Az Ásító Sárkányok völgye - Hatodik fejezet

Reggel madárdalra ébredtek. Összeszedelőzködtek, és nekivágtak az erdőn át kanyargó keskeny földútnak. Színes madarak rebbentek fel előttük az út menti fákról, és sok kíváncsi szempár figyelte őket a bokrok alól. Épp egy kis tisztáson kerekeztek át, amikor András széles karmozdulattal intett balra.

- Nézd csak Ábris, mi a csuda az?

Egy magas nyárfa csúcsán cifra kalitka himbálózott.

- Hogy kerülhetett az oda?

Ábris csak morcosan vállat vont. Nem volt beszédes kedve. Fáradt volt és éhes. Nem bánta volna, ha megállnak végre pihenni.

Amint kiértek a fák közül, az erdő szélén megpillantottak egy díszes kis babaházat. Aztán, ahogy közelebb értek, látták, hogy igazi ház az, de olyan kecses, olyan aprócska, hogy babaházra emlékeztetett. A fala hófehér volt, a teteje pedig a kék összes árnyalatában ragyogó kerámia cseréppel volt fedve.

A babaház előtt egy kék hajú, törékeny, idős hölgy álldogált, hosszú, levendulakék ruhában. Csipkés zsebkendőjével a szemét törölgette, és reménytelenül hajtogatta:

- Lulu, Lulukám, merre vagy?

András és Ábris illendően köszöntek, aztán megkérdezték tőle, miért sírdogál.

- Elveszett az én Lulukám – felelte a hölgy. – Az én kedves társam. Mi lesz most velem?

Hamarosan kiderült, hogy Lulu egy szép zöld színű hullámos papagáj, akit fióka kora óta a kék hajú hölgy nevelt.

- És hogy veszett el? – kérdezte Ábris. – Megszökött?

- Ó nem, - mosolygott a hölgy, akit Olgának hívtak -, az én Lulukám sosem tenne olyat. Két nappal ezelőtt itt üldögélt a szép kalitkájában velem, a diófa árnyékában, amikor hirtelen forgószél támadt, felkapta a kalitkát, és Luluval együtt elragadta. Az erdő felé vitte. Szegény Lulut azóta sem láttam. Próbáltam keresni a környéken, de hiába. Csak reménykedem, hogy hazatalál.

Azzal ismét eleredtek a könnyei.

A két legény együtt érzően hümmögött. Aztán Ábris egyszer csak felkiáltott.

- András! Emlékszel arra a kalitkára?

Izgatottan Olgához fordult.

- Milyen volt Lulu kalitkája?

- Égszínkék, szép cirádás. Leveles indákkal volt díszítve. Antik darab. Szeretem a régi tárgyakat – tette hozzá.

András elgondolkodva bólintott.

- Lehet, hogy igazad van, Ábris. Mintha pont ilyen lett volna az a kalitka ott a fán. És nincs is túl messze innen. Odáig elrepíthette a szél.

Olga reménykedve figyelt.

- Esetleg elvihetjük oda – jelentette ki András, bizonytalanul pillantva a törékeny idős hölgyre. – Ööö… csinálhatunk valami ülés félét itt elől a vázon.

- Ó, nem – mosolyodott el Olga bájosan. – Annál sokkal jobbat tudok.

A szájába vette a két ujját, és éleset füttyentett. A ház sarka mögül előkocogott egy fehér szamár. Viharvert szalmakalap volt kissé csálén a fejébe csapva.

- Ő Berta – mutatta be Olga a szamarat az elképedt legényeknek. – Általában vele utazom.

- Kényelmesebb, mint a kerékpár váza – tette hozzá huncut mosollyal.

Kihozott a házból egy színes takarót, és a szamárra terítette. Aztán egy farönk mellé vezette az állatot, és arról ügyesen felpattant a hátára.

- Fiatal koromban légtornász voltam egy híres cirkuszban – vetette oda mosolyogva az álmélkodó fiúknak. – Sajnos, azóta kissé berozsdásodtam. Mehetünk?

