A fióka - új mese a májusi Dörmögő Dömötörben

Illusztráció: Baracsi Gabriella

Nyuszi Helga és a fogfájás

Nyuszi Helga a birkákat számolta. Behunyt szemmel maga elé képzelte a bolyhos, fehér jószágokat, amint egyenként nekifutnak, aztán dobbantanak, és átszökkennek egy csalánbokor fölött. És közben számolta őket.

- Egy… kettő… három…

A nagymamája tanította neki ezt a módszert.

-- Meglátod, ettől egy-kettőre elálmosodsz majd – mondta a nagyi, aztán mosolyogva hozzátette - nálam mindig bevált.

Úgyhogy Helga jól bevackolódott a puha ágyába, és számolta a birkákat, mert sehogy sem jött álom a szemére.

Nekifut, dobbant, szökken…egy, nekifut, dobbant, szökken…kettő…

Lassan kezdett elálmosodni. Már éppen el is szenderült volna, amikor egyszer csak éles fájdalom hasított a fogába, és a kis nyuszi nagyot jajdulva felült.

-- Mi a baj? – sietett oda aggódva Nóra, az anyja.

-- Nagyon fáj a fogam – felelte panaszosan Helga, és az arcára szorította a kezét.

Az anyja megsimogatta a fejét.

- Reggel elmegyünk Harkály doktorhoz – mondta. - De most próbálj elaludni nyuszikám.

-- Mesélj, anyu – kérlelte Helga –, akkor könnyebben elalszom.

Azzal beljebb húzódott az ágyon.

-- Mit meséljek? – ült le melléje Nóra.

-- Tudod, a kardozósat, a kalóz nyusziról.

Az anyja mesélni kezdett a kalóz nyusziról, aki bejárta a hét tengert kalóz társaival. Helga el is feledkezett a fogfájásról, miközben a kalandokat hallgatta. Egyre laposabbakat pislogott, aztán egyszer csak lecsukódott a szeme, és elaludt, hangosan szuszogva.

Másnap reggel, amint felkelt a nap, elindultak az öreg tölgy felé, ahol Harkály doktor lakott. Az erdei tisztáson már nagy volt a sürgés-forgás, mindenki sietett valahová, a madarak pedig vidáman pletykálkodtak a fák ágain. Ám Helga ebből szinte semmit nem vett észre. Lehangoltan botorkált az anyja mellett.

Amint a sudár bükk mellett mentek el, lekiáltott nekik Mókus Rézi.

-- Hová – hová ilyen korán? – és kíváncsian leszaladt a fa törzsén hozzájuk.

-- Harkály doktorhoz megyünk – magyarázta Nóra - Helgának fáj a foga.

Mókus Rézi önkéntelenül is az arcához kapott.

-- Fogfájás? Brrr. Hát az nem jó. De a doki majd segít – tette hozzá vigasztalóan.

Aztán felcsillant a szeme.

-- Tudod, mit, Helga? Ha visszafele jöttök, kapsz tőlem egy kis málnát a nagy ijedségre.

-- Jó! – bólintott Helga, halvány mosollyal. – Szeretem a málnát.

-- Akkor mindjárt össze is rakom neked – nevetett Rézi, és sebbel-lobbal felszaladt a fán.

A két nyúl pedig ballagott tovább.

Amikor a tölgyfához értek, a harkályt nem látták sehol, de az odújából hangos kopácsolás hallatszott.

-- Hahó! Doki! – kiabált Nyúl Nóra – Hahó!

Egy darabig semmi sem történt. Ám kis idő múlva elhallgatott a kopácsolás, és kidugta a fejét az odújából a harkály. Piros sapkájában pár apró forgács virított, mint valami fura dísz.

-- Bocsánat, nem hallottam, hogy szóltok – jegyezte meg mentegetőzve, aztán lesöpörte a sapkájáról a forgácsot – éppen bővítem a rendelőt.

Majd tekintete a kisnyúlra siklott.

-- Nagyon csöndes vagy, Helga – jegyezte meg. – Mi a baj?

