A fejszámoló gekkó - The gecko who couldn’t count

A fejszámoló gekkó

Adorján, az öreg gekkó hátradőlt a puha mohapárnán. Ujjait összeillesztette, kis kupolát formálva a mellkasa előtt, és bátorítóan nézett az unokaöccsére.

– Hát mi a baj, fiacskám? – kérdezte a gyászos arccal gubbasztó gyerektől.

– Nem tudok számolni, Adorján bácsi – felelte lehangoltan Tóbiás. – Azt mondta a tanító úr, hogy gyakoroljak sokat. De hogyan gyakoroljak, ha nem értem? Nem megy ez nekem sehogyan sem.

Elkeseredetten legyintett.

– Egyszerűen buta vagyok, és kész.

– Ezt kétlem, fiacskám – jegyezte meg elgondolkodva az öreg. – A mi családunkban a butaság teljesen kizárt. Abszolút. Lássuk csak, mit tehetnénk.

Kis ideig némán töprengett. Aztán felcsillant a szeme.

– Tudom már! Hát kezdjük az alapoknál. Fogd meg a fejed, Tóbiás. Megvan? Hány fejed van?

– Hát egy, Adorján bácsi – vágta rá nevetve Tóbiás. – Annyira azért nem vagyok buta.

– Ezt mondom én is. Most nézz rám. Nekem hány fejem van?

Az unokaöccse kutatóan nézett a szemébe. Vajon viccel az öreg?

– Neked is egy fejed van, Adorján bácsi – jelentette ki végül. Aztán izgatottan kibökte. – És ott van a barátom, Róka Berci. Neki is egy feje van. Meg a vakondnak, meg a…

– Jól van, fiacskám, nem kell mindet elsorolni – jegyezte meg sietve az öreg. – Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy minden általunk ismert állatnak itt a környéken nagy általánosságban egyetlen feje van.

Kis tűnődés után hozzátette:

– Hallottam ugyan valami kétfejű sast emlegetni, de azt a magam részéről inkább a legendák világába sorolnám. Szóval megvan az egyes szám. Most menjünk tovább a kettőre.

– Jól van, Adorján bácsi. Menjünk.

– Hát nézz a szemembe, Tóbiás.

– Nézek.

Az öreg türelmesen várt. A gyerek tekintete lassan elkalandozott. Az öreg rászólt.

– Tóbiás! Hát hány szemem van?

A gyerek csodálkozva ránézett. Egyenként belenézett az öreg szemébe, aztán látszott, amint örömében felcsillant a tekintete.

– Kettő! – kiáltotta diadalmasan. – Adorján bácsi! Kettő szemed van!

– Na, jól van, fiacskám. Látsz még valamiből kettőt rajtam? Nézz meg jól – és megemelte a két kezét.

– Két kezed van, Adorján bácsi! – hadarta izgatottan Tóbiás. – Két kezed van, és két szemed.

Felemelte a saját kezét, és megforgatta a szeme előtt.

– Nekem is két kezem van – jelentette ki végül, lelkesen hadonászva. – Kettő. Egy, meg egy.

– Hát eddig megvolnánk – bólogatott Adorján. – Hanem a három… Hogy mutassam meg a hármat…

Megvakarta a fejét.

– Tudom már! – emelte meg az ujját – Hozok neked három szem málnát. Tegnap kaptam Mókus Rézitől.

Térült-fordult, és hozta az odújából a málnát. Lerakta egy fatörzsre egymás mellé sorba.

– Látod? Egy, meg egy, meg egy. Három. Megjegyezted?

Tóbiás bólintott, és nagyot nyelt.

Adorján a gyerek háta mögé mutatott.

– Nézz csak oda, Tóbiás! Mi van ott a bokorban?

Amint az unokaöccse elfordult, az öreg felkapott egy málnaszemet, és a háta mögé rejtette.

Tóbiás egy darabig elmélyülten szemlélődött, de nem látott semmit, úgyhogy értetlenül visszafordult Adorjánhoz.

