Suba és Csipisz, meg a bébisárkány

 

1.

– Gomba – mormolta Suba, az erdei ösvény egy pontjára meredve. Pár pillanat múlva a fűcsomók közül előszökkent egy jókora, piros kalapos légyölő galóca. Csak úgy virítottak a fehér pöttyei.

Suba elégedetten bólintott, és visszahúzódott a sombokorba. Aztán elvigyorodott, amikor meghallotta a tompa puffanást a vastag avaron.

Váratlanul szétnyíltak a bokor ágai, és egy marék bogáncs záporozott a manó fejére. A legtöbb bele is ragadt kócos, vörös hajába.

Suba mérgesen pattant elő a rejtekéből.

– Hát ez meg mi volt? – kérdezte elképedve, a bogáncsot szedegetve a hajából. – Én úgy tudtam, a tündérek mindig jól viselkednek.

– Tényleg? – nézett rá ártatlan kék szemmel Csipisz, a megtévesztő módon aranyhajú tündér. – Akkor is, ha egyes manók gombákat növesztenek eléjük, hogy elessenek?

Suba zavartan vonogatta a vállát.

– Csak meg akartalak tréfálni – dünnyögte.

– Igazán? – tette csípőre a kezét a tündér.

– Igazán. Mert olyan fenn hordod az orrod. Szóba se állsz velem.

– Még jó, amikor te meg mindig utálatos vagy velem – vágott vissza felháborodottan Csipisz. –  Múltkor is egy békát raktál a padomba.

Suba elvörösödött. Szinte lángoltak a szeplők az arcán.

– Azért tettem oda a békát, mert kinevettél, amikor elestem a futóversenyen – kiabálta szemrehányóan. 

– Én? – csattant fel Csipisz. – Mit képzelsz, a tündérek nem nevetnek ki senkit.

– De a Perge azt mondta…

– A Perge? Hiszen ő egy világbajnok bajkeverő! Annak örül, ha összeveszít másokat!

Haragosan néztek farkasszemet.

– Egyébként direkt egy mohapárna elé növesztettem a gombát, hogy ne üsd meg magad – motyogta végül Suba. – Vicc volt, na.

– Aha, nevettem is – felelte gúnyosan Csipisz. Aztán dühösen mutatott végig magán. – Nézd, milyen koszos lett a ruhám, amikor elestem! És elejtettem a sütit is, amit a nagyinak viszek. Azt sem tudom, hova lett a doboz.

Azzal dohogva felrángatta a lecsúszott csíkos zokniját.

Suba behunyta a szemét, lassan körbefordult, és beleszimatolt a levegőbe. Hamarosan megérezte a cukros illatot.

– Almás süti? – kérdezte.

– Az – bólintott Csipisz. – Én sütöttem.  Kicsit bénán néz ki, de azért finom.

– Miért nem varázsoltad?

– Féltem, hogy elrontom – magyarázta Csipisz zavartan, rózsaszín bakancsával a füvet rugdosva maga előtt.  – Még csak most kezdtük tanulni a varázslást.

– Aha. Hát, én onnan érzem az illatát – mutatta a manó.

– A csalánbokor felől? – bosszankodott a tündér. – Hát onnan meg hogy szedjem ki? Összecsíp, ha belenyúlok. 

– Nyugi. Kipiszkálom egy bottal – mondta Suba, és körülnézett, hol találna alkalmas letört ágat.

 

2.

Ekkor a fák közül peckesen előlépdelt egy fura figura. Hatalmasra nőtt, két lábon járó macskára hasonlított leginkább. Fekete-fehér csíkos volt a bundája.

– Hé, ti! Nem láttatok erre egy bébisárkányt? – kiáltott oda nekik kihívó hangon.

– Egy makár? – kérdezte Csipisz halkan. – Mit keres erre?

– Vigyázz vele, veszélyes lehet – súgta neki Suba feszülten, és megigazította a szemüvegét. Aztán megköszörülte a torkát. – Bébisárkányt mondtál? Hát ők nem az erdőn túl laknak, Sárkányföldén?

– Szegényke elcsavargott otthonról. Meg akarom keresni, nehogy baja essen – válaszolta a makár. Mézédes volt a hangja, de a szeme gonoszan villant.

– Ki gondolná, hogy ilyen jótét lélek vagy – jegyezte meg csípősen a tündér, mire a manó figyelmeztetően oldalba bökte.

