2017. február 8., szerda

A bodobács lakodalma


Egy szép nyári délután Bódog, a bodobács egy kamilla virág tövében sütkérezett, és vidáman csevegett arájával a közelgő lagzijukról.
Aztán, amint felpillantott, kissé távolabb megakadt valamin a tekintete.
- Jaj – nyögött fel rosszat sejtve, és az arájához fordult - Drága Rozáliám, nézz csak oda. Te is azt látod, amit én?
Rozália arra nézett, amerre a bodobács csápja mutatott, és a szája elé kapta a kezét, amint meglátta a feléjük bicegő Tücsök Teodort.
- Mi történt veled, barátom? – kérdezte a tücsök elé siető Bódog.
- Ó –, legyintett Teodor –, ne is kérdezd. Sportbaleset. Átszökkentem egy toboz felett, de olyan szerencsétlenül értem földet, hogy megrándítottam a bokám.
- Fáj? – érdeklődött Rozália együtt érzően.
- Fáj, fáj – felelte a tücsök - De nem is ez a baj. Hanem az, hogy így nem tudok hegedülni a lagzitokon.
- Hát ez tényleg baj – sóhajtott a bodobács, és bánatosan lekonyult a csápja. Kézen fogta Rozáliát, aztán csak néztek egymásra elszontyolodva, tanácstalanul.
Egy közeli lapulevél árnyékában hűsölt Csiga Béla, meg a barátja, Szepi, a lepke, és minden szót hallottak.
– Szegény tücsök – jegyezte meg a csiga.
- És szegény Bódog – emelte fel az ujját Szepi - Hát miféle lagzi az, ahol a vőlegény nem tudja megtáncoltatni a szép menyasszonyt?
- Ki kellene találni valamit – töprengett Csiga Béla.
- Tarthatnánk egy kupaktanácsot – javasolta Szepi.
Odamentek a gyászosan ácsorgó kis csoporthoz.
- Hallottuk, mi történt – szólalt meg Csiga Béla. – Mi volna, ha összehívnánk mindenkit? Talán lesz valakinek egy jó ötlete, hogyan lehetne muzsika a lagzitokon.
Összenézett Bódog és Rozália.
- Az jó volna – bólogattak felvidulva.
- Akkor találkozzunk a nyírfánál, a tisztás szélén – mondta a lepke. – Hívjátok, akit tudtok, mi is szólunk mindenkinek. Nyomás, Csiga.
- Szaladok – mondta a csiga, és sebesen elindult.
A fehér törzsű nyírfa árnyékában hamarosan összegyűlt sok barát és ismerős. Élénken találgatták, vajon miért hívta őket össze a bodobács. Legutoljára befutott a lihegő csiga is, egy fürge százlábú nyomában.
Amikor mindnyájan együtt voltak, Bódog elmesélte, mi történt a tücsökkel.
- És ha nem találunk ki valamit, nem tudunk táncolni a lagzimon – jelentette ki végül.
Erre nagy hangzavar támadt. Nagyon várták már a bodobácsék lagziját, úgyhogy lázasan kezdte törni a fejét mindenki.
A csiga tekintete egyszer csak megakadt a szöcskén.
- Sziszi – kiáltotta örömmel. – Te nagyon hasonlítasz a tücsökre. Nem tudnál te hegedülni?
A tücsök csak elnézően mosolygott, de Sziszi tiltakozva hadonászott az összes karjával. Meg sem tudott szólalni, úgy megdöbbent a váratlan kéréstől.
– Nem gondolnám – nyögte ki végül - Én ugyanis nem kaptam zenei képzést.
Aztán kis töprengés után segítőkészen kijelentette:
– De akrobata mutatványokkal esetleg szórakoztathatnám a násznépet. Ugrani aztán igazán jól tudok.
A többiek nevettek.
- Mit szólnátok a békakórushoz? – szólalt meg izgatottan a méhecske.
- Ó, tényleg – helyeseltek többen is. – A békák.
- Deeee… - szólt közbe Rozália –, nem egyhangú az egy kicsit, amit fújnak? Brekeke, brekeke, és aztán megint csak, brekeke? Hát mit lehet erre táncolni?
Aztán a méhecske lógó orrát látva kedvesen megjegyezte:
- De azért jó ötlet volt, méhecske.
- Hát akkor nem lesz zene? – kérdezte csalódottan a katicabogár. – Nem tudunk táncolni a lagzitokon? Pedig már úgy vártam.
- Igen, igen – szólalt meg hirtelen a fejük fölött a szajkó, aki véletlenül vetődött arra – Én is nagyon vártam már a lagzitokat, Bódog.
- Szerettem volna hallani a tücsök hegedülését – folytatta lelkesen, egy alacsonyabb ágra telepedve – Mert az valami gyönyörű. Az a szép tücsökzene. Amikor a tücsök úgy rákezdi, hogy… na hogy is… valahogy így…
És a tisztáson egyszer csak felharsant a tücsökzene. Tisztán, gyönyörűen. A szajkó még cifrázta is, pont úgy, ahogyan Teodor szokta, még az apró kis zizzenéseket is beletette, ahogy néha a tücsök szárnya rezzent.
Nagy csend lett. Teodornak még az álla is leesett. Mindenki ámulva nézte a szajkót.
- Mi van? – kérdezte a szajkó zavartan. – Mit bámultok?
- Szajkó – lépett elő kissé kábán a tücsök. – Ez nagyon szép volt. Én ezennel tiszteletbeli tücsökké avatlak. Te fogsz muzsikálni Bódogék lakodalmán.
- Mit szóltok hozzá? – kérdezte a bodobácsok felé fordulva.
- Szóhoz sem jutok! – kiáltotta Bódog - Szóhoz sem jutok!
Rozália pedig szinte sírt örömében.
Bódog a tisztás lakói felé fordult, és fülig érő szájjal bejelentette:
- Mindenkit várunk szépséges Rozáliámmal holnap délben a lagzinkba. Napnyugtáig ropjuk majd.
Aztán hozzátette, a szajkóra kacsintva:
- Vagy, amíg a madár bírja.
Tücsökzenekar



