vízbe, és András
meg a farkas ügyesen áthúzták őket a kötéllel a túlsó partra.
A farkas nagyon megkönnyebbült, amikor Ábris meg a rémült kis birka
épségben partot értek. Örömében jól megmosta a bari fejét. A fiatal kos jámboran
álldogálva tűrte a farkas dorgálását, és olyan arcot vágott, mint aki kettőig
sem tud számolni.
Lobó végül Andráshoz fordult.
- Hálából a segítségetekért adok nektek egy sípot. Ha valaha eltévedtek
egy erdőben, fújjátok meg. Akkor a nemzetségemből valaki ott terem, és kivezet
benneteket.
Leakasztotta a kis ezüst sípot a nyakából, átadta Andrásnak, aztán a
barit maga előtt terelve elindult a rét felé.
András elrakta a sípot.
- Na, gyere, állítsuk fel a sátrat, még mielőtt ránk esteledne –
veregette hátba Ábrist.
– Ügyes voltál, öcskös – tette hozzá, mire Ábris szégyenlősen elvigyorodott.
Megvacsoráztak, aztán a tűz mellett a fűbe heveredve egy darabig
nézegették a csillagos égboltot.
András egyszer csak meghallotta, hogy Ábris vacog.
- Aha – mondta –, kéne a jó kis meleg alsónemű, igaz? Ami otthon
maradt. Na, nesze, itt ez a meleg pulóver. Zsuzsi kötötte.
Ábris hálásan belebújt a hatalmas pulóverbe. Aztán a mintát kezdte
nézegetni rajta.
- Mi ez? Kutya? De miért áll olyan furán a füle?
- Rénszarvas - vágta rá kurtán András. – Zsuzsi előtt ne mondd ezt, ha
jót akarsz.
Hallgattak, bámulták a csillagokat.
- Jó kis nap volt – szólalt meg egyszer csak félszegen Ábris.
- Az – felelte András. – És még csak most kezdődik az igazi kaland.
