2019. április 20., szombat

Nyúl Pali hős lesz




Nyúl Pali félős volt. Mindig és mindentől félt. Összerezzent, ha a szélben megzörrentek a falevelek. Megijedt, ha a napsütésben meglátta a saját árnyékát, mert valami félelmetes, hosszú szarvú fenevadnak hitte.
Megesett, hogy egyszer véletlenül ráült vaksi barátja, a vakond, mert puha fűpárnának nézte a szunyókáló nyulat. Nyúl Pali megrettent, és nagyot ugrott ijedtében. Levetette hátáról a vakondot, mire az is megrémült, és ketten kétfelé futottak visítva.
– Sajnálom, Vince – motyogta később zavartan Pali. – Restellem, hogy ilyen gyáva vagyok.
– Rá se ránts – felelte a vakond. – Jobban kellett volna figyelnem. Hanem tudod, mit? Szerintem nem is vagy te gyáva. Igazából bátor vagy, csak még nem volt rá alkalom, hogy megmutasd.
– Gondolod?
– Naná. Az én haverom? Naná, hogy bátor.
Azzal barátságosan hátba veregette a pajtását.
Palinak azóta gyakran eszébe jutott, amit a vakond mondott.
Akkor is ezen törte a fejét, amikor egy délelőtt a tisztáson ballagott keresztül. Körülötte nagy volt a sürgés-forgás. A hangyák hosszú sorban zöld leveleket vittek, a madarak a fészküket építgették a fákon csivitelve, de Pali nem látott ebből semmit sem.
Elgondolkodva, bandukolt hazafelé. Egyszer csak észrevette, hogy előtte Nyuszi Sára kuporog a fűben.
Pali megörült Sárának, aki a legaranyosabb lány volt a nyuszi iskolában. Mosolyogva odasietett hozzá. Akkor vette észre, hogy a nyuszi lány sír.
– Miért sírsz, Sára? – kérdezte Pali aggódva.
– Nagy baj van, Pali – felelte Sára, és még jobban rázendített. – Elveszett a kisöcsém. A legkisebb, Benjamin.
– Hát ez tényleg baj – hümmögött Nyúl Pali. – Segítsek megkeresni?
– Segítenél? – kérdezte Sára, és csillogó szemmel nézett rá.
– Persze – válaszolt Nyúl Pali elvörösödve.
Bejárták az egész tisztást, és szólongatták a kis nyuszit.
Megnézték a bodzabokornál és a galagonyánál, bekukkantottak minden fatörzs mögé, minden lapulevél alá, de hiába.
Jól elfáradtak már, mikor a csipkebokornál végre meghallották Beni hangját.
– Itt vagyok, Sára. Erre! – jött az ijedt hang valahonnan halkan.
– Hol?
– Itt a bokor alatt.
– Ajjaj.
Sára és Pali elszontyolodva nézett a csipkebokorra. A földig lógó, sűrű ágak szinte áthatolhatatlan falat alkottak, amin fenyegetőn meredeztek a jókora, szúrós tüskék.
– Nem tudsz kibújni? – kérdezte Sára.
– Nem találom, ahol bejöttem – pityergett Benjamin. – Nagyon szúrnak a tüskék. Sára, úgy
félek!
Nyúl Palinak elszorult a torka. Tudta, de még mennyire, milyen rossz, amikor fél valaki. Hiszen ő még az árnyékától is megijedt, és összerezzent minden apró zajra. Ő aztán jól ismerte a félelmet.
Megsajnálta a kis Benjamint.
– Most mit csináljunk? – kérdezte ijedten Sára.
– Be kell mennünk érte – felelte Nyúl Pali.
Sára elszántan indult a tüskés bokor felé, de az utolsó pillanatban visszarettent.
– Nem férek be az ágak alatt – tördelte a kezét. – Túl kicsi a hely.
És megint eleredt a könnye.
– Ne sírj, Sára. Nem lesz semmi baj – vigasztalta Pali. – Majd én bemegyek.
– Bebújok hozzád, és kivezetlek – mondta a bokor alatt lapuló Benjaminnak. – Csak maradj addig nyugton. Rendben?
– Pali! Tényleg bemennél érte? – nézett rá Sára reménykedve.
– Hát persze – húzta ki magát Nyúl Pali délcegen. Talán még egy sárkánnyal is megmérkőzött volna most, ha azt kéri Sára tőle.
Nagy nehezen bekúszott a bokor alá. Igyekezett minél jobban lelapulni a földre, de a bundáját így is jócskán megtépte a sok tüske. A kitépett szőrcsomók fura, libegő szürke díszként ültek a csipkebokor ágán.
A közeli fenyőn egy rigópár kiült az ág végére. Kis gombszemükkel izgatottan figyelték az eseményeket.
– Ne félj – nyugtatta Pali a sírdogáló Benjamint. – Most már itt vagyok, nem lesz semmi baj.
És sután megveregette a vállát.
– Csak gyere utánam!
Elindult lassan kifelé, és a tüskékkel nem törődve, ügyesen kikormányozta a szúrós ágak alól a kis nyuszit.
Mikor kiértek, Benjamin reszketve lapult a fűbe. Szólni sem tudott a nagy ijedtségtől. Sára szeretettel megölelte, aztán Palira nevetett.
– Nyúl Pali, te egy hős vagy – jelentette ki ragyogó szemmel.
– Ugyan – legyintett a hős zavartan. – Ugyan.
– De igen. Hogy megtépték a tüskék a bundádat, de mégis kihoztad a kisöcsémet. Nem féltél egy cseppet sem. Bátor vagy, Pali.
– Igazán?
– Azám.
Nyúl Pali büszkén elmosolyodott.
– Khm – szólalt meg ekkor fölöttük az egyik rigó. – Bocsánat, hogy közbeszólok, de esetleg nem vihetnénk el a kitépett nyuszibundát a fészkünkbe? Finom puha bélésnek.
Az elképedt arcokat látva büszkén hozzátette.
– Tudjátok, hamarosan fiókáink lesznek.










