2014. november 15., szombat

Az Ásító Sárkányok völgye - Hetedik fejezet



7.

Másnap Olga finom reggelivel várta őket a nagy diófa alatt. Vidám piros kockás abroszt terített a régi malomkőből készült asztalra, amelyet megrakott minden finomsággal. Házi lekvár, kecsketej, hamvas barack kellette magát a kockás abroszon.
- Még a kenyeret is magam sütöm – jelentette ki büszkén Olga. – Igaz, géppel, amit az unokaöcsémtől kaptam karácsonyra.
Reggeli közben András elmesélte a kékhajú hölgynek, hová igyekeznek. Olga érdeklődéssel hallgatta.
- Hát, legények, ez nem lesz könnyű – mondta aztán. – Nem lehetetlen persze, de kemény dió.
Fürkésző tekintettel végigmérte őket. Aztán elmosolyodott, és bólintott.
- Szerintem megcsináljátok – mondta.
Aztán elgondolkodott.
- És mi a szándékotok a tandemmel? – kérdezte. - Ott a dombon túl kezdődik az áthatolhatatlan sűrű erdő. Azon át nem vezet út. Kerékpárral lehetetlen átkelni rajta.
- Hűha! – kiáltott fel András a fejét vakarva. – Hallod, Ábris? Erre nem is gondoltam. Felséges atyád kiátkoz minket, ha valami baja lesz a szeretett tandemének.
Olgához fordult, és megkérdezte:
- Nem hagyhatnánk itt a pajtában esetleg?
- A pajtában nem, mert Mici kecske lerágna róla mindent. Borzasztó egy falánk jószág. Semmi sincs biztonságban tőle. De a kerti fészerben jó helyen lesz.
- Megyek – mondta Ábris –, beviszem.
Felugrott, és eltűnt a ház sarka mögött. Biztonságba helyezte a tandemet, aztán visszament a pajtába, és felmászott a szénapadlásra a csomagokért. Amint felmálházva hátrafelé araszolt lefelé a létrán, érezte, hogy valaki megrángatja a hátizsákját.
- Hó, hóóó, mi történik? Ki az?  – kiáltotta, de már ki is csúszott a lába alól a létrafok, és fenékre huppant a létra tövében.
A nyakát tekergetve hátranézett a tömött hátizsák fölött, és látta, hogy Mici kecske nagy élvezettel rágja a málhán lógó baseball sapka ellenzőjét.
- Hagyod abba? Mici, fúúúj! – förmedt rá Ábris, és megpróbálta kirángatni kedvenc fejfedőjét az állat szájából. Végül sikerült, de a sapka ellenzője addigra már igen csak csipkés lett. Dohogva csapta a fejére, és visszaballagott a diófa alá.
András ránézett, és a torkán akadt a falat. Olga pedig összecsapta a kezét.
- Csak nem a kecske volt az?
- De igen – felelte sötéten Ábris. – Kicsipkézte.
Mérgesen hátrafordította az ellenzőt a tarkójára. Aztán szélesen elvigyorodott.
András sem tudta tovább visszatartani a nevetését, Ábris hátát veregetve hahotázott. Olga csilingelve kacagott. Végül Lulu is rikácsolni kezdett a kalitkában, fokozva a hangzavart.
Aztán lassan elkomolyodtak.
- Ideje indulnunk – jelentette ki András.
Búcsút vettek Olgától, és gyalogosan elindultak a domb felé, amely mögött várta őket az áthatolhatatlan sűrű erdő.