2017. január 15., vasárnap

2017. január 1., vasárnap

A szentjánosbogár lámpája


Dugó, a méhecske vidáman repült hazafelé az edzésről. Ma végre minden jól ment, még a Mester is megdicsérte.

Dugó boldogan elvigyorodott. Aztán eszébe jutott, meglátogathatná a nagybátyját, Rezső bácsit, hogy elmesélje neki.
Élesen jobbra fordult, a nagy bodzabokor felé, ahol Rezső bácsi lakott. És abban a pillanatban hatalmas lendülettel, óriási csattanással összeütközött valakivel. Az ütközéstől elszédült, és lepottyant a fűbe. Ott üldögélt, kissé kábán, a homlokát dörzsölgetve, amelyen szép nagy púp növekedett egyre magasabbra.
Vele szemben egy elképedt szentjánosbogár ült, ugyancsak jókora púppal a homloka közepén.
-- Hékám! – szólt rá a szentjánosbogár – Hát miért nem nézel körül, amikor befordulsz?
-- Hékám, aki mondja – vágott vissza sértődötten Dugó. – Te meg miért nem nézel magad elé?
-- Hát mert keresek valamit. Röpködök itt a tisztás felett, és nézek lefelé, hátha megtalálom.
-- Akkor még jó, hogy neki mégy mindenkinek – jegyezte meg szemrehányóan Dugó. Aztán kíváncsian megkérdezte – Tulajdonképpen mit keresel?
-- A lámpámat - motyogta bánatosan a szentjánosbogár, és nagyot sóhajtott. Aztán Dugóra pillantott, és reménykedve megkérdezte -- Nem láttad esetleg?
-- Nem tudom – tárta szét a karját tanácstalanul Dugó – Hogy néz ki?
-- Olyan szép fényes, hosszú rúdja van, és ráírtam a nevem kezdőbetűjét: J.
-- J? Hát hogy hívnak? János?
-- Neeem. Nem János.
-- Hanem?
-- Megmondom, de ne nevess: Jakab.
-- Miért nevetnék? – kérdezte csodálkozva a méhecske. Aztán vállat vonva hozzátette - Én meg Dugó vagyok. 
Jakab végignézett a köpcös kis méhecskén.
-- Jó név – bólintott komolyan. Aztán elvigyorodott – Illik hozzád.
Dugó nem sértődött meg, csak vidáman legyintett. Aztán eszébe jutott valami.
-- Hát, ha nem találod a lámpád, vegyél egy újat.
-- Sajnos, az most nem segít – horgasztotta le a fejét a szentjánosbogár. – Tudod, hamarosan lesz a rovarfesztivál.
-- Tudom hát – vágta rá csillogó szemmel Dugó, és izgatottan hadonászva hozzátette –, mi is tartunk egy bemutatót. Kincskeresés. Nagyon izgalmas lesz. Én vagyok a felderítő.
-- Tényleg? – pillantott fel érdeklődve a szentjánosbogár - Majd megnézem. Mi meg akrobatikus táncot adunk elő. Ez lesz az utolsó szám, amikor már besötétedett. Tudod, ide-oda repkedünk, és közben a lámpáinkkal mindenféle mintákat rajzolunk, meg feldobjuk és pörgetjük, egymásnak dobáljuk, ilyenek.
-- Ez nagyon jó lesz! – bólogatott lelkesen a méhecske.
-- Aha. Csak az a baj – folytatta borúsan Jakab -, hogy mindent a régi lámpámmal gyakoroltam be. És most már nincs időm megtanulni egy újjal. Ha nincs lámpa, nem szerepelhetek. Pedig nagyon szeretnék. És Luca a párom… és akkor ő is kimarad…
-- Hű. Hát ez komoly. De… - Dugó töprengett, mivel vigasztalhatná meg -, talán még előkerül. Majd én is figyelek, és szólok a csapatnak is. De most már igyekeznem kell Rezső bácsihoz. Szia, Jakab.
