Sün Samu és a szedres pite

 Sün Samu lábujjhegyre állt, és kissé szuszogva, nyújtózkodva levette a felső polcról a lekváros csuprot. Óvatosan a konyhaasztalhoz vitte, ahol a sütőformában már ott várakozott az aranysárga pitetészta.

Amint leemelte a csupor tetejét, megcsapta orrát a szederlekvár édeskés-fanyar, ellenállhatatlan illata. Samu nem is tudott neki ellenállni. Előkapott egy kiskanalat, és belemerítette a sűrű, sötét masszába, amit aztán lassan ízlelgetve lenyalogatott róla.

-- Hát ez nagyon finom – állapította meg, és elvigyorodott. – Idén még jobb lett, mint tavaly. Pedig az sem volt vizes piskóta.

Nagy halom szederlekvárt púpozott a pite közepére, aztán gondosan elsimította, hogy ne maradjon ki egy parányi szeglet sem. Majd a maradék tésztából csinos rácsmintát készített a tetejére.

-- Igazán jól néz ki – biccentett elégedetten, amint a pitét a sütőbe csúsztatta. Szusszant egyet, aztán fogott egy könyvet, és a karosszékében kényelmesen elhelyezkedve olvasni kezdett.

Mikor szép aranybarnára sült a pite, Samu az odúja előtt egy kidőlt fatörzsre tette hűlni, ahogy szokta. Visszaballagott az odújába, megnézte a faliórát, majd elővette a könyvét, és tovább olvasott.

Kis idő múlva az órára pillantott, és biccentett.

-- Most már biztosan kihűlt – mondta magában. Már alig várta, hogy megkóstolhassa. Szinte összefutott a szájában a nyál, amint elképzelte, milyen finom lesz az a szedres pite.

Letette a könyvet, és fürgén kikocogott a ház elé. Odalépett a fatörzshöz, és lehajolt a pitéért… csakhogy… a fatörzs üres volt. Samu hitetlenkedve megdörzsölte a szemét.

-- Hát ez meg… hát hol van…?

Bekukkantott a fatörzs mögé, hátha csak lecsúszott a földre. Jól kitámasztotta ugyan, de hát… talán… mégis csak…

Ám a fatörzs mögött semmit sem talált. Sem mellette. Még csak a közelében sem.

Sün Samu megvakarta a fejét.

-- Talán a föld nyelte el?

Tanácstalanul körülnézett, de nem látott semmi különöset. Felpillantott még a feje fölé hajló hársfaágra is, pedig oda semmiképpen sem kerülhetett a pite. Aztán még egyszer figyelmesen körbe hordozta a tekintetét a kis tisztáson az odúja előtt.

És akkor… egyszer csak… mintha egy villanásra meglátott volna egy hosszú, vékony farkincát, amint eltűnt egy csalánbokor mögött.

-- Hé, te! Állj csak meg! – kiabált Sün Samu, és az idegen után vetette magát. Hanem amikor megkerülte a csalánbokrot, már nem látott senkit. Viszont mintha megrezzent volna a közelben egy páfrány levele.

Samu odalopózott, és bekukucskált a levél résein. És alig hitt a szemének. A páfrány mögött egy csapzott, poros bundájú egér tömte magába két kézzel a szedres pitét. Az ő szedres pitéjét.

Samut elfutotta a méreg. Odaugrott az egér elé, és az öklét rázva kiabálni kezdett:

-- Hé! Az az enyém! Hé!

A poros bundájú egér felnézett, de nem hagyta abba az evést, csak az orra alatt dünnyögött valamit.

-- Mi az? – hajolt közelebb Samu.

-- Isteni ez a szedres pite – nyögte az egér két falat között.

Samu megint méregbe gurult.

-- Még jó! – kiabálta - Már alig vártam, hogy ehessek belőle! Miért hoztad el?

-- Nem tudtam, hogy a tiéd – tárta szét a karját bűnbánóan az egér. - Békésen szunyókáltam egy fűcsomó alatt, és mikor felébredtem, ott illatozott előttem ez a csodálatos pite. Nem tudtam ellenállni. Olyan, mint a nagyié. A kedvencem!

-- Nekem is! – Rázta meg ismét az öklét Samu – Azért sütöttem.

Aztán lemondóan legyintett.

-- Legalább egy kicsit hagyjál nekem is.

-- Bocs – törölte meg az egér a bundájában a kezét. Samu elé tolta a sütemény maradékát. – Parancsolj.

Samu letört egy darabot, és élvezettel majszolni kezdte.

-- Jó ez az új recept – jegyezte meg csak úgy magának.