– Ó, én naggyon szeretem a bébisárkányokat – közölte sötét mosollyal a makár, megvillantva pengeéles fogsorát. – Szóval, láttátok, vagy nem?

– Nem láttuk – felelte kurtán Suba. Hátat fordított a makárnak, és felkapott a földről egy ágat. – Gyere, Csipisz, pecázzuk ki azt a sütit.

Amint Suba előhúzta a sütis dobozt a csalánbokorból, ismét megszólalt a makár.

– Ó, süti, nyami! Ide vele!

Csipisz magához szorította a dobozt.

– Egy frászt! A nagyinak viszem – jelentette ki, dacosan felszegve az állát.

– Add oda neki – tanácsolta halkan Suba. – Nehogy bajod essen.

– Hallgass rá, tündérke – mondta a makár, és lustán kimeresztette a karmát.

Aztán hirtelen odalódult Csipiszhez, és kikapta a kezéből a dobozt. Felszaladt vele a közeli bükkfára, és kényelmesen elhelyezkedett egy vízszintes ágon.

– Add vissza azonnal! – kiabálta mérgesen Csipisz. – Az a nagyié!

Előrántotta a varázspálcáját, és a levegőbe suhintott vele.

– Zsupsz – mondta határozottan.

A makár kicsit megbillent a lehajló ágon, de gyorsan megkapaszkodott.

– Picike tündérke vagy te még ilyen nagy varázsláshoz – jegyezte meg gúnyosan vihogva. Aztán felemelte a doboz tetejét, és megszemlélte a sütiket.

Suba odalépett Csipisz mellé, és megfogta a kezét.

– Három, kettő, egy – számolt halkan.

– Zsupsz! – kiáltották egyszerre.

Az ág meglendült. A makár próbálta visszanyerni az egyensúlyát, de hiába. A sütis doboz kiesett a kezéből, ő pedig belehuppant a bükkfa alatt terpeszkedő jókora csipkebokorba.

Hangosan sivalkodott, ahogy a bundáját megtépték a tüskés ágak, de végül sikerült kimásznia.

– Ezt megkeserülitek! Találkozunk még! – rázta feléjük az öklét, aztán villámgyorsan eltűnt a fák között.

 

3.

– Hozom a botot – mondta megadóan Suba, és újra kipiszkálta a süteményes dobozt. 

Csipisz letelepedett egy kidőlt fatörzsre.

– Gyere, kóstold meg – kínálta Subát. – Nagyinak majd sütök másikat. Ez totálkáros lett.

A manó már nyúlt volna egy sütiért, de megállt a keze a levegőben.

– Hé! Hallod te is?

Valami fura, csicsergésszerű hang hallatszott egy közeli bokor felől.

Odalopakodtak, és óvatosan széthajtották az ágakat. A bokor belsejéből egy nagy kerek szempár nézett rájuk. Egy aprócska, rózsaszínű bébisárkány szeme.

– Mami – sivította a kicsike sürgetően, amint meglátta őket.

– Pssszt! – intett neki Suba, és idegesen körülnézett. – Még meghallja a makár.

Lekapta a hátáról a hátizsákot, és a fűbe borította. Aztán gyorsan a zsebekbe gyömöszölte a kipotyogott holmit, az üres zsákot meg a bébisárkány elé tartotta.

– Bújj be ide gyorsan!

A sárkánykölyök gyanakodva nézett rá, aztán előre lendítette a fejét, és egy apró füstpamacsot fújt rá az orrából.

– Azta! Csipisz, nézd, tüzet akart okádni ránk! – nevetett Suba, és megcsóválta a fejét. – Korai még neked, Bubukám. Majd megtanulod, ha nagyobb leszel. Különben sem akarunk bántani. Bújj be ide a zsákba. Hazaviszünk a mamihoz.

– Mami? - sipogott a kis sárkány reménykedve.

– Na, gyere – Csipisz minden teketória nélkül felkapta, és kicsit szuszogva beemelte a zsákba.

– Erős vagy, Csipisz – jegyezte meg Suba elismerően.

Csipisz feltűrte a ruhaujját, és nevetve megfeszítette a karját.

– Ezt teszi a kickbox. Te is kipróbálhatnád.

– Én a falmászó csapatban vagyok.