-- Szia – felelte a szentjánosbogár – Én is megyek. Megnézem még ott a galagonyabokornál… hátha szerencsém lesz…
Azzal ő is elrepült.
Kis idő múlva a harangvirág tövénél feltűntek a Poloska fivérek. A patak parti nagy pocsolyától jöttek, ahol a molnárkák meg a csiborok hoki meccsét nézték meg. Nagy hangon tárgyalták a meccset, amelyet a molnárkák nyertek.
-- Természetesen – jelentette ki a szemüveges Miki, aki az egyetlen könyvmoly volt közöttük. – Hiszen a rokonaink. Még jó, hogy ők a legügyesebbek.
Pepe, a bátyja hirtelen lefékezett, mire a többiek egymásnak ütköztek mögötte. Zsiga hanyatt is esett.
-- Hogyhogy a rokonaink? – meredt Mikire értetlenül Pepe –, hiszen mi poloskák vagyunk, ők meg molnárkák.
-- Igen ám – igazította meg az orrán a szemüveget Miki -, csakhogy igazából őket is poloskának hívják. Molnár poloska – ez a hivatalos nevük. Ebből lett a molnárka, ahogy mindenki mondja.
-- Nocsak – ingatta a fejét álmélkodva Pepe. Aztán kíváncsian megkérdezte - És nekünk mi a hivatalos nevünk?
-- Mezei poloska – válaszolt Miki.
-- Hát akkor – csattant fel szemrehányóan Pepe – minket miért nem hívnak mezeikének? Milyen kedves volna, nem?
A testvérei először csak elképedve bámultak rá. Aztán vidáman hahotázni kezdtek.
-- Mezeikének? Mezeike. Még hogy mezeike. Bruhaha.
Egymás hátát csapkodták, a hasukat fogták, úgy nevettek. Zsiga meg, aki még mindig a fűben feküdt, a földet püfölte széles jókedvében, amíg egyszer csak bele nem akadt a keze valamibe. Felült, és érdeklődve vizsgálgatta a fűben talált tárgyat. Egy karcsú, fényes henger volt, oldalán nagy J betűvel. És volt rajta valami bütyök is, amit Zsiga kíváncsian böködni kezdett. Egyszer csak a bütyök odébb csúszott, és a karcsú hengerből vakító fénysugár tört elő.
A poloska fivérek ámulva nézték.
-- Azta! – mondta Zsiga. – Egy lámpa! Hé, nézzétek, milyen jó kis lámpát találtam! Mindig is ilyet szerettem volna!
Óvatosan visszacsúsztatta a pöcköt, mire kialudt a fény. Újra bekapcsolta. Aztán megint ki. Annyira tetszett neki a dolog, hogy végül megállás nélkül kapcsolgatni kezdte, és élvezettel figyelte, ahogy fény hosszabb-rövidebb időre felvillant, aztán kialudt. 
-- Mintha morzéznál – állapította meg tudálékosan Miki.
-- Az mi? – kérdezte Pepe, aztán gyorsan hozzátette – Tudom, csak most nem jut eszembe.
Zsiga is abbahagyta a kapcsolgatást, és kíváncsian felnézett.
-- Hát van a Morze ábécé – magyarázta Miki - Minden betűnek van egy jele, amit a fénnyel is leírhatsz.
A fivérei értetlen tekintetét látva folytatta:
-- Olyan, mintha fénnyel írnál üzenetet.
-- Például mit? – kérdezte Pepe, aki úgy tett, mintha értené.
-- Mondjuk, hogy „Szia! Hogy vagy?”
-- De hát miért írnád ezt nekem fénnyel – méltatlankodott a legidősebb Poloska fivér - amikor meg is kérdezheted tőlem? Hát itt állok melletted.
A többiek egyetértően bólogattak.
