2018. augusztus 6., hétfő

Márai program

Elmondhatatlanul nagy öröm, hogy A fába szorult borz 
című mesekönyvem 
felkerült a Márai program idei listájára. 
Ez azt jelenti, hogy a programban részt vevő könyvtárak 
ingyen válogathatnak 
a listán szereplő könyvekből egy adott keret erejéig. 
Remélem, így minél több olvasóhoz eljut hamarosan a könyvem. 
Köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak a jelölést.


2018. július 11., szerda

A pándi iskola művészeti tábora

A pándi iskolások az egyik mesémet dolgozták fel a művészeti táborban - köszönöm. Ujjbábokat készítettek, díszletet festettek, és kis csoportokban előadták a mesét. És közben láthatóan nagyon jól szórakoztak. :) Köszönet a felkészítő tanároknak, Bartos Enikő Hindának, és kollégáinak.:)

Készülnek az ujjbábok 1 - lányok

Készülnek az ujjbábok 2 - fiúk

Kettő már kész!

Az egyik csoport előadása

Az utolsó napon kaptak tőlem egy levelet...

... és egy apró ajándékot. :)

2018. június 17., vasárnap

Benne vagyok a tévében

Rövid portréfilm készült rólam a helyi televízióban. Aki látni szeretné, itt nézheti meg: Portréfilm :)






2018. április 1., vasárnap

Nyuszi Helga és a fogfájás



Nyuszi Helga a birkákat számolta. Behunyt szemmel maga elé képzelte a bolyhos, fehér jószágokat, amint egyenként nekifutnak, aztán dobbantanak, és átszökkennek egy csalánbokor fölött. És közben számolta őket.
- Egy… kettő… három…
A nagymamája tanította neki ezt a módszert.
-- Meglátod, ettől egy-kettőre elálmosodsz majd – mondta a nagyi, aztán mosolyogva hozzátette - nálam mindig bevált.
Úgyhogy Helga jól bevackolódott a puha ágyába, és számolta a birkákat, mert sehogy sem jött álom a szemére.
Nekifut, dobbant, szökken…egy, nekifut, dobbant, szökken…kettő…
Lassan kezdett elálmosodni. Már éppen el is szenderült volna, amikor egyszer csak éles fájdalom hasított a fogába, és a kis nyuszi nagyot jajdulva felült.
-- Mi a baj? – sietett oda aggódva Nóra, az anyja.
-- Nagyon fáj a fogam – felelte panaszosan Helga, és az arcára szorította a kezét.
Az anyja megsimogatta a fejét.
- Reggel elmegyünk Harkály doktorhoz – mondta. - De most próbálj elaludni nyuszikám.
-- Mesélj, anyu – kérlelte Helga –, akkor könnyebben elalszom.
Azzal beljebb húzódott az ágyon.
-- Mit meséljek? – ült le melléje Nóra.
-- Tudod, a kardozósat, a kalóz nyusziról.
Az anyja mesélni kezdett a kalóz nyusziról, aki bejárta a hét tengert kalóz társaival. Helga el is feledkezett a fogfájásról, miközben a kalandokat hallgatta. Egyre laposabbakat pislogott, aztán egyszer csak lecsukódott a szeme, és elaludt, hangosan szuszogva.
Másnap reggel, amint felkelt a nap, elindultak az öreg tölgy felé, ahol Harkály doktor lakott. Az erdei tisztáson már nagy volt a sürgés-forgás, mindenki sietett valahová, a madarak pedig vidáman pletykálkodtak a fák ágain. Ám Helga ebből szinte semmit nem vett észre. Lehangoltan botorkált az anyja mellett.
Amint a sudár bükk mellett mentek el, lekiáltott nekik Mókus Rézi.
-- Hová – hová ilyen korán? – és kíváncsian leszaladt a fa törzsén hozzájuk.
-- Harkály doktorhoz megyünk – magyarázta Nóra - Helgának fáj a foga.
Mókus Rézi önkéntelenül is az arcához kapott.
-- Fogfájás? Brrr. Hát az nem jó. De a doki majd segít – tette hozzá vigasztalóan.
Aztán felcsillant a szeme.
-- Tudod, mit, Helga? Ha visszafele jöttök, kapsz tőlem egy kis málnát a nagy ijedségre.
-- Jó! – bólintott Helga, halvány mosollyal. – Szeretem a málnát.
-- Akkor mindjárt össze is rakom neked – nevetett Rézi, és sebbel-lobbal felszaladt a fán.
A két nyúl pedig ballagott tovább.
Amikor a tölgyfához értek, a harkályt nem látták sehol, de az odújából hangos kopácsolás hallatszott.
-- Hahó! Doki! – kiabált Nyúl Nóra – Hahó!
Egy darabig semmi sem történt. Ám kis idő múlva elhallgatott a kopácsolás, és kidugta a fejét az odújából a harkály. Piros sapkájában pár apró forgács virított, mint valami fura dísz.
-- Bocsánat, nem hallottam, hogy szóltok – jegyezte meg mentegetőzve, aztán lesöpörte a sapkájáról a forgácsot – éppen bővítem a rendelőt.
Majd tekintete a kisnyúlra siklott.
-- Nagyon csöndes vagy, Helga – jegyezte meg. – Mi a baj?
-- Fáj a fogam – dünnyögte a kisnyúl.