– Az se rossz – bólintott a tündér. Aztán felsegítette Suba hátára a hátizsákot, és becsúsztatta a kis sárkány mellé a sütis dobozt. – Egyél belőle, Bubu, ha éhes vagy.

A manó körülnézett.

– Nem látod a makárt?

Csipisz körbefordult, aztán megrázta a fejét.

– Nem. De azért ne arra menjünk – intett arrafelé, ahol a makár eltűnt.

– De az az ösvény vezet Sárkányföldére.

– Van itt egy másik út is. A nagyi mutatta meg nekem. Valahol itt lesz…

 

4.

A keskeny ösvényt alig lehetett észrevenni, annyira benőtte az aljnövényzet, de végül sikerült megtalálniuk.

– Ez a régi út – magyarázta Csipisz. – Már nem nagyon használják. Erre hosszabb, de ez is Sárkányföldére vezet.

– Akkor menjünk – mondta Suba, és belépett a fák közé.

Csak lassan tudtak haladni. Kerülgetniük kellett az ösvényre behajló tüskés bokrokat, a földön nyújtózó földiszeder indák pedig minduntalan belekapaszkodtak a lábukba. Suba egyszer hasra is esett egy kiálló gyökérben. Ahogy elhasalt a földön, a bébisárkány hangosan sivalkodni kezdett a hátizsákban.

– Te csak ne panaszkodj – dorgálta Suba, amint feltápászkodott. – Te puhára estél.

Csipisz aggódva kinyitotta a hátizsákot, a kis sárkány pedig mérgesen apró lángnyelvet fújt felé.

– Suba! A Bubu már majdnem tud tüzet okádni – újságolta Csipisz izgatottan a manónak.

– Az még jól jöhet, ha találkozunk a makárral – bólintott vigyorogva Suba. Aztán összevonta a szemöldökét, ahogy mögöttük egy bokorban megreccsent egy ág. – Hallod?

Mindketten füleltek, de most nem hallottak semmit. Óvatosan indultak tovább. Ahogy eltűntek a kanyarban, a bokrok közül előosont egy sötét árny, és fellendült egy fa lombjába.

– Nem gondoltam, hogy erre ilyen hosszú lesz – jegyezte meg egy idő múlva nyűgösen Csipisz.

– Mesélek vicceket, úgy jobban telik az idő – ajánlotta készségesen Suba. – Például melyik a legsavanyúbb állat?

– Mi van? – nézett rá értetlenül a tündér.

– Találós kérdés: melyik a legsavanyúbb állat?

– Fogalmam sincs – vont vállat Csipisz, és megtörölte a homlokát.

– Hát a citrom héja! Érted? A citrom hééééjjjjaaaa – és a térdét csapkodva nevetni kezdett. Aztán hirtelen abbahagyta a nevetést, és azt mondta – Húha!

 

5.

Egy jókora szikla zárta el előttük az utat.

– Hát ezért nem használják ezt az utat – jegyezte meg Suba. – Nem tudjuk kikerülni?

– Nem, itt biztosan nem tudunk keresztül vágni – mutatta Csipisz az ösvény két oldalán a sűrű bokrokat. Aztán hozzátette – Én át tudok repülni fölötte. De te hogy jutsz át? És Bubu?

– Hát, a falmászó edzésen magasabbra is felmentem már – jelentette ki Suba. – Igaz, akkor nem vittem Bubut a hátamon. Azért megpróbálhatom…

Odaállt a szikla elé, és elkezdett ügyesen felfelé kapaszkodni. Ám alig indult el, mikor a kis sárkány váratlanul kidugta a fejét a hátizsákból. Ijedten felpillantott a sziklára, és nyugtalanul sipogva mocorogni kezdett.

– Maradj nyugton Bubu! – kiáltotta a manó, de hiába. A kis sárkány egyre rémültebben forgolódott a zsákban.

Suba igyekezett tartani magát, de egyszer csak elvesztette az egyensúlyát. Megbillent, és hiába próbált megkapaszkodni, kezdett sebesen visszacsúszni a sziklán. Csipisz sietve felröppent, és elkapta a hátizsákot, hogy lassítsa őket.

– Kösz, Csipisz. Hát, ez így nem megy. Még jó, hogy nem voltunk magasabban – dünnyögte Suba, mikor leértek a szikla tövébe. Aztán gyászos arccal megszemlélte a szakadást a farmerja térdén. – Ezért nem dicsérnek meg otthon.