-- Azt mondod, te sütötted? – kérdezte az egér.

-- Aha – bólintott Samu tele szájjal. – Kérsz még?

-- Nem haragszol már? – kérdezte az egér. Leült Samu mellé, és tört egy darabot a pitéből.

-- De! Nagyon is! – csattant fel Samu. – Hát miért nem sütsz magadnak, ha annyira szereted?

-- Én nem tudok sütni – felelte megszeppenve az egér.

-- Hát tanuld meg – vágta rá Samu füstölögve.

-- Megtanítasz?

Samu elgondolkodva végigmérte.

-- Hiszen azt sem tudom, kiféle vagy. Még sosem láttalak erre.

Az egér felpattant, és kicsit meghajolt.

-- Zegér a művésznevem.

-- Nocsak – hökkent meg Samu – Aztán miféle művész vagy?

-- Életművész. Szabad madár – szavalta büszkén pózolva Zegér.

-- Dehogy vagy te madár – legyintett Samu – Hát egér vagy, nem?

-- Csak képletesen mondtam – sértődött meg Zegér. – Vándor vagyok, ma itt, holnap ott. Ott alszom, ahol rám esteledik, azt eszem, amit találok.

-- Peeersze – húzta el a száját gúnyosan Samu – a más szedres pitéjét. Szép kis művészet, mondhatom.

Azzal dohogva elfordult. Zegér sértődötten hallgatott. Kis idő múlva Samu szusszant egyet.

-- Na, nem bánom. Megtanítlak pitét sütni. Gyere velem.

Zegér tehetséges tanítvány volt. Először ugyan kicsit ügyetlenkedett, de aztán könnyű kézzel gyúrta és nyújtotta a szép sárga pitetésztát. Belesimította a sütőformába, majd Samura nézett.

Samu a polchoz kocogott, és óvatosan levette a lekváros csuprot. Amint leemelte a tetejét, Zegér színpadiasan a szívéhez kapott.

-- Óóóó, micsoda illat – sóhajtotta.

Sün Samu vigyorogva a kezébe nyomott egy kiskanalat, aztán ő is fogott egyet. Nagy egyetértésben nyalogatták a kanálról a fanyar-édes szederlekvárt, aztán együtt megkenték a pite tetejét, és elkészítették rá a rácsot.

-- Mehet a sütőbe – bólintott elégedetten Samu.

Mikor kisült, kirakták a fatörzsre.

-- De most nem hagyom itt – jelentette ki a sün eltökélten – Hátha erre jár még egy művész.

Mire Zegér csak sértődötten vonogatta a vállát.

Letelepedtek egy nagy fűcsomó tövébe, és várták, hogy hűljön a pite.

-- Jó volt ez a sütés, Samu – szólalt meg egyszer csak Zegér.

-- Aha.

-- Tudsz más sütit is?

-- Tudok hát. A nagymamám megtanított mindenfélére. De alig győzöm, a barátaim egy pillanat alatt befalnak mindent, amikor meglátogatnak.

-- Olyan sok barátod van?

-- Aha. És most már eggyel több – mondta Samu, és tréfásan oldalba bökte az egeret.

-- Én vagyok az? – kérdezte Zegér, és izgatottan mozgott a bajsza.

-- Miért, látsz itt másik művészt is? – felelte Samu, és jót nevetett.

Zegér boldogan elvigyorodott. Aztán megszólalt:

-- Én is szeretnék mindenfélét sütni. Pitét. Buktát. Kalácsot. Mindent. Megtanítanál?

-- Naná. Vagyis… várjunk csak! – nézett rá csodálkozva Samu. - Hát te vándor vagy, Zegér. Magad mondtad, szabad madár. Ma itt, holnap ott. Hát hogy tanítanálak?

Zegér magában morfondírozott egy kicsit.

-- Tudod, Samu – motyogta aztán szégyenlősen – nem olyan jó ám a vándorlás. Ma itt vagy, holnap ott, és sehol sincsenek barátaid. Pedig én nem bánnám, ha felfalnának mindent, amit sütök.

-- Hát, ha így gondolod – nézett rá fürkészően Samu -, most éppen van is a közelben egy jó kis egérlyuk. Frici, a pocok lakott benne, de elköltözött a patakhoz. Érdekel?

Zegér lelkesen bólogatott.

-- Na, akkor szomszéd – mondta Samu feltápászkodva -, kóstoljuk meg ezt a jóféle pitét. Aztán mehetünk háztűznézőbe.

Odaballagtak a fatörzshöz, és áhítattal beleszimatoltak a levegőbe.