Elindultak. Elől ment András és Ábris a tandemen, mutatva az utat, mögöttük pedig Berta kocogott, a hátán Olgával.

Hamarosan odaértek az erdei tisztáshoz, és meglátták a nyárfa csúcsán himbálódzó kalitkát. Tárva-nyitva állt az ajtaja.

- Ez Lulu kalitkája – mondta Olga örömmel. - Talán ő sem lehet túl messze.

- Le kéne hozni – jegyezte meg András, aztán a sógorához fordult. – Na, Ábris, tudsz-e fára mászni?

- Tudok hát – felelte Ábris sértődötten. – Jobban is, mint te.

Lehúzta a sportcipőjét, feltűrte a farmernadrág szárát, és nekilódult.

- Jó artista lenne belőle – jegyezte meg Olga a fiút figyelve.

- Öööö… azt hiszem, a szülei más pályára szánják – felelte tapintatosan András.

Ábris közben elérte a fa csúcsát.

- Figyelj, András, ledobom – kiáltotta. – Kapd el.

- Jaj-jaj! Össze ne törjön – sopánkodott Olga – Antik darab.

András lehúzta Berta hátáról a színes takarót, és kifeszítette a két karja között.

- Jöhet – mondta. – De nehogy a fejemre dobd, öcskös.

- Vigyázz, megy!

András ügyesen elkapta a kalitkát, és odavitte Olgának.

- Itt van benne a szép kis tükre, meg a csengettyűje is, látjátok? – mutatta nekik Olga. – Ennek nagyon szereti a hangját.

- Vagyis csak szerette – tette hozzá szomorúan.

- Mi volna, ha megráznánk egy kicsit azt a csengőt? – javasolta András. – Hátha Lulu felfigyelne rá.

- Ez nagyszerű ötlet! – kiáltotta örömmel Olga.

Ügyesen kiszedte a kalitkából a csengőt, és párszor megcsendítette.

- Lulukám! Gyere ide drágaságom. Lulu!- hívogatta közben a madarat.

Egyszer csak egy zöld villanást láttak, és már ott is ült egy gyönyörű hullámos papagáj Olga vállán. Szeretettel megcsipkedte a kék hajú hölgy fülét, aztán elmélyülten tollászkodni kezdett.

Olga szinte sírt örömében, és hálálkodott a legényeknek, akik zavartan vigyorogtak.

- Ideje indulni – szólalt meg egyszer csak András. – Hamarosan ránk esteledik.

Amikor hazaértek, Olga finom vacsorát adott nekik, és ragaszkodott hozzá, hogy ott töltsék az éjszakát a pajtában, a szénapadláson.

Amint bevackolták magukat a zizegő szénába, Ábris álmosan megszólalt:

- Ez is jó kis nap volt, igaz? Hogy másztam már a fára – jegyezte meg vigyorogva.

Aztán András válaszát meg sem várva mély álomba merült.

Szőnyegmese 3

Rozi a szőnyegen feküdt a szobája padlóján, és aludni próbált. Feküdhetett volna a szép ágyában is, amire Anyu még napraforgókat is festett, de a délutáni alváshoz Rozi jobban szerette a puha, zöld játszó szőnyeget.

Bár itt sem tudott könnyen elaludni. Pedig nagyon igyekezett, de valahogy nem ment. Nehéz dolog ez a délutáni alvás.

Egy kicsit mocorgott. Orráig húzta a kockás takarót, és kényelmesen elvackolódott alatta. Aztán behunyta a szemét, és várt.

Egyszer csak valami fura hangot hallott. Valami nyekergés félét. Vagy mintha sírdogált volna valaki. Rozi kinyitotta a szemét, és felült a kamilla virágos mezőn. Hallgatózott, vajon honnan jöhet a különös hang.

A közelben görbe vadkörtefa állt. Mintha abból az irányból hallotta volna. Lassan feltápászkodott, és kissé tétován elindult a vadkörtefa felé.

Amikor a fa tövébe ért, bizonytalanul megszólalt:

- Jó napot! Van itt valaki?