Csipisz közben a bébisárkánynak magyarázta:

– Bubukám, fel kell mennünk a sziklára. Nem lesz semmi bajod, ne félj. Suba felvisz a hátizsákban. Jó?

A kis sárkány figyelmesen hallgatta, aztán határozottan megrázta a fejét.

Suba és Csipisz tanácstalanul nézett egymásra.

– Te Csipisz, hát a sárkányoknak is van szárnya. Nem tudna Bubu felrepülni veled?

– Kicsi még – tárta szét a kezét a tündér. – Az ekkora sárkányok még nem repülnek.

Gondterhelten törték a fejüket. A kis sárkány csendben figyelt.

 

6.

– Ha volna kötelünk… – szólalt meg egyszer csak Csipisz.

– Hát nálam mindig van kötél! – rikkantotta Suba. – Itt kell lennie, valamelyik zsebben.

Beletúrt a hátizsák zsebeibe, és kiszórt mindent a földre.

– Itt van! – emelte fel diadalmasan az összetekert kötelet, aztán sietve visszagyömöszölte a többi holmit.

Odamentek a bébisárkányhoz, és Suba türelmesen magyarázni kezdte.

– Figyelj, Bubu, te jól bebújsz a hátizsákba, nem nézelődsz, mi meg ügyesen felhúzunk a szikla tetejére. Jó?

A kis sárkány tétovázott.

– Közben ehetsz egy kis sütit – tette hozzá Csipisz. A sárkányfiókának felcsillant a szeme, és bólogatni kezdett.

– Akkor én rákötöm a kötelet a hátizsákra –sürgölődött Suba.

– Én meg felviszem a másik végét oda – mutatta a szikla tetején a kiszögellést a tündér. –  Ott átvetem, és ledobom neked.

Csipisz néhány szárnycsapással fellebbent a szikla tetejére, és a kiálló darabon átvetette a kötelet. Alaposan megvizsgálta, nem csúszik-e le onnan, ha Suba meghúzza lentről, de mindent rendben talált. Úgyhogy lekiabált:

– Húzzad!

A hátizsák lassan elindult felfelé a szikla oldalán. Suba óvatosan húzta a kötelet, Csipisz meg tartotta a hátizsákot, mellette lebegve.

– Bubu hogy van? – kiáltott fel neki Suba.

– Eszi a sütit – nevetett Csipisz. – Hallom.

Már majdnem a szikla tetején jártak, amikor Suba váratlanul felkiáltott.

– Hé, mi van ott fent? Nem tudom húzni.

– Van egy kis baj – válaszolt aggódva Csipisz – Elakadtunk.

Egy kiugró párkány alatt elakadt a hátizsák. Csipisz próbálta átbillenteni a peremen, de hiába erőlködött, nem sikerült.  Aztán támadt egy ötlete, és lekiabált a manónak.

– Várj, Suba, most ne húzd! Majd szólok.

Sietve bebújt a hátizsák meg a szikla közti résbe, és felhúzott lábával, ahogy a kickbox edzésen tanulta, erélyesen meglódította a zsákot.

– Húzd! – kiáltotta, és a hátizsák, benne a rémülten sivalkodó sárkánykölyökkel, átbukdácsolt a peremen. Aztán Csipisz minden erejét összeszedve felrántotta a szikla tetejére.

– Maradj a zsákban, Bubu, mindjárt jön Suba is – mondta, fáradtan lezökkenve a kőre. Aztán lehasalt, és a szikla pereme fölött kidugva a fejét aggódva figyelte, ahogy Suba felkapaszkodik hozzájuk. Amikor felért, a kis sárkány harsány rikkantásokkal fogadta. Suba rávigyorgott.

– Gyere, Bubu! – mondta, és ismét felkapta a hátizsákot – Lássuk, hogy jutunk le.

 

7.

Kiderült, hogy könnyebb lesz, mint gondolták, mert a szikla másik oldalához a viharban kidőlt terebélyes fa támaszkodott. Annak a lombjába kapaszkodva, a törzsén óvatosan araszolva baj nélkül leértek. Hamarosan megtalálták a keskeny ösvény folytatását is, és fürgén indultak tovább. Csakhogy egy kanyar után az ösvény kettéágazott.

