Ágnes Mesél

Egy szép nyári délután Bódog, a bodobács egy kamilla virág tövében sütkérezett, és vidáman csevegett arájával a közelgő lagzijukról.

Aztán, amint felpillantott, kissé távolabb megakadt valamin a tekintete.

- Jaj – nyögött fel rosszat sejtve, és az arájához fordult - Drága Rozáliám, nézz csak oda. Te is azt látod, amit én?

Rozália arra nézett, amerre a bodobács csápja mutatott, és a szája elé kapta a kezét, amint meglátta a feléjük bicegő Tücsök Teodort.

- Mi történt veled, barátom? – kérdezte a tücsök elé siető Bódog.

- Ó –, legyintett Teodor –, ne is kérdezd. Sportbaleset. Átszökkentem egy toboz felett, de olyan szerencsétlenül értem földet, hogy megrándítottam a bokám.

- Fáj? – érdeklődött Rozália együtt érzően.

- Fáj, fáj – felelte a tücsök - De nem is ez a baj. Hanem az, hogy így nem tudok hegedülni a lagzitokon.

- Hát ez tényleg baj – sóhajtott a bodobács, és bánatosan lekonyult a csápja. Kézen fogta Rozáliát, aztán csak néztek egymásra elszontyolodva, tanácstalanul.

Egy közeli lapulevél árnyékában hűsölt Csiga Béla, meg a barátja, Szepi, a lepke, és minden szót hallottak.

– Szegény tücsök – jegyezte meg a csiga.

- És szegény Bódog – emelte fel az ujját Szepi - Hát miféle lagzi az, ahol a vőlegény nem tudja megtáncoltatni a szép menyasszonyt?

- Ki kellene találni valamit – töprengett Csiga Béla.

- Tarthatnánk egy kupaktanácsot – javasolta Szepi.

Odamentek a gyászosan ácsorgó kis csoporthoz.

- Hallottuk, mi történt – szólalt meg Csiga Béla. – Mi volna, ha összehívnánk mindenkit? Talán lesz valakinek egy jó ötlete, hogyan lehetne muzsika a lagzitokon.

Összenézett Bódog és Rozália.

- Az jó volna – bólogattak felvidulva.

- Akkor találkozzunk a nyírfánál, a tisztás szélén – mondta a lepke. – Hívjátok, akit tudtok, mi is szólunk mindenkinek. Nyomás, Csiga.

- Szaladok – mondta a csiga, és sebesen elindult.

A fehér törzsű nyírfa árnyékában hamarosan összegyűlt sok barát és ismerős. Élénken találgatták, vajon miért hívta őket össze a bodobács. Legutoljára befutott a lihegő csiga is, egy fürge százlábú nyomában.

Amikor mindnyájan együtt voltak, Bódog elmesélte, mi történt a tücsökkel.

- És ha nem találunk ki valamit, nem tudunk táncolni a lagzimon – jelentette ki végül.

Erre nagy hangzavar támadt. Nagyon várták már a bodobácsék lagziját, úgyhogy lázasan kezdte törni a fejét mindenki.

A csiga tekintete egyszer csak megakadt a szöcskén.

- Sziszi – kiáltotta örömmel. – Te nagyon hasonlítasz a tücsökre. Nem tudnál te hegedülni?

A tücsök csak elnézően mosolygott, de Sziszi tiltakozva hadonászott az összes karjával. Meg sem tudott szólalni, úgy megdöbbent a váratlan kéréstől.

– Nem gondolnám – nyögte ki végül - Én ugyanis nem kaptam zenei képzést.

Aztán kis töprengés után segítőkészen kijelentette:

– De akrobata mutatványokkal esetleg szórakoztathatnám a násznépet. Ugrani aztán igazán jól tudok.

A többiek nevettek.

- Mit szólnátok a békakórushoz? – szólalt meg izgatottan a méhecske.

- Ó, tényleg – helyeseltek többen is. – A békák.

- Deeee… - szólt közbe Rozália –, nem egyhangú az egy kicsit, amit fújnak? Brekeke, brekeke, és aztán megint csak, brekeke? Hát mit lehet erre táncolni?

Aztán a méhecske lógó orrát látva kedvesen megjegyezte:

- De azért jó ötlet volt, méhecske.