De senki sem felelt. Viszont pár pillanat múlva újra megszólalt a nyekergő hang a fa lombjában.

Rozi meglepetten felpillantott. Egy gyanakvó zöld szempár nézett vissza rá.

- Ki az? – kérdezte meghökkenve Rozi. – Miért bujkálsz ott fent?

De választ nem kapott most sem.

Kicsit később viszont előbújt az ágak közül egy háromszög alakú kis arcocska. Egy vörös kismacska méregette bizalmatlanul Rozit a fa lombjából.

- Cica! – kiáltotta Rozi örömmel.

Aztán elfelhősödött a homloka.

- Miért sírsz? – kérdezte aggódva.

A vörös cica fészkelődött, toporgott egy kicsit, majd visszahúzódott a falevelek mögé. Aztán újra kikukkantott, de akkor már fekete volt az arca.

- Hogyhogy? – képedt el Rozi, és meglepetten a hátsójára tottyant. Homlokráncolva bámult fel a cicára. Aztán egyszer csak felragyogott az arca.

- Ketten vagytok! – nevetett boldogan – Két cica!

Úgy is volt. Egyszer csak mozogni kezdtek az ágak, és a fekete kismacska mellett újra megjelent a vörös, keservesen siránkozva. Erre rákezdte a fekete is. A két apró jószág egymáshoz simult az ágon, és panaszosan nyávogtak. Aztán forgolódni kezdtek, topogtak, a mancsukat nyújtogatták lefelé, és közben úgy néztek Rozira, mintha segítséget kérnének tőle.

- Nem tudtok lejönni? – fejtette meg a rejtélyt Rozi.

Odaállt egészen az ág alá, és lábujjhegyen ágaskodva a cicák felé nyújtotta a kezét.

- Gyertek, majd én elkaplak benneteket. Na, gyertek – mondta, bíztatóan intve.

A kis vörös cica mintha hirtelen elszánta volna magát. Óvatosan megfordult, és mellső lábaival erősen kapaszkodva leengedte a hátsóját az ágról. Kis ideig rémülten miákolva lógott a levegőben, aztán sietve visszakapaszkodott az ágra. Megint összebújtak a testvérével, és mindketten Rozit bámulták.

- Sajnos nem tudok felmászni értetek – szólt fel nekik Rozi. – De keresek segítséget.

Tanakodott, merre menjen. Aztán észrevette, hogy a közelben poros gyalogút kanyarog keresztül a réten, úgyhogy arrafelé indult. Épp odaért, amikor egyszer csak vidám énekszót hallott.

- „Felmegy a legény a fára, A meggyfa tetejére…”

A kislány csodálkozva körülnézett. Nagy porfelhő közeledett feléje az ösvényen, annak a közepéből jött az éneklés.

Rozi megállt az út szélén, és várta, hogy a porfelhő odaérjen. Amikor már egészen közel volt hozzá, a kislány látta, hogy egy ütött-kopott piros kerékpár veri fel a port. A kerékpáron hórihorgas, vörös hajú, vidám képű fiatalember ült, festékfoltos fehér overállban. Még a homloka közepére is jutott egy kék festékpötty.

Amikor meglátta az út szélén álldogáló gyereket, lefékezett, még nagyobb porfelhőt kavarva. Köhögve legyezte az arca elől a port, aztán lepattant a kerékpárról, és leguggolt Rozi elé.

- Jó napot, pöttöm – mondta, és kezet nyújtott. – Hát te hogy kerülsz ide? Talán eltévedtél?

- Nem vagyok Pöttöm, hanem Rozi – felelt a kislány. - És te ki vagy?

- Én Tivadar vagyok, a festő. Szobafestő – tette hozzá jelentőségteljesen felemelve az ujját.

- Örvendek - mondta Rozi, és megrázta Tivadar kezét - Én óvodás vagyok.

- Középső csoportos – mondta, és az ujját felemelve a legényre nevetett.

Aztán összevont szemöldökkel megkérdezte tőle.

- Mit csinál egy festő itt a réten?