 – Hát, most merre? – tanácstalanul néztek egymásra.

– Bubukám, nem tudod, merre van a mami? – kérdezte Csipisz a hátizsákból kikandikáló sárkánykölyköt, de az csak szomorúan megrázta a fejét.

– Mami – sipította.

– Elviszünk a mamihoz – bíztatta Suba. – Csak előbb kitaláljuk, merre menjünk.

Ahogy tanakodtak, egyszer csak lehuppant eléjük egy fa lombjából a makár. A kis sárkány ijedten behúzta a hátizsákba a fejét.

– Nocsak, nocsak – mondta gúnyosan a makár. – Hát ismét találkozunk.

– Követtél minket? – kérdezte haragosan Csipisz.

– Dehogy. Csak puszta véletlen, hogy éppen erre járok – játszotta a makár a sértettet. Aztán abbahagyta a színlelést, és ráförmedt Subára. – Na, ide a sárkánybébit! Tudom, hogy ott rejtegetitek a hátizsákban.

– Egy frászt adjuk oda! – kiáltotta szikrázó szemmel Csipisz, Suba pedig behátrált egy sűrű, tüskés bokorba.

– Elég volt a játszadozásból! – ordította most már dühösen a makár. Felkapott a földről egy vastag husángot, és fenyegetően hadonászva, Suba felé indult.

Csipisz odapattant kettőjük közé, és egy jól irányzott rúgással messzire röpítette a husángot. Aztán megsuhintotta a szárnyát, egy kicsit felemelkedett a levegőbe, és kétszer villámgyorsan orrba bokszolta a makárt. Az fájdalmasan feljajdult, és egy pillanatra az orrához kapta mindkét kezét. Majd gonosz vigyorral kimeresztette a karmát, és ismét Suba felé lódult volna.

Ám ekkor a manó háta mögül hatalmas lángcsóva csapott elő. Átsüvített a levegőn, és közvetlenül a makár lába előtt csapódott a földre. A makár dermedten állt. Rémületében mozdulni sem bírt. Amikor azonban a második lángcsóva a füle hegyét pörkölte meg, visítva odakapott, aztán sarkon fordult, és sikítozva elrohant a fák között.

– Azta, Bubu, ezt nevezem! – rikkantotta vidáman Suba.– Mondtam én, hogy előbb-utóbb megtanulod!

Majd Csipiszre pillantott, aki sápadtan meredt valamire a háta mögött. Suba csodálkozva megfordult, és leesett az álla. A tüskés bokor mellett egy hatalmas, sötétlila sárkány állt. Az orrából még mindig füst szivárgott, és valami különös csikorgó hangot hallato tt.

A sárkánybébi kidugta a fejét a hátizsákból, és boldogan rikoltotta:

– Mami!

Az anyja felkapta, magához szorította, aztán egy-két szárnycsapással a levegőbe emelkedett. A kis sárkány kikukucskált az anyja keze közül, és vigyorogva integetett Subának meg Csipisznek. Aztán az anyja még magasabbra emelkedett, és eltűntek a fák koronája felett, Sárkányfölde irányában.

 

8.

A tündér és a manó tátott szájjal bámult utánuk. Szólni sem tudtak. Aztán egy idő múlva Suba megszólalt:

– Na, erre muszáj enni egy sütit. Gyere, nézzük meg, hagyott-e valamit Bubu.

Lekapta a hátáról a hátizsákot, előhúzta a sütis dobozt, és megszemlélte a tartalmát.

– Ebben már csak romok vannak – jegyezte meg lehangoltan. Aztán elvigyorodott. – Te Csipisz, szerintem ezt már nem lehet elrontani. Kipróbálhatnád a varázslást.

A tündér bólintott.

– Na, jó. Add ide.

Előhúzta a varázspálcát, egy kicsit meglóbálta, és közben, kissé bizonytalanul, valami varázsigét mormolt.  Aztán kinyitotta a dobozt, és a manó elé tartotta. Két, nem túl szép, de jókora almás süti illatozott benne.

– Elég csálé lett – állapította meg a tündér kissé csüggedten.

Suba nevetett.

– Nem baj, Bubukám, majd megtanulod. És legalább jó nagy. Elvehetem az egyiket?

– Persze.

Letelepedtek egy kidőlt fatörzsre, és nekiláttak.