-- Micsoda illat – sóhajtotta Zegér.

-- Az – helyeselt Samu.

Törtek belőle egy darabot.

-- Hát ez mennyei – nyögte az egér.

Samu szólni sem tudott, csak tele szájjal bólogatott.

Addig kóstolgatták, ott, a fatörzs mellett állva, amíg elfogyott.

-- Na, most lássuk azt az egérlyukat – szedegette össze a morzsákat a fatörzsről Samu - Indulás.

 Zegér ránézett, és azt mondta.

-- Te Samu! Ha eljössz a házavatóra, sütök neked pitét.

-- Igazán? Hát ez kedves tőled – bólogatott Samu.

-- Feltéve – emelte fel Zegér az ujját – hogy hozol ebből a mennyei szederlekvárból.

Azzal nevetve előreszaladt Frici, a pocok kiadó lakása felé.

Szép olvasási verseny a meséimből - remek volt!

A legszebben olvasó gyerekek társaságában a környei általános iskolában, ahol az én meséimből olvastak fel a gyerekek a szép olvasási versenyen. Köszönöm az élményt!

A fejszámoló gekkó - The gecko who couldn’t count

A fejszámoló gekkó

Adorján, az öreg gekkó hátradőlt a puha mohapárnán. Ujjait összeillesztette, kis kupolát formálva a mellkasa előtt, és bátorítóan nézett az unokaöccsére.

– Hát mi a baj, fiacskám? – kérdezte a gyászos arccal gubbasztó gyerektől.

– Nem tudok számolni, Adorján bácsi – felelte lehangoltan Tóbiás. – Azt mondta a tanító úr, hogy gyakoroljak sokat. De hogyan gyakoroljak, ha nem értem? Nem megy ez nekem sehogyan sem.

Elkeseredetten legyintett.

– Egyszerűen buta vagyok, és kész.

– Ezt kétlem, fiacskám – jegyezte meg elgondolkodva az öreg. – A mi családunkban a butaság teljesen kizárt. Abszolút. Lássuk csak, mit tehetnénk.

Kis ideig némán töprengett. Aztán felcsillant a szeme.

– Tudom már! Hát kezdjük az alapoknál. Fogd meg a fejed, Tóbiás. Megvan? Hány fejed van?

– Hát egy, Adorján bácsi – vágta rá nevetve Tóbiás. – Annyira azért nem vagyok buta.

– Ezt mondom én is. Most nézz rám. Nekem hány fejem van?

Az unokaöccse kutatóan nézett a szemébe. Vajon viccel az öreg?

– Neked is egy fejed van, Adorján bácsi – jelentette ki végül. Aztán izgatottan kibökte. – És ott van a barátom, Róka Berci. Neki is egy feje van. Meg a vakondnak, meg a…

– Jól van, fiacskám, nem kell mindet elsorolni – jegyezte meg sietve az öreg. – Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy minden általunk ismert állatnak itt a környéken nagy általánosságban egyetlen feje van.

Kis tűnődés után hozzátette:

– Hallottam ugyan valami kétfejű sast emlegetni, de azt a magam részéről inkább a legendák világába sorolnám. Szóval megvan az egyes szám. Most menjünk tovább a kettőre.

– Jól van, Adorján bácsi. Menjünk.

– Hát nézz a szemembe, Tóbiás.

– Nézek.

Az öreg türelmesen várt. A gyerek tekintete lassan elkalandozott. Az öreg rászólt.

– Tóbiás! Hát hány szemem van?

A gyerek csodálkozva ránézett. Egyenként belenézett az öreg szemébe, aztán látszott, amint örömében felcsillant a tekintete.

– Kettő! – kiáltotta diadalmasan. – Adorján bácsi! Kettő szemed van!

– Na, jól van, fiacskám. Látsz még valamiből kettőt rajtam? Nézz meg jól – és megemelte a két kezét.

– Két kezed van, Adorján bácsi! – hadarta izgatottan Tóbiás. – Két kezed van, és két szemed.

Felemelte a saját kezét, és megforgatta a szeme előtt.

– Nekem is két kezem van – jelentette ki végül, lelkesen hadonászva. – Kettő. Egy, meg egy.

– Hát eddig megvolnánk – bólogatott Adorján. – Hanem a három… Hogy mutassam meg a hármat…

Megvakarta a fejét.

– Tudom már! – emelte meg az ujját – Hozok neked három szem málnát. Tegnap kaptam Mókus Rézitől.

Térült-fordult, és hozta az odújából a málnát. Lerakta egy fatörzsre egymás mellé sorba.

– Látod? Egy, meg egy, meg egy. Három. Megjegyezted?