- Hát akkor nem lesz zene? – kérdezte csalódottan a katicabogár. – Nem tudunk táncolni a lagzitokon? Pedig már úgy vártam.

- Igen, igen – szólalt meg hirtelen a fejük fölött a szajkó, aki véletlenül vetődött arra – Én is nagyon vártam már a lagzitokat, Bódog.

- Szerettem volna hallani a tücsök hegedülését – folytatta lelkesen, egy alacsonyabb ágra telepedve – Mert az valami gyönyörű. Az a szép tücsökzene. Amikor a tücsök úgy rákezdi, hogy… na hogy is… valahogy így…

És a tisztáson egyszer csak felharsant a tücsökzene. Tisztán, gyönyörűen. A szajkó még cifrázta is, pont úgy, ahogyan Teodor szokta, még az apró kis zizzenéseket is beletette, ahogy néha a tücsök szárnya rezzent.

Nagy csend lett. Teodornak még az álla is leesett. Mindenki ámulva nézte a szajkót.

- Mi van? – kérdezte a szajkó zavartan. – Mit bámultok?

- Szajkó – lépett elő kissé kábán a tücsök. – Ez nagyon szép volt. Én ezennel tiszteletbeli tücsökké avatlak. Te fogsz muzsikálni Bódogék lakodalmán.

- Mit szóltok hozzá? – kérdezte a bodobácsok felé fordulva.

- Szóhoz sem jutok! – kiáltotta Bódog - Szóhoz sem jutok!

Rozália pedig szinte sírt örömében.

Bódog a tisztás lakói felé fordult, és fülig érő szájjal bejelentette:

- Mindenkit várunk szépséges Rozáliámmal holnap délben a lagzinkba. Napnyugtáig ropjuk majd.

Aztán hozzátette, a szajkóra kacsintva:

- Vagy, amíg a madár bírja.

Tücsökzenekar

Illusztráció: Wiebke Rauers

Dugó, a méhecske vidáman repült hazafelé az edzésről. Ma végre minden jól ment, még a Mester is megdicsérte.

Dugó boldogan elvigyorodott. Aztán eszébe jutott, meglátogathatná a nagybátyját, Rezső bácsit, hogy elmesélje neki.

Élesen jobbra fordult, a nagy bodzabokor felé, ahol Rezső bácsi lakott. És abban a pillanatban hatalmas lendülettel, óriási csattanással összeütközött valakivel. Az ütközéstől elszédült, és lepottyant a fűbe. Ott üldögélt, kissé kábán, a homlokát dörzsölgetve, amelyen szép nagy púp növekedett egyre magasabbra.

Vele szemben egy elképedt szentjánosbogár ült, ugyancsak jókora púppal a homloka közepén.

– Hékám! – szólt rá a szentjánosbogár. – Hát miért nem nézel körül, amikor befordulsz?

– Hékám, aki mondja – vágott vissza sértődötten Dugó. – Te meg miért nem nézel magad elé?

– Hát mert keresek valamit. Röpködök itt a tisztás felett, és nézek lefelé, hátha megtalálom.

– Akkor még jó, hogy nekimégy mindenkinek – jegyezte meg szemrehányóan Dugó. Aztán kíváncsian megkérdezte – Tulajdonképpen mit keresel?

– A lámpámat – motyogta bánatosan a szentjánosbogár, és nagyot sóhajtott. Aztán Dugóra pillantott, és reménykedve megkérdezte – Nem láttad esetleg?

– Nem tudom – tárta szét a karját tanácstalanul Dugó. – Hogy néz ki?

– Olyan szép fényes, hosszú rúdja van, és ráírtam a nevem kezdőbetűjét: J.

– J? Hát hogy hívnak? János?

– Neeem. Nem János.

– Hanem?

– Megmondom, de ne nevess: Jakab.

– Miért nevetnék? – kérdezte csodálkozva a méhecske. Aztán vállat vonva hozzátette – Én meg Dugó vagyok.

Jakab végignézett a köpcös kis méhecskén.

– Jó név – bólintott komolyan. Aztán elvigyorodott. – Illik hozzád.

Dugó nem sértődött meg, csak vidáman legyintett. Aztán eszébe jutott valami.

– Hát, ha nem találod a lámpád, vegyél egy újat.