Igyekeztek, nehogy megint arra vetődjön egy makár, vagy egy sárkány, vagy valami más, és ismét megzavarja őket.

A nap szépen sütött, az erdő lakói jártak-keltek körülöttük a dolguk után, ők pedig nagy egyetértésben, elégedetten, az utolsó morzsáig elfogyasztották a kissé csálé, de amúgy jóízű almás sütiket.

PALÁSTHY ÁGNES: ALFRÉD A KÉK FILC ELEFÁNT

     Alfréd a kék filc elefánt, és barátja, Konan a borbély egy szép tornácos házban lakott a falu szélén. A ház mögött jókora gyümölcsös volt, benne több tucat almafával. Alfréd és Konan ugyanis almát termesztettek: a zöldtől a sárgán át a pirosig, mindenféle fajtát. Amikor egy-egy fa termése beérett, leszüretelték, majd nagy részét eladták a piacon. Ám bőven jutott belőle a barátoknak is. Friss-ropogósan, és a Konan-féle kiváló almáspite formájában is. 

Egy napsütéses koraőszi délelőtt éppen a sárga cirmos piros almát szüretelte a két jóbarát.

     ̶ Ott azt a szép pirospozsgásat vedd még le – mutatott Konan egy magasabb ág végén ücsörgő, fényes héjú almára, aztán befordult a fészerbe egy üres kosárért.      Alfréd, a kék filc elefánt nekiveselkedett, és amilyen magasra csak tudta, kinyújtotta az ormányát, de hiába. Nem ért el az almáig. Akkor lábujjhegyre állt, de így sem volt elég magas. Végül még szökkent is egy párat, de bárhogyan is próbálkozott, nem érte el azt az ágat. Sóvárogva méregette még egy darabig az ághegyen incselkedő almát, de végül csalódottan leült a fűbe, a hátát a fa törzsének támasztva. 

    – Na, hol az alma? – tért vissza az üres kosárral Konan. – Leszedted?

     ̶  Sajnos, nem sikerült – felelte lemondóan Alfréd. – Nem tudtam elérni.

    ̶ Mert biztos nem próbáltad eléggé – legyintett bosszúsan Konan. – Ha igazán akarod, bármit meg tudsz csinálni. Még akár repülni is tudsz. De a fa alatt ücsörögni persze könnyebb. 

    Azzal dohogva indult, hogy kihozza a fészerből a létrát. 

   Alfréd szóhoz sem jutott ekkora igazságtalanságtól. Még hogy nem próbálta. Hát hogy mondhat neki ilyet a barátja? Meg hogy ő csak a fa alatt ücsörög. Nagyon megsértődött. De olyan nagyon, hogy úgy döntött, itt hagyja a szép kis tornácos házat, és inkább világgá megy. Hiába kiabált utána Konan, ő csak ment az ormánya után, nem fordult vissza. 

 2. 

     

 Hamarosan beért a közeli erdőbe. De nem látta maga körül a gyönyörű arany, bíbor és rozsdabarna színekben játszó fákat, sem a piros meg kék bogyókkal teli bokrokat. Azt sem tudta, merre jár, csak haragosan csörtetett előre a lába alatt susogó, puha avarban. Aztán egyre lassabban lépkedett, végül meg is állt. 

    – Vajon mit csinál most Konan? – gondolta. Majd mérgesen toppantott. – Nem is érdekel. 

   Azzal már robogott volna tovább, amikor hirtelen a szeme sarkából észrevette, hogy valami mocorog az egyik bokor alatt. Alfréd megtorpant. Ekkor meghallotta, hogy az a valami éles hangon sípol is.

     ̶  Mi a csuda ez? A kék filc elefánt letérdelt, és bekukucskált a bokor alá. Egy aprócska, fura lény nézett vissza rá hatalmas kerek szemével. Egy egészen fiatal madárfióka volt. Még nem volt igazi tolla, csak valami szürkésfehér szösz borította.

     ̶  Hát te? – kérdezte elképedve Alfréd. – Mit keresel itt? Kiestél talán a fészekből? 

     A fióka rámeredt.

     ̶  Mama! – sivította.- Mama! 

    – Nem tudom, hol a mamád – mondta sajnálkozva Alfréd.

     ̶  Mama – rikoltotta újra elkeseredetten a kismadár. 

 3. 