– Nincs ott semmi, Adorján bácsi.

Aztán a tekintete a fatörzsre siklott.

– Adorján bácsi! – kiáltotta szemrehányóan – Hát itt csak két málna van.

– Ez a beszéd, fiacskám! – nevetett az öreg, és visszatette a harmadik szem gyümölcsöt. – Még hogy te nem tudsz számolni? De mennyire, hogy tudsz. Mára elég is lesz. Majd holnap folytatjuk.

Szeretettel vállon veregette a gyereket.

– A málnát meg megeheted.

The gecko who couldn’t count

Adrian, the old gecko sat back on the soft moss cushion. He touched his fingertips lightly together, forming a small dome over his chest and looked at his nephew encouragingly.

‘What's the matter, son?’ he asked the grim-faced kid sitting slumped into his seat.

‘I can’t count Uncle Adrian’ Tobias answered gloomily. ‘The teacher told me to practice a lot. But how can I practice if I don’t understand it at all? It doesn’t work for me.’

He desperately waved his hand.

‘I'm just stupid, full stop.’

‘I doubt it, my boy’ the old man said thoughtfully. ‘In our family, stupidity is totally out of the question. Absolutely. Let's see what we can do.’

He silently pondered for a while. Then his eyes lit up.

‘I know! Let's start it with the basics. Grab your head, Tobias. Ready? How many heads have you got?’

‘One, of course, Uncle Adrian’ Tobias retorted laughing. ‘I'm not that stupid.’

‘That’s exactly what I’m saying. Now look at me. How many heads have I got?’

His nephew looked at him suspiciously. Was the old man joking?

‘You’ve also got one head, Uncle Adrian’ he finally answered. Then he blurted out excitedly. ‘And there is my friend, Benny Fox. He also has one head. Then the mole, and the ...’

‘All right, my boy, all right. You don’t have to list them all’ the old man said hastily. ‘I think we can conclude that all the animals we know in the area, generally possess one head.’
After some thought, he added:

‘I did hear about some two-headed eagle, admittedly, but I would rather classify it in the world of legends. So we have already got the number one. Now let's move on to the number two.’

‘All right, Uncle Adrian. Let's move.’

‘Well, look me in the eye, Tobias.’

‘I’m looking.’

The old man waited patiently. The child's eyes slowly started wandering.

‘Tobias!’ The old man admonished him. ‘How many eyes have I got?’

The kid gazed at him in amazement. Then he looked into the old man‘s eyes one by one and his face lit up with delight.

‘Two!’ he cried triumphantly. ‘Uncle Adrian! You have got two eyes!’

‘All right, son. Can you see two of anything else on me? Look at me carefully’ and he raised his hands.

‘You’ve got two hands, Uncle Adrian!’ Tobias babbled excitedly.’ Two hands and two eyes.’

He raised his own hands and turned them in front of his eyes.

‘I've also got two hands’ he said finally, waving enthusiastically. ‘Two. One and one.

‘Well, so far so good’ Adrian nodded ‘But how shall I show you the number three?’

He scratched his head helplessly.

‘I know!’ He said finally lifting a finger ‘I'll get you three raspberries. I received them yesterday from Rosie the Squirrel.

He turned into his lair and came back soon with the raspberries. He lined them on a fallen tree trunk.

‘See? One and one and one. Three. Have you memorized it?’

Tobias nodded and swallowed hard.

Adrian pointed behind the child's back.

‘Look over there, Tobias! What’s there in the bush?’

As his nephew turned away, the old man picked up one raspberry and hid it behind his back.

Tobias gazed at the bush intently for a while, but did not see anything so he turned back to Adrian perplexed.

‘There's nothing over there, Uncle Adrian.’ he said.

Then his gaze fell on the trunk.

‘Uncle Adrian!’ he shouted accusingly ‘There are only two raspberries on the trunk now’.