-- Na, lássuk csak! – röppent egy kidőlt fatörzsre a tölgy mellett a doki. – Gyere ide, és nyisd nagyra a szád.
Pár pillanatig némán szemlélődött, aztán örömmel felkiáltott:
-- Áhá! Megvan a bűnös!
Erős csőrével benyúlt Helga kitátott szájába, a fogínyéből kihúzott egy jókora tüskét, és diadalmasan a magasba emelte.
-- Helga! – csapta össze a kezét Nyúl Nóra – Már megint csipkebogyót ettél? Hányszor mondtam, kicsikém, hogy óvatosan szedegesd. A csipkebokorral vigyázni kell.
-- De mikor olyan finom – motyogta a gyerek, a lábát bámulva.
-- Ha csipkebogyót lát, elveszti a fejét – magyarázta a harkálynak bosszúsan nevetve Nóra. – Ráveti magát, és persze a tüskék összeszúrják.
– Hát csak óvatosan azzal a csipkebokorral, ifjú hölgy. Nehogy megint itt köss ki nálam – jegyezte meg a harkály mosolyogva.
Azzal búcsút intett nekik, és visszaröppent az odújába.
Nyúl Nóra meg Helga elindult hazafelé az erdei tisztáson át. A kisnyúl most már nem volt olyan levert. Szinte el is felejtette már a fogfájást. Láthatatlan kardjával ellenséges kalózokkal vívott, és közben vidáman csacsogott.
-- Anyu! Festek egy szép képet Harkály doktornak – jelentette ki éppen.
-- Nocsak! És mit festesz rá? – kérdezte kíváncsian az anyja.
-- Találd ki – felelte a kisnyúl huncutul csillogó szemmel.
Nóra kicsit töprengett.
 – Kalózokat?
-- Neeem…
-- Hát?
A gyerek félrehajtotta a fejét, és egy ideig csak némán fürkészte az anyja arcát. A vívást is abbahagyta. Aztán csibészesen elvigyorodott.
– Hát egy szép naaagy csipkebokrot! – vágta ki nevetve, és hadonászva mutatta is a kezével, hogy mekkorát.
Aztán vigyorogva előkapta ismét a láthatatlan kardját, és az ellenfeleit aprítva elszaladt toronyiránt az öreg bükk felé, ahol már várta Mókus Rézi, meg a málna.



2018. március 30., péntek

A Borz Bolognában :)

A fába szorult borz című mesekönyvem, amely idén bekerült a Szívünk rajta programba,

most eljutott Bolognába, a Nemzetközi Gyermekkönyv Vásárra. :)

A képen a Könyvmolyképző Kiadó standja.







2018. március 6., kedd

Beni és a tűzpiros Ferrari (Hegedűs Beni meséje)