-- Fáj a fogam – dünnyögte a kisnyúl.

-- Na, lássuk csak! – röppent egy kidőlt fatörzsre a tölgy mellett a doki. – Gyere ide, és nyisd nagyra a szád.

Pár pillanatig némán szemlélődött, aztán örömmel felkiáltott:

-- Áhá! Megvan a bűnös!

Erős csőrével benyúlt Helga kitátott szájába, a fogínyéből kihúzott egy jókora tüskét, és diadalmasan a magasba emelte.

-- Helga! – csapta össze a kezét Nyúl Nóra – Már megint csipkebogyót ettél? Hányszor mondtam, kicsikém, hogy óvatosan szedegesd. A csipkebokorral vigyázni kell.

-- De mikor olyan finom – motyogta a gyerek, a lábát bámulva.

-- Ha csipkebogyót lát, elveszti a fejét – magyarázta a harkálynak bosszúsan nevetve Nóra. – Ráveti magát, és persze a tüskék összeszúrják.

– Hát csak óvatosan azzal a csipkebokorral, ifjú hölgy. Nehogy megint itt köss ki nálam – jegyezte meg a harkály mosolyogva.

Azzal búcsút intett nekik, és visszaröppent az odújába.

Nyúl Nóra meg Helga elindult hazafelé az erdei tisztáson át. A kisnyúl most már nem volt olyan levert. Szinte el is felejtette már a fogfájást. Láthatatlan kardjával ellenséges kalózokkal vívott, és közben vidáman csacsogott.

-- Anyu! Festek egy szép képet Harkály doktornak – jelentette ki éppen.

-- Nocsak! És mit festesz rá? – kérdezte kíváncsian az anyja.

-- Találd ki – felelte a kisnyúl huncutul csillogó szemmel.

Nóra kicsit töprengett.

 – Kalózokat?

-- Neeem…

-- Hát?

A gyerek félrehajtotta a fejét, és egy ideig csak némán fürkészte az anyja arcát. A vívást is abbahagyta. Aztán csibészesen elvigyorodott.

– Hát egy szép naaagy csipkebokrot! – vágta ki nevetve, és hadonászva mutatta is a kezével, hogy mekkorát.

Aztán vigyorogva előkapta ismét a láthatatlan kardját, és az ellenfeleit aprítva elszaladt toronyiránt az öreg bükk felé, ahol már várta Mókus Rézi, meg a málna.

A Borz Bolognában :)

A fába szorult borz című mesekönyvem, amely idén bekerült a Szívünk rajta programba,

most eljutott Bolognába, a Nemzetközi Gyermekkönyv Vásárra. :)

A képen a Könyvmolyképző Kiadó standja.

Beni és a tűzpiros Ferrari (Hegedűs Beni meséje)

 Beni, a kis katicafiú gondterhelt arccal ült a galagonyabokor ágán, és nagyokat sóhajtott.

- Mi a baj, Beni? – kérdezte tőle barátságosan Szepi a lepke, aki leszállt a bokorra pihenni.

Beni először mintha magában tusakodott volna, de aztán megeredt a nyelve.

- Ugye – magyarázta Szepinek, izgatottan hadonászva a csápjával -, ha az embernek van egy barátja, akkor tartson ki mellette.

Szepi bólintott. Neki is volt egy jó barátja, Csiga Béla.

- Igen ám – folytatta Beni -, de ha az ember barátja csinál valamit, ami nem helyes, akkor szólni kell, nem igaz?

Szepi eltöprengett.

- Egyszerűbb volna, ha elmondanád az elejétől – javasolta – Így nem igazán tudok hozzászólni.

- Szóval nekem Bodobács Misi a barátom. Szívbéli cimborám – tette hozzá Beni komolyan.

A lepke mosolygott magában.

- És most csinált valamit, amit nem lett volna szabad, és én nem tudom, hogy mit tegyek – fakadt ki a kis katicafiú.

- Hát mit csinált a cimborád? – kérdezte Szepi.