     A kék filc elefánt nem tudta, mit tegyen. Szívesen hazavitte volna a fészkébe a fiókát, de fogalma sem volt, hogy merre induljon vele.

     ̶ Na, jól van, megkeressük a mamádat – legyintett végül. – Csak legalább megmondhatnád, hogy hol laksz. 

    A kismadár körülnézett. Meglátott a közelben egy bükkfát, amelynek a törzsén jókora odu tátongott. A fióka arra mutatott.

     ̶  Oduban laksz? Ebben? – érdeklődött Alfréd. – Na, lássuk. 

    Ormányával óvatosan felvette az avarból a fiókát. Odaballagott vele a bükkfához, és felemelte a kismadarat. Az odu magasabban volt, mint gondolta. Lábujjhegyre állt, és igyekezett minél jobban kinyújtani az ormányát. Már majdnem elérte az odu bejáratát, amikor előpattant onnan egy mérges mókus, és ökölbe szorított kézzel hadonászva kiabálni kezdett.

     ̶ Hát ez meg mi? Már a saját otthonában sem hagyják pihenni az embert? Hát mit keres nálam egy elefánt? Meg egy ilyen kis… szőrös madár. Mi jöhet még, kérdem én!

     ̶ Bocsánat – mentegetőzött Alfréd. - Azt hittem, ebből az odúból esett ki.

     ̶ Hát hogy esett volna ki egy mókusoduból? – kérdezte elképedve a mérges mókus. – Keress neki madárfészket. Látod… ez madár.

     ̶  Hát én azt hittem… – kezdte magyarázni az elefánt, aztán legyintett. – Mindegy. Már megyek is. Elnézést. 

    Visszahúzta az ormányát, a mókus pedig dohogva bevonult az odujába. 

 4. 

     Alfréd elgondolkodva pásztázta a környező fákat.

     ̶  Legalább azt tudnám, milyen madár vagy – jegyezte meg a fiókának. 

    Egyszer csak hangos kopácsolást hallott.

     ̶ Á! Harkály! A harkály is odúban lakik – Fürkészően nézett a fiókára. – Lehet, hogy harkály vagy? 

     A fióka nagyokat pislogva nézett vissza rá. Aztán hirtelen eltátotta a csőrét.

     ̶  Mama – sivította.

     ̶  Viszlek már, nyugi, mindjárt ott vagyunk. 

    Egy öreg tölgy felől jött a kopácsolás hangja. Alfréd itt már óvatosabb volt. Először felkiabált a fára.

     ̶  Hahó! Nem hiányzik innen egy fióka? 

     A kopácsolás hirtelen elhallgatott, és az odúból kikukkantott egy piros sapkás harkály. Ránézett a kék filc elefántra, aztán szemügyre vette az ormányában szorongatott fiókát. Végül megkérdezte:

     ̶  Miről van szó? 

     Alfréd vidáman nyújtotta felé az ormányát.

     ̶ Hazahoztam a kis tekergőt – mondta. – Már biztosan hiányzott itthon. 

    A harkály egy pillanatig rámeredt, aztán végigmutatott magán.

     ̶ Harkály – jelentette ki hűvösen. Aztán a fiókára mutatott. – Nem harkály. Van kérdés?

     ̶  Akkor milyen madár ez? 

    – Emeld csak feljebb… 

    Alfréd magasabbra emelte a fiókát. A harkály közelebb hajolt, és egy pillanatig némán tanulmányozta a szöszmöszbe burkolt kismadarat, aki érdeklődve még nagyobbra nyitotta a szemét.

     ̶ Nos, bár rendes tollas állapotában könnyebb volna megállapítanom, azt hiszem, így is nagy biztonsággal kijelenthetem, hogy ez a fióka itt egy bagoly. Nézd meg a nagy kerek szemét. Nem volt gyanús? 

    A fióka ekkor teljesen hátrafordította a fejét, és Alfrédra nézett.

     ̶ Na, ugye – mondta a harkály elégedetten. – Ezt a trükköt csak a baglyok tudják. 

5.

   ̶Eddig ezt nem csinálta – magyarázkodott mentegetőzve Alfréd. Aztán reménykedve megkérdezte – Nem tudod véletlenül, hol laknak errefelé baglyok?

     ̶  Véletlenül tudom. De ahhoz repülni kéne tudnod, hogy hazavidd.

     ̶  Micsoda? – képedt el Alfréd. A harkály láthatóan élvezte a helyzetet.