– Sajnos, az most nem segít – horgasztotta le a fejét a szentjánosbogár. – Tudod, hamarosan lesz a rovarfesztivál.

– Tudom hát – vágta rá csillogó szemmel Dugó, és izgatottan hadonászva hozzátette –, mi is tartunk egy bemutatót. Kincskeresés. Nagyon izgalmas lesz. Én vagyok a felderítő.

– Tényleg? – pillantott fel érdeklődve a szentjánosbogár. – Majd megnézem. Mi meg akrobatikus táncot adunk elő. Ez lesz az utolsó szám, amikor már besötétedett. Tudod, ide-oda repkedünk, és közben a lámpáinkkal mindenféle mintákat rajzolunk, meg feldobjuk és pörgetjük, egymásnak dobáljuk, ilyenek.

– Ez nagyon jó lesz! – bólogatott lelkesen a méhecske.

– Aha. Csak az a baj – folytatta borúsan Jakab -, hogy mindent a régi lámpámmal gyakoroltam be. És most már nincs időm megtanulni egy újjal. Ha nincs lámpa, nem szerepelhetek. Pedig nagyon szeretnék. És Luca a párom… és akkor ő is kimarad…

– Hű. Hát ez komoly. De… – Dugó töprengett, mivel vigasztalhatná meg -, talán még előkerül. Majd én is figyelek, és szólok a csapatnak is. De most már igyekeznem kell Rezső bácsihoz. Szia, Jakab.

– Szia – felelte a szentjánosbogár. – Én is megyek. Megnézem még ott a galagonyabokornál… hátha szerencsém lesz…

Azzal ő is elrepült.

Kis idő múlva a harangvirág tövénél feltűntek a Poloska fivérek. A patak parti nagy pocsolyától jöttek, ahol a molnárkák meg a csiborok hokimeccsét nézték meg. Nagy hangon tárgyalták a meccset, amelyet a molnárkák nyertek.

– Természetesen – jelentette ki a szemüveges Miki, aki az egyetlen könyvmoly volt közöttük. – Hiszen a rokonaink. Még jó, hogy ők a legügyesebbek.

Pepe, a bátyja a sor elején hirtelen lefékezett, mire a többiek egymásnak ütköztek mögötte. Zsiga hanyatt is esett.

– Hogyhogy a rokonaink? – meredt Mikire értetlenül Pepe. – Hiszen mi poloskák vagyunk, ők meg molnárkák.

– Igen ám – igazította meg az orrán a szemüveget Miki -, csakhogy igazából őket is poloskának hívják. Molnár poloska – ez a hivatalos nevük. Ebből lett a molnárka, ahogy mindenki mondja.

– Nocsak – ingatta a fejét álmélkodva Pepe. Aztán kíváncsian megkérdezte – És nekünk mi a hivatalos nevünk?

– Mezei poloska – válaszolt Miki.

– Hát akkor – csattant fel szemrehányóan Pepe –, minket miért nem hívnak mezeikének? Milyen kedves volna, nem?

A testvérei először csak elképedve bámultak rá. Aztán vidáman hahotázni kezdtek.

– Mezeikének? Mezeike. Még hogy mezeike. Bruhaha.

Egymás hátát csapkodták, a hasukat fogták, úgy nevettek. Zsiga meg, aki még mindig a fűben feküdt, a földet püfölte széles jókedvében, amíg egyszer csak bele nem akadt a keze valamibe. Felült, és érdeklődve vizsgálgatta a fűben talált tárgyat. Egy karcsú, fényes henger volt, oldalán nagy J betűvel. És volt rajta valami bütyök is, amit Zsiga kíváncsian böködni kezdett. Egyszer csak a bütyök odébb csúszott, és a karcsú hengerből vakító fénysugár tört elő.

A poloska fivérek ámulva nézték.

– Azta! – mondta Zsiga. – Egy lámpa! Hé, nézzétek, milyen jó kis lámpát találtam! Mindig is ilyet szerettem volna!

Óvatosan visszacsúsztatta a pöcköt, mire kialudt a fény. Újra bekapcsolta. Aztán megint ki. Annyira tetszett neki a dolog, hogy végül megállás nélkül kapcsolgatni kezdte, és élvezettel figyelte, ahogy a fény hosszabb-rövidebb időre felvillant, aztán kialudt.