- Az úgy volt – kezdett a történetbe Beni -, hogy Futrinka Peti behozta az oviba a szép piros kisautóját. Mind játszottunk vele, és aztán egyszer csak nem találtuk. Én pedig emlékszem, hogy utoljára Misinél volt. De nem szólt, mikor kerestük, hogy nála van. Pedig a Peti nagyon szomorú volt. Még sírt is.

Zavartan nézett a lepkére.

- Az nem lehet, hogy az én barátom… hogy el… hogy elvette. Ugye? De akkor miért nem szólt?

Nagyot nyelt. Kis hallgatás után hozzátette:

- És én most mit csináljak? Nem árulhatom el a barátomat, nem igaz? De ha olyat csinált, amit nem szabad?

Tanácstalanul nézett Szepire.

A lepke a fejét csóválta.

- Hát, Beni, ez nem könnyű eset.

- Hát, nem – helyeselt a kis katica szomorúan. Aztán felragyogott az arca.

- Beszélek Misivel. Talán csak félreértés az egész. Megkérdezem tőle. Nézd, éppen itt jön - mutatta izgatottan.

Bodobács Misi lehangoltan közeledett feléjük. Amikor meglátta Benit, felcsillant a szeme, de aztán újra szomorúan lehorgasztotta a fejét. És nagyot sóhajtott.

- Jó, hogy itt vagy, Beni – mondta, és leült a katica mellé. – Mondani akarok valamit.

- Én is beszélni akarok veled – felelte Beni.

- Akkor én megyek is – köszönt el tapintatosan Szepi -, már úgyis késésben vagyok.

Azzal felröppent, hogy ne zavarja a két jó barátot. 

- Szóval a Futrinka Peti kisautójáról van szó – szólalt meg Misi kis hallgatás után.

- Aha – bólintott Beni.

- Amikor játszottam vele, lejött az egyik kereke. És nem akartam úgy visszaadni. Gondoltam, megkeresem a kereket, megjavítom, és majd akkor odaadom neki.

- És megtaláltad? – kérdezte Beni.

- Nem – hajtotta le a fejét Misi. – Így pedig hogy adjam oda? De hát nem tarthatom meg, nem igaz, Beni? Az lopás lenne. Most mit csináljak?

- Szereznünk kell egy kereket – mondta Beni, és megkönnyebbülten rámosolygott a barátjára. – Aztán megjavítjuk az autót, és elvisszük Petinek.

- De honnan vegyünk ilyen kereket?

- Nézzük meg még egyszer, ahol játszottunk vele.

Átrepültek az óvoda kertjébe, az öreg tölgyfa alá, és kutatni kezdtek a fűben, de hiába.

Misi szomorúan előhúzta a zsebéből a kisautót.

– Pedig milyen szép – mutatta Beninek – Igazi Ferrari.

Erre kikukkantott odújából a tölgyfán lakó kopogóbogár.

- Ferrarit mondtál? – kérdezte, és leszaladt hozzájuk.

– Az én unokaöcsémnek is pont ilyen volt kicsi korában – jelentette ki aztán, alaposan szemügyre véve a kisautót. – Tűzpiros Ferrari. De már régen nem játszik vele. Kiesett az egyik kereke.

– Látod, Misi, úgy látszik, ez típushiba – jegyezte meg Beni.

- Megkérdezhetem az unokaöcsémet, megvan-e még a kisautója – szólalt meg ismét a kopogóbogár. - Biztos ad nektek egy kereket róla. Eggyel több vagy kevesebb, neki már igazán nem számít.

- Különben is – tette hozzá -, már nagyfiú. Most vett magának egy mopedet.

A kopogóbogár gyors morzét kopogott a fatörzsön. Hamarosan jött is a válasz pár fával távolabbról. Figyelmesen hallgatta, aztán vidáman jelentette.

- Minden rendben. Mehettek a kerékért. Ahhoz a letört ágú platánhoz. Ott lakik Dodó, az unokaöcsém.

Beni és Misi hamar odaértek a platánhoz, ahol vigyorogva várta őket Dodó.