 Beni, a kis katicafiú gondterhelt arccal ült a galagonyabokor ágán, és nagyokat sóhajtott.
- Mi a baj, Beni? – kérdezte tőle barátságosan Szepi a lepke, aki leszállt a bokorra pihenni.
Beni először mintha magában tusakodott volna, de aztán megeredt a nyelve.
- Ugye – magyarázta Szepinek, izgatottan hadonászva a csápjával -, ha az embernek van egy barátja, akkor tartson ki mellette.
Szepi bólintott. Neki is volt egy jó barátja, Csiga Béla.
- Igen ám – folytatta Beni -, de ha az ember barátja csinál valamit, ami nem helyes, akkor szólni kell, nem igaz?
Szepi eltöprengett.
- Egyszerűbb volna, ha elmondanád az elejétől – javasolta – Így nem igazán tudok hozzászólni.
- Szóval nekem Bodobács Misi a barátom. Szívbéli cimborám – tette hozzá Beni komolyan.
A lepke mosolygott magában.
- És most csinált valamit, amit nem lett volna szabad, és én nem tudom, hogy mit tegyek – fakadt ki a kis katicafiú.
- Hát mit csinált a cimborád? – kérdezte Szepi.
- Az úgy volt – kezdett a történetbe Beni -, hogy Futrinka Peti behozta az oviba a szép piros kisautóját. Mind játszottunk vele, és aztán egyszer csak nem találtuk. Én pedig emlékszem, hogy utoljára Misinél volt. De nem szólt, mikor kerestük, hogy nála van. Pedig a Peti nagyon szomorú volt. Még sírt is.
Zavartan nézett a lepkére.
- Az nem lehet, hogy az én barátom… hogy el… hogy elvette. Ugye? De akkor miért nem szólt?
Nagyot nyelt. Kis hallgatás után hozzátette:
- És én most mit csináljak? Nem árulhatom el a barátomat, nem igaz? De ha olyat csinált, amit nem szabad?
Tanácstalanul nézett Szepire.
A lepke a fejét csóválta.
- Hát, Beni, ez nem könnyű eset.
- Hát, nem – helyeselt a kis katica szomorúan. Aztán felragyogott az arca.
- Beszélek Misivel. Talán csak félreértés az egész. Megkérdezem tőle. Nézd, éppen itt jön - mutatta izgatottan.
Bodobács Misi lehangoltan közeledett feléjük. Amikor meglátta Benit, felcsillant a szeme, de aztán újra szomorúan lehorgasztotta a fejét. És nagyot sóhajtott.
- Jó, hogy itt vagy, Beni – mondta, és leült a katica mellé. – Mondani akarok valamit.
- Én is beszélni akarok veled – felelte Beni.
- Akkor én megyek is – köszönt el tapintatosan Szepi -, már úgyis késésben vagyok.
Azzal felröppent, hogy ne zavarja a két jó barátot. 
- Szóval a Futrinka Peti kisautójáról van szó – szólalt meg Misi kis hallgatás után.
- Aha – bólintott Beni.
- Amikor játszottam vele, lejött az egyik kereke. És nem akartam úgy visszaadni. Gondoltam, megkeresem a kereket, megjavítom, és majd akkor odaadom neki.
- És megtaláltad? – kérdezte Beni.
- Nem – hajtotta le a fejét Misi. – Így pedig hogy adjam oda? De hát nem tarthatom meg, nem igaz, Beni? Az lopás lenne. Most mit csináljak?
- Szereznünk kell egy kereket – mondta Beni, és megkönnyebbülten rámosolygott a barátjára. – Aztán megjavítjuk az autót, és elvisszük Petinek.
- De honnan vegyünk ilyen kereket?
- Nézzük meg még egyszer, ahol játszottunk vele.
Átrepültek az óvoda kertjébe, az öreg tölgyfa alá, és kutatni kezdtek a fűben, de hiába.
Misi szomorúan előhúzta a zsebéből a kisautót.
– Pedig milyen szép – mutatta Beninek – Igazi Ferrari.
Erre kikukkantott odújából a tölgyfán lakó kopogóbogár.
- Ferrarit mondtál? – kérdezte, és leszaladt hozzájuk.
– Az én unokaöcsémnek is pont ilyen volt kicsi korában – jelentette ki aztán, alaposan szemügyre véve a kisautót. – Tűzpiros Ferrari. De már régen nem játszik vele. Kiesett az egyik kereke.
– Látod, Misi, úgy látszik, ez típushiba – jegyezte meg Beni.
- Megkérdezhetem az unokaöcsémet, megvan-e még a kisautója – szólalt meg ismét a kopogóbogár. - Biztos ad nektek egy kereket róla. Eggyel több vagy kevesebb, neki már igazán nem számít.
- Különben is – tette hozzá -, már nagyfiú. Most vett magának egy mopedet.
A kopogóbogár gyors morzét kopogott a fatörzsön. Hamarosan jött is a válasz pár fával távolabbról. Figyelmesen hallgatta, aztán vidáman jelentette.
- Minden rendben. Mehettek a kerékért. Ahhoz a letört ágú platánhoz. Ott lakik Dodó, az unokaöcsém.
Beni és Misi hamar odaértek a platánhoz, ahol vigyorogva várta őket Dodó.
- Azt mondja a nagybátyám, jön két autóversenyző egy pótkerékért. Ti vagytok?
A két kis bogár tanácstalanul meredt egymásra.
- Jól van, na – nevetett Dodó - Tudtam, hogy csak viccel az öreg.
- De a kerék tényleg kéne – jegyezte meg bátortalanul Beni.
- Egy darab kerék rendel, értem – jelentette ki Dodó. – Máris hozom.
Térült-fordult, és kis idő múlva megjelent egy kis piros Ferrarival.
- Épp olyan, mint a tiétek – bólintott elégedetten. – Jó lesz rá a kerék. Rá tudjátok tenni?
- Hááát…
- Semmi baj -, legyintett Dodó. - Segítek.
 Ügyesen lekapta az egyik kereket, és felrakta Peti Ferrarijára.
- Na, öcsém, itt van a versenyautód – nyomta Misi kezébe. – Ezt meg vigyétek magatokkal, hátha elgurul még egy-két kereketek.
Azzal vigyorogva átadta Beninek a saját kisautóját.
- Viszlát! Aztán össze ne törjétek magatokat a Ferrarival – figyelmeztette őket tréfásan felemelve a mutatóujját. – Ha legközelebb erre jártok, viszlek egy kört a mopeddel.
- Köszönjük – rebegte megilletődve a két barát.
- Látod, Misi, most már minden rendben lesz – jelentette ki Beni, és rámosolygott szívbéli cimborájára – Visszaadhatod a kisautót Petinek.
- Velem jössz? – kérdezte kissé megszeppenve Misi.
- Mi az, hogy! – rikkantotta Beni. – Mikor Ferrarival megyünk? Dehogy hagynám ki!
Azzal nevetve összekapaszkodtak, és hangosan berregve vitték Petinek a tűzpiros Ferrarit.

VÉGE