‘That's the spirit, my boy!’ laughed the old man, promptly returning the third fruit. ‘Who says you cannot count? Yes, you can. But that will be enough for today. We'll go on with the counting tomorrow.’

He gently tapped the child on the shoulder.

‘And you can eat the raspberries.’

Nyuszi Vince és a csipkebogyó - Vincent Bunny and the Rosehip

Nyuszi Vince a birkákat számolta. Behunyt szemmel maga elé képzelte a bolyhos, fehér jószágokat, amint egyenként nekifutnak, aztán dobbantanak, és átszökkennek egy csalánbokor fölött. És közben számolta őket.

- Egy… kettő… három…

A nagymamája tanította neki ezt a módszert.

-- Meglátod, ettől egy-kettőre elálmosodsz majd – mondta a nagyi, aztán mosolyogva hozzátette - nálam mindig bevált.

Úgyhogy Vince jól bevackolódott a puha ágyába, és számolta a birkákat, mert sehogy sem jött álom a szemére.

Nekifut, dobbant, szökken…egy, nekifut, dobbant, szökken…kettő…

Lassan kezdett elálmosodni. Már éppen el is szenderült volna, amikor egyszer csak éles fájdalom hasított a fogába, és a kis nyuszi nagyot jajdulva felült.

-- Mi a baj? – sietett oda aggódva Nóra, az anyja.

-- Nagyon fáj a fogam – felelte panaszosan Vince, és az arcára szorította a kezét.

Az anyja sajnálkozva megsimogatta a fejét.

- Reggel elmegyünk Harkály doktorhoz – mondta. - De most próbálj elaludni nyuszikám.

-- Mesélj, anyu – kérlelte Vince –, akkor könnyebben elalszom.

Azzal beljebb húzódott az ágyon.

-- Mit meséljek? – ült le melléje Nóra.

-- Tudod, a kardozósat, a kalóz nyusziról.

Az anyja mesélni kezdett a kalóz nyusziról, aki bejárta a hét tengert kalóz társaival. Vince el is feledkezett a fogfájásról, miközben a kalandokat hallgatta. Egyre laposabbakat pislogott, aztán egyszer csak lecsukódott a szeme, és elaludt, hangosan szuszogva.

Másnap reggel, amint felkelt a nap, elindultak az öreg tölgy felé, ahol Harkály doktor lakott. Az erdei tisztáson már nagy volt a sürgés-forgás, mindenki sietett valahová, a madarak pedig vidáman pletykálkodtak a fák ágain. Ám Vince ebből szinte semmit nem érzékelt. Lehangoltan botorkált az anyja mellett.

Amint a sudár bükk mellett mentek el, lekiáltott nekik Mókus Rézi.

-- Hová – hová ilyen korán? – és kíváncsian leszaladt a fa törzsén hozzájuk.

-- Harkály doktorhoz megyünk – magyarázta Nóra - Vincének fáj a foga.

Mókus Rézi önkéntelenül is az arcához kapott.

-- Fogfájás? Brrr. Hát az nem jó. De a doki majd segít – tette hozzá vigasztalóan.

Aztán felcsillant a szeme.

-- Tudod, mit, Vince? Ha visszafele jöttök, kapsz tőlem egy kis málnát a nagy ijedségre.

-- Jó! – bólintott Vince, halvány mosollyal. – Szeretem a málnát.

-- Akkor mindjárt össze is rakom neked – nevetett Rézi, és sebbel-lobbal felszaladt a fán.

A két nyúl pedig ballagott tovább.

Amikor a tölgyfához értek, a harkályt nem látták sehol, de az odújából hangos kopácsolás hallatszott.

-- Hahó! Doki! – kiabált Nyúl Nóra – Hahó!

Egy darabig semmi sem történt. Ám kis idő múlva elhallgatott a kopácsolás, és kidugta a fejét az odújából a harkály. Piros sapkájában pár apró forgács virított, mint valami fura dísz.