-- De ha mondjuk nem itt lennél, hanem messzebb, akkor üzenhetnék neked – magyarázta Miki. Aztán kivette Zsiga kezéből a lámpát. – Megmutatom.
-- És te honnan tudod ezt? – szólalt meg Totó, a negyedik fivér.
-- Olvastam egy könyvben Gyík Sanyánál – válaszolt Miki. Megigazította állandóan lecsúszó szemüvegét, majd villogtatni kezdett a lámpával. – Most azt írom, hogy „Szia”. Az „S” betű három rövid fényjel, nézzétek. Most jön a „Z”.
A többiek körbeállták, és egymást böködve, nevetgélve figyelték. Aztán egyszer csak torkukon akadt a nevetés, amikor a tisztás túloldalán is villogni kezdett valami fény.
-- Ez is üzenet? – bökte meg Miki könyökét Pepe.
-- Aha.
-- És mit mond?
-- Szia Jakab! Meglett a lámpád?
Miki csibészesen elmosolyodott, és sebesen jelezni kezdett.
-- Mit írsz?
-- Hát azt, hogy „Igen”.
-- De hát te nem vagy Jakab – jelentette ki csodálkozva Pepe.
-- Tudom – legyintett Miki -, csak megtréfálom egy kicsit.
Villogni kezdett a lámpával:
-- Szia! Ki vagy?
A tisztás másik oldalán Jakab párja, Luca elképedve olvasta az üzenetet.
-- Hát Luca! – írta – Nem ismered meg a lámpám fényét?
-- Dehogynem. Szia Luca!
Luca valahogy furának találta Jakab viselkedését. A lámpája ismerős volt, de mintha nem is ő írta volna az üzeneteket. Fura. Na, majd mindjárt kideríti, mi van emögött.
-- Találkozzunk a nagy páfránynál – írta sebesen.
-- Mit ír? – faggatták a Poloska fivérek Mikit.
-- Hogy menjünk a nagy páfrányhoz.
-- Hát menjünk.
-- De akkor kiderül, hogy mi nem vagyunk Jakab.
-- Az igaz.
A poloskák tanácstalanul ácsorogtak.
A tisztás túloldalán Luca várakozott. Egyre gyanúsabb lett neki ez a dolog. Na, most kiugrasztom a nyulat a bokorból, gondolta.
-- Hozok neked gumicukrot – írta, mivel jól tudta, hogy Jakab azt ki nem állhatja.
-- Azt mondja, hoz gumicukrot – tolmácsolta Miki.
-- Jóóóó! – ujjongott Zsiga, mivel az volt a kedvencük.
-- Írd meg neki, hogy hozzon rengeteg gumicukrot!
Miki engedelmesen írta:
-- Rengeteg gumicukrot hozzál! Odaküldöm érte a barátaimat, a mezei poloskákat.
-- Aha! - Luca most már mindent értett.
-- A mezei poloskákat? – kérdezett vissza.
-- Igen, igen.
-- Jól van.
Luca kikapcsolta a lámpáját, aztán mérgesen mondta:
-- Majd adok én nektek gumicukrot!
Miki is kikapcsolta a lámpát, és a Poloska fivérek nagy hahotázásban törtek ki.
-- Elhitte, hogy te vagy Jakab! – nevetett Totó.
 – De ki az a Jakab? – vakarta meg a fejét Pepe.
-- Nem tudom – vont vállat Miki – De igyekezzünk, Luca hoz nekünk gumicukrot.
Azzal vidáman nevetgélve elindultak a nagy páfrányhoz.
-- De jó kedvetek van! – szólalt meg valaki a fejük felett. Amint csodálkozva felpillantottak, meglátták Dugót, a zömök kis méhecskét. Dugó leszállt melléjük, és egy boglárka levelére telepedett.
-- Bezzeg szegény Jakab nem ilyen vidám – jegyezte meg.
-- Ki az a Jakab? – érdeklődött Zsiga.
-- Hát a szentjánosbogár.
-- És mi baja van?
-- Elveszítette a lámpáját. Nem láttátok véletlenül?