2019. április 15., hétfő

Már megint kutyát mentettünk :)



Ő Dini. Egy hegyi szerpentinen találtuk kirándulás közben. Kutyát lehetőleg nem hagyunk ott az út szélén, úgyhogy... Mikor megálltunk, azonnal az ölembe ugrott. Szerencsére volt rajta biléta a gazda telefonszámával, így sikerült gyorsan visszajuttatni. 
A vicces az, hogy egy éve nagyjából ilyenkor találtuk Morzsit. Neki nem volt bilétája, úgyhogy a gazdája jöhetett utána az állatorvoshoz, akinél a chipet leolvastattuk. :D 

2019. február 5., kedd

A nemzetközi könyvajándékozás napja




Én is csatlakozom az akcióhoz: az egyik mesekönyvemet ajándékozom annak az iskolának, amelyet a jelentkezők közül kisorsolok. 

Pályázni lehet egy rajzzal, amely egy siklót, egy bőregeret, vagy egy borzot ábrázol, attól függően, hogy a pályázó az Elrabolták a siklót, A tekergő bőregér, vagy A fába szorult borz című mesekönyvet szeretné megnyerni az iskolájának.
A rajzot az Ágnes Mesél - Palásthy Ágnes meséi Facebook oldalra várom. 

Sorsolás: február 14-én. 

2019. január 23., szerda

Erdei mesék A magyar kultúra napján a Szilágyságban

Óriási megtiszteltetés, hogy a szilágysági Bürgezd általános iskolájában az elsősök az én meséimből olvastak A magyar kultúra napján. Köszönöm. :)
 

2018. december 30., vasárnap

Anna Penfield: Tea

(Felnőtt olvasóimnak egy kis szilveszteri bolondozás.Egy írós FB csoportban készült sok évvel ezelőtt, megadott témára (tea). Ujjgyakorlat, vagy inkább stílusparódia. :) )