-- Bocsánat, nem hallottam, hogy szóltok – jegyezte meg mentegetőzve, aztán lesöpörte a sapkájáról a forgácsot. Majd tekintete a kisnyúlra siklott.

-- Nagyon csöndes vagy, Vince – jegyezte meg. – Mi a baj?

-- Fáj a fogam – dünnyögte a kisnyúl.

-- Na, lássuk csak! – röppent egy kidőlt fatörzsre a tölgy mellett a doki. – Gyere ide, és nyisd nagyra a szád.

Pár pillanatig némán szemlélődött, aztán örömmel felkiáltott:

-- Áhá! Megvan a bűnös!

Erős csőrével benyúlt Vince kitátott szájába, a fogínyéből kihúzott egy jókora tüskét, és diadalmasan a magasba emelte.

-- Vince! – csapta össze a kezét Nyúl Nóra – Már megint csipkebogyót ettél? Hányszor mondtam, kisfiam, hogy óvatosan szedegesd le. A csipkebokorral vigyázni kell.

-- De mikor olyan finom – motyogta a gyerek, a lábát bámulva.

-- Ha csipkebogyót lát, elveszti a fejét – magyarázta a harkálynak bosszúsan nevetve Nóra. – Ráveti magát, és persze a tüskék összeszúrják.

– Hát csak óvatosan azzal a csipkebokorral, fiatalember. Nehogy megint itt köss ki nálam – jegyezte meg a harkály mosolyogva.

Azzal búcsút intett nekik, és visszaröppent az odújába.

Nyúl Nóra meg Vince elindult hazafelé az erdei tisztáson át. A kisnyúl most már nem volt olyan levert. Szinte el is felejtette már a fogfájást. Láthatatlan kardjával ellenséges kalózokkal vívott, és közben vidáman csacsogott.

-- Anyu! Festek egy szép képet Harkály doktornak – jelentette ki éppen.

-- Nocsak! És mit festesz rá? – kérdezte kíváncsian az anyja.

-- Találd ki – felelte a kisnyúl huncutul csillogó szemmel.

Nóra kicsit töprengett.

 – Kalózokat?

-- Neeem…

-- Hát?

A gyerek félrehajtotta a fejét, és egy ideig csak némán fürkészte az anyja arcát. A vívást is abbahagyta. Aztán csibészesen elvigyorodott.

– Hát egy szép naaagy csipkebokrot! – vágta ki nevetve, és hadonászva mutatta is a kezével, hogy mekkorát.

Az anyja először meghökkent, aztán nevetett.

-- Ó, te kis hóhányó – mondta, a fejét csóválva.

Vince pedig vigyorogva előkapta ismét a láthatatlan kardját, és az ellenfeleit aprítva elszaladt toronyiránt az öreg bükk felé, ahol már várta Mókus Rézi, meg a málna.

Vincent Bunny and the Rosehip

Vincent Bunny was counting sheep. With his eyes closed, he imagined the fluffy white animals as one by one they ran, stamped and leapt over a nettle bush. And all the while he was counting them.

‘One… two… three…’

The idea had come from his grandmother.

‘You'll see, Bunny, you can fall asleep in no time’ Grandma said, then added with a smile ‘it has always worked for me.’

So Vincent nestled into his soft bed and started to count the sheep, because try as he might, sleep eluded him.

Run, stamp, leap, one... run, stamp, leap, two ...

Slowly, he was getting drowsy and he nearly fell asleep…when suddenly a sharp pain shot into his teeth and the bunny sat bolt upright.

‘What's wrong?’ his mum, Nora hurried to him anxiously.

‘I have a toothache’ Vincent answered plaintively, pressing his hand on his face.

His mother stroked his head sympathetically.

‘We are going to see Dr. Woodpecker in the morning’ she said. ‘But now try to sleep, Bunny.

‘Tell me a story, Mum’ Vincent begged ‘then I can fall asleep more easily’.

And he scooted over.

‘Which story?’ asked Nora sitting down beside him.