-- Nem-nem! – vágta rá egyből Pepe, és fürgén Miki elé állt.
-- Kár. A lámpa nélkül nem tud szerepelni a rovarfesztiválon.
-- Aha – szólalt meg jelentőségteljesen Zsiga.
-- Igen. És a párja, Luca sem.
-- Luca? – kérdezte izgatottan Totó.
-- Luca. Ismeritek?
-- Dehogy – felelte gyorsan Pepe, és mérgesen nézett a testvéreire.
-- Hát, talán előkerül még az a lámpa – mondta töprengve Dugó – Na, sziasztok, én megyek.
Azzal elrepült a sombokor felé. Amikor eltűnt előlük, Zsiga szemrehányóan fordult Pepéhez.
-- Miért mondtad, hogy nem láttuk a lámpát? Mikor ott van Miki kezében.
-- Nem is biztos, hogy ez az a lámpa – védekezett duzzogva Pepe.
-- De igen. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Miki. – Látod, Luca is megismerte.
Totó egyetértően bólogatott.
-- Lehet, hogy csak hasonlít rá.  – vitatkozott Pepe – És olyan jó játék. Te mondtad, Zsiga, mindig is ilyen lámpát szerettünk volna. Megtarthatnánk.
-- Nekem így nem kell – jelentette ki Miki.
-- Nekem sem – csatlakozott Totó meg Zsiga. – Vissza kell adni Jakabnak.
Pepe dacosan vonogatta a vállát. Aztán nem bírta tovább a testvérei szemrehányó tekintetét.
-- Na jól van, adjuk vissza. Odaadjuk Lucának, és kész. Pedig kár érte - tette hozzá nagyot sóhajtva.
A poloskák elcsendesedve ballagtak tovább a nagy páfrány felé. Alig hogy odaértek, eléjük pattant mérgesen Luca.
-- Aha! Hát jól sejtettem! – kiabálta csípőre tett kézzel. - Nálatok van Jakab lámpája. Nem szégyellitek magatokat?
-- Az nem úgy van…. – szólalt meg sietve Miki –, nem mi vettük el. Úgy találtuk.
-- És miért nem adtátok vissza neki?
-- Hát mert nem tudtuk, hogy kié – magyarázta Zsiga mentegetőzve - Csak az előbb mondta Dugó.
-- Éppen most akartuk visszaadni – tette hozzá Totó.
-- Pedig milyen jó játék ez a morzézás – dünnyögte Pepe szomorúan, aztán reménykedve megkérdezte – Biztos, hogy ez a Jakab lámpája?
-- Hadd nézzem.
Luca figyelmesen vizsgálgatta a fényes hengert. Aztán határozottan bólintott.
-- Biztos, hogy ez az – mondta. -  Nézzétek, rajta van egy nagy J betű. És itt a szélénél egy kicsit behorpadt, amikor Jakab leejtette a próbán. Ez az ő lámpája. Hála az égnek.
-- Na meg a Poloska fivéreknek – düllesztette ki a mellét büszkén Pepe. Aztán hozzátette – De hívhatsz minket Mezeikének is.
Azzal mérgesen meredt vigyorgó testvéreire.
-- Milyen kedves név – jelentette ki Luca, és elmosolyodott. – Köszönöm, Mezeikék. De jó, hogy mégis szerepelhetünk a fesztiválon.
Már indult volna a lámpával, de eszébe jutott valami.
-- Ha eljöttök a fesztiválra, viszek nektek gumicukrot – mondta hátrafordulva, és vidáman felnevetett.
Aztán intett nekik, és már repült is boldogan; vitte Jakabnak a megkerült lámpát.

2016. december 26., hétfő

Karácsonyra Borzot! :)

Egymás után érkeznek a kedves képek, amelyeken gyerekek mosolyognak, kezükben a Karácsonyra kapott Borzzal. 
Elmondhatatlan öröm ez nekem.




2016. december 6., kedd