A sudár termetű, elegáns asszony a finom porcelánnal uzsonnára terített asztalka felett a férjére nézett, és átnyújtott neki egy csésze teát.
- Tessék, Albert -, mondta - kezdjen csak hozzá, ne várjon rám. Én ma valahogy nem kívánom a teát. Talán sok volt ez a mai nap. Nem vagyunk már fiatalok, nem igaz?
Megigazította aranyszőke haját, amelyben itt-ott már néhány ezüst szál csillant. Az idő kegyesen bánt Lady Ardennel, megőrizte szép vonásait. Jégkék szeme, amely ugyanolyan színű volt, mint a selyemruha, amelyet viselt, épp olyan élénken csillogott ma is, mint sok évvel ezelőtt, amikor megismerkedtek.
- Jó volt itt látni ma a családot, ugye? Igyekeztek mindnyájan eljönni, hogy felköszöntsenek minket. Harmincadik házassági évforduló. Harminc év együtt. Emlékszik? Húsz éves voltam csak, jóval fiatalabb önnél, amikor megkérte a kezem. Húsz éves, naiv, ártatlan, és nagyon szerelmes.
Ismét felemelte a teáskannát.
- Kér még egy csészével? Finom, ugye? Harminc év telt el azóta, Albert. Harminc év, amelyben ön végig hűtlen volt hozzám.  Ó, nem, kérem, ne alázza meg egyikünket sem azzal, hogy tagadni próbál. Nem jöttem rá azonnal. Naiv voltam, és szerelmes. Ám amikor megszületett a fiúnk, ön nem volt itthon, és csak másnap került elő, emlékszik? Nem sokkal később hallottam, amint Mary, a szobalányom a szakácsnővel arról beszél, ön akkor is a régi szeretőjénél volt. Elisabeth, szegény Elisabeth. Mindig is őt szerette, nem igaz? De nem vehette el. A szülei sosem egyeztek volna bele. Önnek rangjához illőn kellett házasodnia. Szeretett engem valaha is egyáltalán? Nem, ne válaszoljon. Kér még egy kis teát?
Megigazított egy apró ráncot a damaszt abroszon.
- Először azt hittem, belehalok. Ha nem lett volna a fiúnk, talán... A szerelmem mindenesetre meghalt akkor. Így amikor megszületett Elisabeth fia, már nem fájt. Sőt, egy idő után hálát éreztem Elisabeth iránt. Örültem, hogy ön nála keresi azt, amit én jó szívvel már nem tudtam volna megadni önnek.
Egy pillanatra elhallgatott, és a férje felé hajolt.
- Melege van? Olyan furán kipirult. Kinyissam a teraszajtót? Aztán Elisabeth tavaly meghalt. Különös, hogy éppen akkor, amikor önt egyre gyakrabban látták kilovagolni a fiatalon megözvegyült Lady Fentonnal. Szegény Elisabeth. Bizonyára véletlenül vett be annyi altatót. Nyilván kerülte az álom, mikor megtudta, hogy ön elhagyta egy új kedvesért. Elsirattam szegényt. És vártam, mit tesz ön a fiáért. Ám ön elzavarta a fiút, amikor az anyja levelével eljött önhöz. Ez hitványság volt, Albert. Ezért meggyűlöltem. Örültem, amikor megtörtént az a csodálatos véletlen, hogy meghalt Elisabeth egy távoli rokona, akit senki sem ismert, és szép járadékot hagyott a fiú iskoláztatására. Éppen akkor történt ez, amikor én elveszítettem a vagyont érő gyémánt nyakékemet, emlékszik, ugye?
Felállt, a kandallón álló vázához lépett, és megigazította benne a virágokat. Aztán a válla felett a férjére pillantott.
- Furán veszi a levegőt, Albert. Jól van? Olyan homályos a tekintete. Látja ezeket a gyönyörű virágokat? Gyűszűvirág, igen. Szépek, igaz? És milyen halálosak. Ha valakinek rossz a szíve, mint magának is... halálos lehet a főzete. Hogyan? Hogy ki főzte a teát? Nos, én voltam, Albert. A szakácsnőnek annyi dolga volt a vendégséggel, elengedtem, mikor a család elment. A többieket is. Ketten vagyunk, Albert. Ne kapkodjon a melléhez, attól nem lesz jobb. Próbáljon szépen elaludni. Hátha jobban lesz. Elfogyott a tea? Jól van. Most szépen elmosogatok. Hallja még, amit mondok? Nem? Kár. Pedig még szerettem volna elmondani, utána kiviszem ezt a csokor gyűszűvirágot Elisabeth sírjára.

(Írta: Palásthy Ágnes)