‘You know, the one about the sword fighting, pirate bunny.’

His mother began to tell the story about the pirate bunny who travelled the seven seas with his pirate mates. Vincent forgot about his toothache while he was listening to the adventures. His eyelids felt heavier and heavier, then finally he closed his eyes and fell asleep, breathing evenly.

The next morning, after sunrise, they set out for the old oak tree where Dr Woodpecker lived.  

The forest clearing was bustling with activity. Everyone was going somewhere, and the birds were cheerfully gossiping on the branches of the trees. But Vincent sensed almost nothing of all this. He was stumbling gloomily beside his mother.

As they went past the tall beech, Rosie the Squirrel called down to them.

‘Where to so early?’ she asked eagerly running down the tree trunk to them.

‘We're going to see Doctor Woodpecker’ explained Nora ‘Vincent has a toothache.’

Rosie involuntarily put a hand to her face.

‘Toothache? Brrr. That's not good. But the doc will help you’ she added reassuringly.

Then her eyes lit up.

‘You know what, Vincent? On your way home stop here and I’ll give you some raspberries for the big fright.’

‘Thanks!’ Vincent nodded with a faint smile. ‘I will. I like raspberries.’

‘So do I’ answered Rosie solemnly. ‘I’ll go and get them for you at once.’

She ran up the tree and the two rabbits walked on.

When they reached the oak tree, they couldn’t see the woodpecker anywhere, but they heard loud knocking from his lair.

‘Hey! Doc!’ Nora yelled ‘Hey!’

First, nothing happened. But after a while the loud noise stopped and the woodpecker poked his head out of the lair. On his red cap a few small wood chips were sitting like a strange ornament.

‘I'm sorry, I did not hear you’ he said apologetically, and swept the chips off his cap. Then his gaze shifted to the little bunny.

‘You are very quiet, Vincent’ he remarked. ‘What's wrong?’

‘I have a toothache’ murmured the little rabbit.

‘Well, let's see!’ The Doc settled on a fallen tree trunk beside the oak. ‘Come here and open your mouth wide.’

For a few moments he was silently investigating then he exclaimed:

‘Aha! Here’s the culprit!’

With his strong beak he reached into Vincent’s mouth, pulled out a huge thorn and held it up triumphantly.

‘Vincent!’ Nora clasped her hands together ‘Did you eat rosehip again? How many times have I told you, sweetheart, to pick it very carefully.’

‘But it is so nice’ the kid mumbled, staring at his feet.

‘When he sees a rosehip bush, he loses his head’ Nora explained to the woodpecker laughing. ‘He pounces upon it, and of course the thorns prick him.’

The woodpecker shook his head.

‘Listen to your Mum, young man, be careful with the rosehip. You don’t want to visit me every time you have some’ he added with a smile.

He waved them goodbye, flew back to his lair and soon the loud knocking resumed.

Nora and Vincent started for home through the forest clearing. The little rabbit was not so downcast now. He had already almost forgotten about his toothache. Wielding his invisible sword he was fighting the enemy pirates, while chattering away happily.

‘Mum! I’m going to paint a beautiful picture for Doctor Woodpecker’ he announced.

‘Oh! And what are you going to paint in it?’ his mother asked with interest.

‘Guess’ the little rabbit answered with his eyes sparkling mischievously.

Nora mulled it over.

 ‘Pirates?’ she asked finally.

‘Nooo ...’

‘Well? What then? I don’t know.’

The bunny tilted his head and for a moment he was silently studying her mother's face. He

even stopped fighting. Then he suddenly grinned.

‘Weell, a huuuuuge rosehip bush!’ He yelled cheerfully while gesturing wildly with her hands showing the size of the bush.

‘Oh, you little monkey’ his mother said and laughed.

Vincent joined in. Then he grabbed his invisible sword again and fiercely fighting his opponents he ran towards the old beech, where Rosie the Squirrel was waiting for him with the raspberries.