    ̶ Ott az a magas fenyő, azon laknak a baglyok – mutatta. – Csakhogy a tegnapi vihar ledöntött körülötte egy csomó fát. Gondolom, őt is az a nagy szél kapta le az ágról. Látod, hogy egymásra borogatta a vihar a kidöntött törzseket? Azokon csak úgy jutsz át, ha repülni tudsz. Leginkább. 

     Azzal fontoskodva bólintott.

     ̶ Hát, azért köszönöm – mondta az elefánt, és elindult a fenyő felé. Közben bátorítóan mondta a fiókának – Valamit kitalálunk. Megoldjuk, ne aggódj.                

Legfeljebb átmászik majd a ledöntött fákon, morfondírozott Alfréd, amikor a kis bagolyfióka megint fülsiketítően sivítani kezdett, és nyugtalanul fészkelődött az ormányában.

    ̶  Mama! Mama!

    ̶  Jó-jó, tudom. Mindjárt otthon leszel. Otthon a legjobb, igaz? – és nagyot nyelt. 

    ̶  Mama!

   ̶ Jól van… 

    Ám a mondat további része bent szakadt, mert hirtelen lecsapott rájuk egy óriási barna madár. Hatalmas szárnya volt, és elképesztően erős karma. Az anyabagoly kimeresztett karmaival megragadta a fiókát, és vele együtt Alfrédot is, aztán a levegőbe emelte őket. Alfréd sürgősen elengedte a kismadarat, és visszahuppant a földre. Aztán nézte, ahogy a hatalmas bagoly szélsebesen repül haza a fiókájával, boldogan gügyögve neki. 

 6.

     ̶  Úgy látom, megvolt a repülés – szólt le a kék filc elefántnak a harkály.

     ̶  Tényleg, ki gondolta volna – válaszolt Alfréd, aztán nevetve hozzátette. – Bár Konan megmondta, ha igazán akarom, még repülni is tudok. Mit szól majd, ha elmesélem neki! Vagyis… 

    Lehorgasztotta a fejét. A lába elé meredt, és a füvet rugdalta.

     ̶  Mi az? – röppent közelebb a harkály.

    ̶  Szóval, nem tudom elmesélni neki, mert én világgá mentem – felelte a földet bámulva Alfréd.

     ̶  Nocsak.

     ̶ Igen… mert megsértődtem. Nagyon undok volt – emelte fel dacosan a fejét az elefánt. Aztán elgondolkodva folytatta. – De már nem is vagyok megsértődve. Lehet, hogy haza kellene mennem?

     ̶ Hát, ebben nem tudok segíteni – tárta szét a szárnyát a harkály. Visszabújt az odújába, és hamarosan újra hallatszott a kopácsolás. 

     A kék filc elefánt tétován álldogált az ösvényen. Merre induljon, töprengett.

     ̶ Alfréd! – kiáltotta valaki, és a fák közül előcsörtetett Konan. – Hála az égnek, hogy végre megtaláltalak. 

     Odabaktatott az elefánthoz, és szerencsétlen képpel kibökte:

     ̶  Sajnálom, hogy undok voltam. Haragszol még? 

    Alfréd rávigyorgott.

    ̶  Már nem. Néha a barátok is összeveszhetnek, nem igaz? 

     A barátja megkönnyebbülve bólogatott. 

    – De mennyire. 

  – És képzeld, repültem is – újságolta nevetve Alfréd. 

    Konan értetlenül meredt rá.

     ̶ Tudod, mit? Majd otthon elmeséled - nyögte ki végül. Aztán oldalba bökte Alfrédot - Kisült az almáspite.

     ̶ Hurrá! – nevetett az elefánt. És a két jóbarát sietve elindult hazafelé, hogy megkóstolják a Konan-féle kiváló almáspitét. 

   Egy közeli fenyőn, a bagolyfészekben pedig álmosan bújt az anyja szárnya alá a megkerült, szöszmöszös fióka.

Gyermeknap 2020

Szeretettel köszöntöm a Gyermeknap alkalmából minden kedves régi, és leendő olvasómat! 

Felovasom a mesémet - Nyúl Pali hős lesz

Felolvasom a nyuszis mesémet (Nyúl Pali hős lesz) az 

Elrabolták a siklót című könyvemből. 

Nyúl Pali hős lesz