Magasan járt már a Nap, amire átkeltek a dombon, és elérték az erdő szélét.
- Hát, öcskös, lesz, ami lesz. – mondta elszántan András. – Vágjunk bele.
Beléptek a fák közé. Eleinte itt - ott még kivehető volt valami keskeny ösvény, amelyen óvatosan haladtak előre. A sudár fák koronája összezárult a magasban, kizárva a napfényt, és kékes félhomályba borítva az erdőt. Szinte tapintható volt körülöttük a csend.
- Elég ijesztő – suttogta Ábris, és András csak bólintott. Neki is elszorult kissé a torka.
Egyre sűrűbb lett az aljnövényzet, és egy kanyar után teljesen eltűnt az ösvény.
- Most merre menjünk tovább? – kérdezte tanácstalanul Ábris.
Körülnéztek. Minden oldalról ugyanolyan sűrű bokrok vették őket körül.
- Mit mond a GPS?
András bekapcsolta a kis készüléket, de rögtön látta, hogy nincs elég térerő a fák között. Azért reménykedve megnyomott a doboz oldalán egy gombot, mire ízes tájszólással megszólalt egy idősebb férfihang.
- Hát, ecsém, nékem osztán fogalmam sincs, merre járunk.
Aztán már csak valami recsegés hallatszott.
- Hát ezzel nem sokra mentünk – morogta András. – Szerintem itt az ideje, hogy kipróbáljuk a farkas sípját.
Kotorászni kezdett a zsebében.
- Na, hol van már? Ábris, nem emlékszel, hová tettem?
- Várj csak! – kiáltott fel Ábris - Nem zsebre tetted, hanem felakasztottad a nyakadba, a vaddisznó agyar mellé. Nézd csak meg.
András kihúzta az inge alól a bőrszíjat, és tényleg ott lógott rajta a síp. A legény kissé megköszörülte a torkát.
- Hát, lássuk – mondta.
Azzal megfújta a sípot. Az éles hang kísértetiesen hasított az erdő csendjébe. Izgatottan vártak, de nem történt semmi.
- Fújd meg újra – sürgette Ábris a sógorát.
András hosszasan belefújt a sípba.
- Jövök már, jövök, jaj, de sürgős – szólalt meg egy ingerült hang a bokrok mögött, és egyszer csak előttük termett egy karcsú rókalány.
A két legénynek tátva maradt a szája.
- Mit bámultok? – kérdezte bosszúsan a róka, és végigsimított kissé összeborzolódott bundáján. – Ti hívtatok, nem?
- De, de. Csak a farkas azt mondta, a nemzetségéből valaki…
- És?
- Hát… azt gondoltuk, egy farkas…
- Beházasodtam. Na és? A farkasok most egyébként mind elfoglaltak. Én jöttem, punktum. Miért hívtatok?
- Át akarunk kelni az erdőn, hogy eljussunk a Meserétre – felelte Ábris lassan felocsúdva. – Át tudsz minket vezetni itt?
A róka csúfondárosan ránézett.
- Itt? Tényleg itt akartok átmenni? Azt akarjátok, hogy a tüskés bokrok megszaggassanak?
Kényeskedve megrázkódott.
- Még csak az kéne a frissen fésült bundámnak.
András nem hitt a fülének.
- De hát a farkas azt mondta…
- Nyugi – intette le a róka. – Ne aggódj. Átvezetlek benneteket, de nem itt. Tudok egy sokkal jobb utat. Gyertek utánam.
A róka nyomában megkerültek egy pár bokrot, és egyszer csak feltárult előttük egy jókora üreg. A rókalány egyenesen ide tartott. Hátrapillantott a legényekre, és sürgetően mondta:
- Gyertek már, erre. Nem érek rá egész nap.
András és Ábris óvatosan beléptek a nyomában a sötétbe. Amint András felkattintotta a zseblámpáját, mindkettőjüknek szinte hallhatóan elakadt a lélegzete. Ilyen csodát még nem láttak. Csillámló falak között sétáltak, mintha jégpalotában jártak volna.
- Ez valamikor sóbánya volt – szólt hátra a válla fölött a róka, amint előttük szaladt. – De már nem használják. Átvezet az egész erdő alatt.
Elértek egy helyre, ahol több felé ágazott az út.
- Nézzétek meg jól a falakat – utasította őket a róka. – Az egyik folyosó bejáratánál három vonást hagytam.
- Le is tört a körmöm – tette hozzá szemrehányóan. A fiúk figyelmesen megvizsgálták a falak tövét, és végül megtalálták a róka jelzését.
- Itt a három vonal – jelentette Ábris.
– Akkor azon a folyosón megyünk tovább – mutatta a rókalány.
 Ahogy haladtak tovább, az egyik helyen főnixmadár képe volt a falon a kősóba vésve.
- Gyönyörű, ugye? Ez volt a bánya jelképe – pillantott hátra a róka. – Mivel egyszer leégett az egész, de aztán újra felépítették. Tudjátok, régen fából faragott szobrok voltak a földalatti kápolnában. Azok közül kapott lángra az egyik.
Fürgén szaladt tovább.
- A következő elágazásnál balra fordulunk– intett a farkával.
András és Ábris az ámulattól némán haladtak végig a folyosókon. Mindegyik szakasz valami újabb szépséggel szolgált. Láttak csodálatos, smaragdzöld vizű tavat, mesébe illő, különleges formájú sókristályokat, sőt, még kősóból kifaragott szobrokat is a bánya egykori kápolnájában.
- Apám, ez király – nyögte Ábris újra és újra, András pedig csak szótlanul bólintott.
Vagy két órája járták már a földalatti labirintust, amikor észrevették, hogy egyre világosabb lesz körülöttük. Végül megpillantották a folyosó végén a napfényt.
Egy szép kis falu közelében értek fel a napvilágra. Amint hátra fordultak, fenyegetően magasodott mögöttük az áthatolhatatlan sűrű erdő.
- Azta, de szép volt! – szusszant Ábris.
– Megcsináltuk – tette hozzá fülig érő szájjal.
A róka a körmeit nézegette, és nagyot ásított.
- Na, innen már nem tudtok eltévedni – mondta. – Ott a falu szélén, a kovácsnál megszállhattok. Látjátok azt a piros tetős házat? Az az övé. Én megyek is. Viszlát.
És mire megköszönhették volna a segítségét, már el is tűnt a fák között.

2014. november 8., szombat

Nem szeretném elkiabálni...


... de a tervek szerint idén karácsonyra megjelenik a meséimből az első válogatás, Elrabolták a siklót címmel. :)