- Közlekedik – vágta rá nevető szemmel Tivadar. Aztán felpattant, és széles mozdulattal intett arrafelé, amerről jött.

- Ott az erdőben dolgozom. A turista jelzést festem a fákra. Nehogy eltévedjenek a kirándulók.

Rozi komolyan bólintott. Ők is szoktak kirándulni a szüleivel.

- Ezen a héten a kék jelzést festem, látod? – mutatta Tivadar a kerékpár elején fémkosárban lapuló kék és fehér festékes dobozokat.

- Látom – kuncogott Rozi, és a fiatalember homloka közepén virító festékpöttyre mutatott.

Tivadar jókora kockás zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és nekiesett a foltnak.

- Na? – kérdezte kis idő múlva.

Rozi kritikusan megszemlélte az eredményt.

- Már nincs ott – bólintott végül.

Összemosolyogtak. Aztán Tivadar megszólalt.

- Szóval, te mit keresel itt, Rozi?

– Én segítséget keresek. Okvetlenül le kell hoznom a cicákat a fáról. Segítesz nekem?

- Hát persze.

Odaballagtak a vadkörtefához. A két cica izgatottan kezdett dagasztani az ágon, amikor meglátták őket. 

- De szép két kismacska – mosolygott Tivadar – Nekünk is volt mindig cicánk. Sajnos most éppen nincs egy sem.

Odaállt a fa alá, nyújtózkodott egy kicsit, majd ügyesen leemelte a kis vöröset, és odaadta Rozinak. A cica Rozi álla alá bújt, és hangosan dorombolni kezdett.
Tivadar felnyúlt a feketéért.

- Ne butáskodj – dorgálta meg a harcias kis jószágot, aki haragosan fújt, és a keze után kapott, amint érte nyúlt. – Gyere csak, kisöreg.

Óvatosan leemelte az ágról. Aztán ott álltak Rozival a vadkörtefa alatt, egy-egy cicát szorongatva.

- Mi lesz velük? – nézett Rozi Tivadarra a vörös cica feje fölött.

- Van egy ötletem – felelte a legény. - Hazaviszem őket a nagymamámnak. Örülni fog nekik.

- Mikor viszed?

- Most rögtön. Úgyis odamegyek, a nagyi ebédre vár. Palacsintát süt – mondta, és nevetve felemelte az ujját.  

- Milyet?

- Lekvárosat. A kedvencem.

- Nekem is.

Tivadar ismét leguggolt a kislány elé. A fekete cica méltatlankodva tiltakozott.

- Jut neked is. Tarts velem. A nagyi szívesen lát.

- Jó.

Visszaballagtak az útra.

- Pattanj fel a csomagtartóra, Rozi.

- Hova tesszük a cicákat?

- Én ezt a kis feketét belerakom itt elől a zsebembe – mondta Tivadar. Becsúsztatta a mellzsebébe a cicát, hogy csak az orra hegye, meg a két hegyes füle látszott ki.

- Hát a vörös?

- Hohó! Van nekem egy sapkám. Épp jó lesz macskazsáknak.

A festékes dobozok alól előhúzott egy kék csíkos kötött sapkát, és ügyesen belehúzta a kis vörös cicát. Aztán kényelmesen elhelyezte a kerékpár kosarában.

- Megvagy, Rozi? – nézett hátra a válla fölött.

Aztán még egyszer mondta:

- Rozi!

- Rozikám.

A kislány kinyitotta a szemét. Anyu hajolt fölé mosolyogva.

- Hol van Tivadar? És a cicák?

- Tivadart nem ismerek – nevetett Anyu -, de a szomszéd néni Bonifác cicája ott napozik a kerti padon. Kimész hozzá?

- Kimegyek.

Rozi feltápászkodott a játszó szőnyegről, és megfogta Anyu kezét.

- Anyu, szeretnék cicát. Nagyon szeretnék cicát – mondta, és jelentőségteljesen megemelte az ujját.

Aztán nevetve kiszaladt a kertbe Bonifáchoz.