– Mintha morzéznál – állapította meg tudálékosan Miki.

– Az mi? – kérdezte Pepe, aztán gyorsan hozzátette – Tudom, csak most nem jut eszembe.

Zsiga is abbahagyta a kapcsolgatást, és kíváncsian felnézett.

– Hát van a Morze ábécé – magyarázta Miki. – Minden betűnek van egy jele, amit a fénnyel is leírhatsz.

A fivérei értetlen tekintetét látva folytatta:

– Olyan, mintha fénnyel írnál üzenetet.

– Például mit? – kérdezte Pepe, aki úgy tett, mintha értené.

– Mondjuk, hogy „Szia! Hogy vagy?”

– De hát miért írnád ezt nekem fénnyel – méltatlankodott a legidősebb Poloska fivér –, amikor meg is kérdezheted tőlem? Hát itt állok melletted.

A többiek egyetértően bólogattak.

– De ha mondjuk nem itt lennél, hanem messzebb, akkor üzenhetnék neked – magyarázta Miki. Aztán kivette Zsiga kezéből a lámpát. – Megmutatom.

– És te honnan tudod ezt? – szólalt meg Totó, a negyedik fivér.

– Olvastam egy könyvben Gyík Sanyánál – válaszolt Miki. Megigazította állandóan lecsúszó szemüvegét, majd villogtatni kezdett a lámpával. – Most azt írom, hogy „Szia”. Az „S” betű három rövid fényjel, nézzétek. Most jön a „Z”.

A többiek körbeállták, és egymást böködve, nevetgélve figyelték. Aztán egyszer csak torkukon akadt a nevetés, amikor a tisztás túloldalán is villogni kezdett valami fény.

– Ez is üzenet? – bökte meg Miki könyökét Pepe.

– Aha.

– És mit mond?

– Szia Jakab! Meglett a lámpád?

Miki csibészesen elmosolyodott, és sebesen jelezni kezdett.

– Mit írsz?

– Hát azt, hogy „Igen”.

– De hát te nem vagy Jakab – jelentette ki csodálkozva Pepe.

– Tudom – legyintett Miki -, csak megtréfálom egy kicsit.

Villogni kezdett a lámpával:

– Szia! Ki vagy?

A tisztás másik oldalán Jakab párja, Luca elképedve olvasta az üzenetet.

– Hát Luca! – írta. – Nem ismered meg a lámpám fényét?

– Dehogynem. Szia, Luca!

Luca valahogy furának találta Jakab viselkedését. A lámpája ismerős volt, de mintha nem is ő írta volna az üzeneteket. Fura. Na, majd mindjárt kideríti, mi van emögött.

– Találkozzunk a nagy páfránynál – írta sebesen.

– Mit ír? – faggatták a Poloska fivérek Mikit.

– Hogy menjünk a nagy páfrányhoz.

– Hát menjünk.

– De akkor kiderül, hogy mi nem vagyunk Jakab.

– Az igaz.

A poloskák tanácstalanul ácsorogtak.

A tisztás túloldalán Luca várakozott. Egyre gyanúsabb lett neki ez a dolog. Na, most kiugrasztom a nyulat a bokorból, gondolta.

– Hozok neked gumicukrot – írta, mivel jól tudta, hogy Jakab azt ki nem állhatja.

– Azt mondja, hoz gumicukrot – tolmácsolta Miki.

– Jóóóó! – ujjongott Zsiga, mivel az volt a kedvencük.

– Írd meg neki, hogy hozzon rengeteg gumicukrot!

Miki engedelmesen írta:

– Rengeteg gumicukrot hozzál! Oda küldöm érte a barátaimat, a mezei poloskákat.

– Aha! – Luca most már mindent értett.

– A mezei poloskákat? – kérdezett vissza.

– Igen, igen.

– Jól van.

Luca kikapcsolta a lámpáját, aztán mérgesen mondta:

– Majd adok én nektek gumicukrot!

Miki is kikapcsolta a lámpát, és a Poloska fivérek nagy hahotázásban törtek ki.

– Elhitte, hogy te vagy Jakab! – nevetett Totó.

– De ki az a Jakab? – vakarta meg a fejét Pepe.