Tóbiás bólintott, és nagyot nyelt.

Adorján a gyerek háta mögé mutatott.

– Nézz csak oda, Tóbiás! Mi van ott a bokorban?

Amint az unokaöccse elfordult, az öreg felkapott egy málnaszemet, és a háta mögé rejtette.

Tóbiás egy darabig elmélyülten szemlélődött, de nem látott semmit, úgyhogy értetlenül visszafordult Adorjánhoz.

– Nincs ott semmi, Adorján bácsi.

Aztán a tekintete a fatörzsre siklott.

– Adorján bácsi! – kiáltotta szemrehányóan – Hát itt csak két málna van.

– Ez a beszéd, fiacskám! – nevetett az öreg, és visszatette a harmadik szem gyümölcsöt. – Még hogy te nem tudsz számolni? De mennyire, hogy tudsz. Mára elég is lesz. Majd holnap folytatjuk.

Szeretettel vállon veregette a gyereket.

– A málnát meg megeheted.

The gecko who couldn’t count

Adrian, the old gecko sat back on the soft moss cushion. He touched his fingertips lightly together, forming a small dome over his chest and looked at his nephew encouragingly.

‘What's the matter, son?’ he asked the grim-faced kid sitting slumped into his seat.

‘I can’t count Uncle Adrian’ Tobias answered gloomily. ‘The teacher told me to practice a lot. But how can I practice if I don’t understand it at all? It doesn’t work for me.’

He desperately waved his hand.

‘I'm just stupid, full stop.’

‘I doubt it, my boy’ the old man said thoughtfully. ‘In our family, stupidity is totally out of the question. Absolutely. Let's see what we can do.’

He silently pondered for a while. Then his eyes lit up.

‘I know! Let's start it with the basics. Grab your head, Tobias. Ready? How many heads have you got?’

‘One, of course, Uncle Adrian’ Tobias retorted laughing. ‘I'm not that stupid.’

‘That’s exactly what I’m saying. Now look at me. How many heads have I got?’

His nephew looked at him suspiciously. Was the old man joking?

‘You’ve also got one head, Uncle Adrian’ he finally answered. Then he blurted out excitedly. ‘And there is my friend, Benny Fox. He also has one head. Then the mole, and the ...’

‘All right, my boy, all right. You don’t have to list them all’ the old man said hastily. ‘I think we can conclude that all the animals we know in the area, generally possess one head.’
After some thought, he added:

‘I did hear about some two-headed eagle, admittedly, but I would rather classify it in the world of legends. So we have already got the number one. Now let's move on to the number two.’

‘All right, Uncle Adrian. Let's move.’

‘Well, look me in the eye, Tobias.’

‘I’m looking.’

The old man waited patiently. The child's eyes slowly started wandering.

‘Tobias!’ The old man admonished him. ‘How many eyes have I got?’

The kid gazed at him in amazement. Then he looked into the old man‘s eyes one by one and his face lit up with delight.

‘Two!’ he cried triumphantly. ‘Uncle Adrian! You have got two eyes!’

‘All right, son. Can you see two of anything else on me? Look at me carefully’ and he raised his hands.

‘You’ve got two hands, Uncle Adrian!’ Tobias babbled excitedly.’ Two hands and two eyes.’

He raised his own hands and turned them in front of his eyes.

‘I've also got two hands’ he said finally, waving enthusiastically. ‘Two. One and one.

‘Well, so far so good’ Adrian nodded ‘But how shall I show you the number three?’

He scratched his head helplessly.

‘I know!’ He said finally lifting a finger ‘I'll get you three raspberries. I received them yesterday from Rosie the Squirrel.

He turned into his lair and came back soon with the raspberries. He lined them on a fallen tree trunk.

‘See? One and one and one. Three. Have you memorized it?’

Tobias nodded and swallowed hard.

Adrian pointed behind the child's back.

‘Look over there, Tobias! What’s there in the bush?’

As his nephew turned away, the old man picked up one raspberry and hid it behind his back.

Tobias gazed at the bush intently for a while, but did not see anything so he turned back to Adrian perplexed.

‘There's nothing over there, Uncle Adrian.’ he said.

Then his gaze fell on the trunk.

‘Uncle Adrian!’ he shouted accusingly ‘There are only two raspberries on the trunk now’.

‘That's the spirit, my boy!’ laughed the old man, promptly returning the third fruit. ‘Who says you cannot count? Yes, you can. But that will be enough for today. We'll go on with the counting tomorrow.’

He gently tapped the child on the shoulder.

‘And you can eat the raspberries.’