2018. január 20., szombat

Készül valami új...

Talán készül valami hosszabb történet...így kezdődik majd...

Leporello városa mint nagyra nőtt fecskefészek tapadt a szürke sziklafalhoz a Miléi tenger partján. Piros háztetőivel, vidám színekre festett házaival feledhetetlen látványt nyújtott a tenger felől érkezőknek.

Sok látogató jött ide a több száz éve élt híres kalózkapitány, Félszemű Ben kedvéért, aki a legendák szerint gyakran megfordult a környéken. Rebesgették, hogy összeharácsolt kincseit is itt rejtette el a város körül valahol, ezért titokban minden látogató abban reménykedett, talán ő lesz az a szerencsés, aki rábukkan a rejtekhelyre.
A városban sok tér, utca és üzlet neve őrizte Félszemű Ben emlékét. Volt itt Kalóz - köz, Mordály allé, Kincsesláda körút, és a város legjobb éttermét úgy nevezték: A kapitány asztala.
Az árnyas Főtéren pedig, ahol a kanyargós, szűk kis utcák mind összefutottak, a klasszikus stílusban épült, tekintélyes külsejű múzeumban egyebek mellett őriztek néhány régi aranypénzt is, amelyről úgy vélték, Félszemű Ben elrejtett kincséből származik.
Nem messze a múzeumtól magasodott a Főposta pisztácia fagyi színű, ugyancsak tekintélyes épülete.
Boltíves kapuján épp most hajtott ki háromkerekű szolgálati kerékpárján, fürgén pedálozva, Frédi, a postás. Vagyis, vízi postás. Frédi ugyanis nem a város macskaköves, kanyargós utcáit járta, hanem a közeli apró szigeteken kézbesítette az ott lakók küldeményeit.
Amint sebesen tekerve átvágott a téren, gondolatban már az útvonalát tervezgette. Ma nem visz romlandó, vagy más okból sürgős árut, amit előre kellene sorolnia, úgyhogy egyszerűen sorra járhatja majd a szigeteket, a Kanyar-csücsöktől a Bálnakikötőig. Így Hilda nénit hagyhatja utoljára, sőt, egy kicsit szusszanhat is nála, gondolta. Lelki szemei előtt felrémlett a Hilda néni – féle csodás diós - lekváros palacsinta, amivel az asszony legutóbb megkínálta. Ha szerencséje van, talán ma is kaphat belőle.
Elvigyorodott, és hangos csengetéssel, lendületesen befordult a múzeum mellett az első macskaköves kis utcába, amelynek sarkán a Rumos hordó nevű fogadó állt.
A Rumos hordó rendkívül népszerű volt a helyi halászok, a turisták, meg a városban kikötő tengerészek körében. Vilmos, a fogadós esküdött rá, hogy az egyik őse, bizonyos Rumos Pepe, kalóz volt Félszemű Ben hajóján. Ezért aztán ő maga is kalóznak öltözve, csíkos pólóban, hetykén a fejére kötött piros kendőben, bal fülében ezüst karikával szolgálta ki a vendégeket.
Még egy jókora fehér kakadut is szerzett, amilyen Félszemű Bennek volt, ha hinni lehet az állítólag őt ábrázoló képeknek.

Ezen a kora reggeli órán Vilmos már ott sertepertélt a fogadó előtti kis teraszon. Tarka abroszokkal terítette le a kerek asztalkákat, és meglocsolta a függő kosarakban pompázó égővörös muskátlikat. Kokó, a kakadu közben unottan tollászkodott kedvenc helyén, a fogadó cégérén ülve. 

2018. január 1., hétfő

2017. december 25., hétfő

2017. december 23., szombat

A Borz a "Szívünk rajta" ajánlólistáján! :)


Hatalmas öröm ért. Felfedeztem, hogy A fába szorult borz felkerült a "Szívünk rajta" program ajánlólistájára. (Itt független zsűri válogat a gyermekirodalomból.) Ahogy Mókus Rézi mondaná: "Szóhoz sem jutok!" :D


2017. december 20., szerda

2017. december 17., vasárnap

Antonio Amerikában :D

El sem hiszem, de az Antonio, a kaméleon című mesémet közölte 
egy amerikai online gyerek magazin 
(a saját fordításomban, amit egy kedves ismerős, Sütő Enikő segített végső formába önteni. 
Itt is köszönöm a segítséget. :)


Ők persze saját illusztrációkat készítettek hozzá, de megmutatom az eredetit is, Szőnyi Gergely munkáját A tekergő bőregér című kötetből. 