– Nem tudom – vont vállat Miki. – De igyekezzünk, Luca hoz nekünk gumicukrot.

Azzal vidáman nevetgélve elindultak a nagy páfrányhoz.

– De jó kedvetek van! – szólalt meg valaki a fejük felett. Amint csodálkozva felpillantottak, meglátták Dugót, a zömök kis méhecskét. Dugó leszállt melléjük, és egy boglárka levelére telepedett.

– Bezzeg szegény Jakab nem ilyen vidám – jegyezte meg.

– Ki az a Jakab? – érdeklődött Zsiga.

– Hát a szentjánosbogár.

– És mi baja van?

– Elveszítette a lámpáját. Nem láttátok véletlenül?

– Nem-nem! – vágta rá egyből Pepe, és fürgén Miki elé állt.

– Kár. A lámpa nélkül nem tud szerepelni a rovarfesztiválon.

– Aha – szólalt meg jelentőségteljesen Zsiga.

– Igen. És a párja, Luca sem.

– Luca? – kérdezte izgatottan Totó.

– Luca. Ismeritek?

– Dehogy – felelte gyorsan Pepe, és mérgesen nézett a testvéreire.

– Hát, talán előkerül még az a lámpa – mondta töprengve Dugó. – Na, sziasztok, én megyek.

Azzal elrepült a sombokor felé. Amikor eltűnt előlük, Zsiga szemrehányóan fordult Pepéhez.

– Miért mondtad, hogy nem láttuk a lámpát? Mikor ott van Miki kezében.

– Nem is biztos, hogy ez az a lámpa – védekezett duzzogva Pepe.

– De igen – kapcsolódott be a beszélgetésbe Miki. – Látod, Luca is megismerte.

Totó egyetértően bólogatott.

– Lehet, hogy csak hasonlít rá – vitatkozott Pepe. – És olyan jó játék. Te mondtad, Zsiga, mindig is ilyen lámpát szerettünk volna. Megtarthatnánk.

– Nekem így nem kell – jelentette ki Miki.

– Nekem sem – csatlakozott Totó meg Zsiga. – Vissza kell adni Jakabnak.

Pepe dacosan vonogatta a vállát. Aztán nem bírta tovább a testvérei szemrehányó tekintetét.

– Na, jól van, adjuk vissza. Odaadjuk Lucának, és kész. Pedig kár érte – tette hozzá nagyot sóhajtva.

A poloskák elcsendesedve ballagtak tovább a nagy páfrány felé. Alig hogy odaértek, eléjük pattant mérgesen Luca.

– Aha! Hát jól sejtettem! – kiabálta csípőre tett kézzel. – Nálatok van Jakab lámpája. Nem szégyellitek magatokat?

– Az nem úgy van…. – szólalt meg sietve Miki. – Nem mi vettük el. Úgy találtuk.

– És miért nem adtátok vissza neki?

– Hát mert nem tudtuk, hogy kié – magyarázta Zsiga mentegetőzve. – Csak az előbb mondta Dugó.

– Éppen most akartuk visszaadni – tette hozzá Totó.

– Pedig milyen jó játék ez a morzézás – dünnyögte Pepe szomorúan, aztán reménykedve megkérdezte – Biztos, hogy ez a Jakab lámpája?

– Hadd nézzem.

Luca figyelmesen vizsgálgatta a fényes hengert. Aztán határozottan bólintott.

– Biztos, hogy ez az – mondta. – Nézzétek, rajta van egy nagy J betű. És itt a szélénél egy kicsit behorpadt, amikor Jakab leejtette a próbán. Ez az ő lámpája. Hála az égnek.

– Na meg a Poloska fivéreknek – düllesztette ki a mellét büszkén Pepe. Aztán hozzátette – De hívhatsz minket Mezeikének is.

Azzal mérgesen meredt vigyorgó testvéreire.

– Milyen kedves név – jelentette ki Luca, és elmosolyodott. – Köszönöm, Mezeikék. De jó, hogy mégis szerepelhetünk a fesztiválon.

Már indult volna a lámpával, de eszébe jutott valami.

– Ha eljöttök a fesztiválra, viszek nektek gumicukrot – mondta hátrafordulva, és vidáman felnevetett.

Aztán intett nekik, és már repült is boldogan. Vitte Jakabnak a megkerült lámpát.