És ha valakinek nem ismerős a történet, itt egy részlet. A többit elolvashatjátok A tekergő bőregér című könyvben. :) 


Antonio, a kaméleon (részlet)

A kaméleon és barátja, a cickány a patakhoz igyekezett a tisztáson keresztül.
A kaméleon csak látogatóba jött unokatestvéréhez, a gyíkhoz, de olyan jól érezte magát, hogy itt ragadt az erdei tisztáson.
A környékbeli állatok megszerették, bár kicsit bolondosnak tartották, amiért mindenkit amigónak szólított. Néha pedig a frászt hozta rájuk azzal a tulajdonságával, hogy képes volt teljesen beleolvadni a háttérbe, és láthatatlanná válni.
Ott volt például az az eset, amikor Antonio békésen napozott az erdő szélén egy kidőlt fatörzsön, és Szarka Szibill egyenesen a hátára szállt tollászkodni, mivel nem látta. A szarka egy hétig csuklott utána a nagy ijedségtől.
-- Azt hittem, földrengés van – háborgott Szibill -, amikor a fatörzs megmozdult alattam.
A kaméleon csak a vállát vonogatta sajnálkozva.
– Mimikri, amigo – magyarázta a cickánynak, amikor először tűnt el a szeme elől. – Nagyon vicces dolog, igaz?
Amire a cickány csak legyintett, és mérgesen dünnyögött valamit az orra alatt.
Ahogy most a réten bandukoltak, szokás szerint a bőbeszédű cickány vitte a szót. Hadonászva mesélt valamit, és közben gyors lépteivel le is hagyta komótosan ballagó barátját.
– És akkor képzeld… – mondta, és a válla fölött hátra nézett a kaméleonra.
Vagyis nézett volna, mert közel s távol senki nem volt körülötte.
– Hogy a csudába? – vakarta meg a fejét a cickány. – Túl gyorsan jöttem volna?
Tett pár tétova lépést hátrafelé.
– Hoool… vagy? – fejezte be, átbukfencezve a barátján, és nagy huppanással elterülve a földön.
– Itt vagyok, bocs, kicsit elméláztam, amigo. Ilyenkor nem figyelek a mimikrire.
– Azt látom – morogta bosszankodva a cickány - annyira beleolvadtál abba a száraz fűcsomóba, nem is láttam, hogy ott vagy.
Azzal felállt, és dohogva leporolta magát.
Aztán bizonytalanul megvakarta a fejét.
– Na, várj csak – mondta. – Most hirtelen nem is tudom, merre menjünk tovább.
-- Ott egy vakondtúrás, arra felmászok, és körülnézek – ajánlkozott Antonio.
Felkapaszkodott a vakondtúrás tetejére, és figyelmesen végig pásztázta a környéket. Aha, ott a vadalmafa a patak partján, arrafelé kell majd tovább menniük. Már éppen lekecmergett volna, amikor valami fura mozgást vett észre a fűben. Jobban odanézett, és látta, hogy a sikló az. De vajon mit akar? Sebesen siklik a fűben, egyenesen egy… az lehetetlen. Még egyszer odanézett. De jól látta először is.
A sikló egyenesen egy fészek felé tartott.
Csak nem a tojásokat akarja megdézsmálni? Az nem lehet. Hiszen olyan rendes… De azért… Jobb lesz, ha oda mennek.
Antonio hanyatt-homlok legurult a földre.
– Gyorsan, gyorsan – hadarta a cickánynak – Vészhelyzet van. Meg kell állítanunk a siklót. Siessünk.
Azzal ügetőre fogták.

(Eddig tart a részlet. A folytatást megtaláljátok A tekergő bőregér című mesekönyvben, ami Karácsonyra is nagyszerű ajándék. Jó olvasást!)