- Azt mondja a nagybátyám, jön két autóversenyző egy pótkerékért. Ti vagytok?

A két kis bogár tanácstalanul meredt egymásra.

- Jól van, na – nevetett Dodó - Tudtam, hogy csak viccel az öreg.

- De a kerék tényleg kéne – jegyezte meg bátortalanul Beni.

- Egy darab kerék rendel, értem – jelentette ki Dodó. – Máris hozom.

Térült-fordult, és kis idő múlva megjelent egy kis piros Ferrarival.

- Épp olyan, mint a tiétek – bólintott elégedetten. – Jó lesz rá a kerék. Rá tudjátok tenni?

- Hááát…

- Semmi baj -, legyintett Dodó. - Segítek.

 Ügyesen lekapta az egyik kereket, és felrakta Peti Ferrarijára.

- Na, öcsém, itt van a versenyautód – nyomta Misi kezébe. – Ezt meg vigyétek magatokkal, hátha elgurul még egy-két kereketek.

Azzal vigyorogva átadta Beninek a saját kisautóját.

- Viszlát! Aztán össze ne törjétek magatokat a Ferrarival – figyelmeztette őket tréfásan felemelve a mutatóujját. – Ha legközelebb erre jártok, viszlek egy kört a mopeddel.

- Köszönjük – rebegte megilletődve a két barát.

- Látod, Misi, most már minden rendben lesz – jelentette ki Beni, és rámosolygott szívbéli cimborájára – Visszaadhatod a kisautót Petinek.

- Velem jössz? – kérdezte kissé megszeppenve Misi.

- Mi az, hogy! – rikkantotta Beni. – Mikor Ferrarival megyünk? Dehogy hagynám ki!

Azzal nevetve összekapaszkodtak, és hangosan berregve vitték Petinek a tűzpiros Ferrarit.

VÉGE

Készül valami új...

Talán készül valami hosszabb történet...így kezdődik majd...

Leporello városa mint nagyra nőtt fecskefészek tapadt a szürke sziklafalhoz a Miléi tenger partján. Piros háztetőivel, vidám színekre festett házaival feledhetetlen látványt nyújtott a tenger felől érkezőknek.

Sok látogató jött ide a több száz éve élt híres kalózkapitány, Félszemű Ben kedvéért, aki a legendák szerint gyakran megfordult a környéken. Rebesgették, hogy összeharácsolt kincseit is itt rejtette el a város körül valahol, ezért titokban minden látogató abban reménykedett, talán ő lesz az a szerencsés, aki rábukkan a rejtekhelyre.

A városban sok tér, utca és üzlet neve őrizte Félszemű Ben emlékét. Volt itt Kalóz - köz, Mordály allé, Kincsesláda körút, és a város legjobb éttermét úgy nevezték: A kapitány asztala.

Az árnyas Főtéren pedig, ahol a kanyargós, szűk kis utcák mind összefutottak, a klasszikus stílusban épült, tekintélyes külsejű múzeumban egyebek mellett őriztek néhány régi aranypénzt is, amelyről úgy vélték, Félszemű Ben elrejtett kincséből származik.

Nem messze a múzeumtól magasodott a Főposta pisztácia fagyi színű, ugyancsak tekintélyes épülete.

Boltíves kapuján épp most hajtott ki háromkerekű szolgálati kerékpárján, fürgén pedálozva, Frédi, a postás. Vagyis, vízi postás. Frédi ugyanis nem a város macskaköves, kanyargós utcáit járta, hanem a közeli apró szigeteken kézbesítette az ott lakók küldeményeit.

Amint sebesen tekerve átvágott a téren, gondolatban már az útvonalát tervezgette. Ma nem visz romlandó, vagy más okból sürgős árut, amit előre kellene sorolnia, úgyhogy egyszerűen sorra járhatja majd a szigeteket, a Kanyar-csücsöktől a Bálnakikötőig. Így Hilda nénit hagyhatja utoljára, sőt, egy kicsit szusszanhat is nála, gondolta. Lelki szemei előtt felrémlett a Hilda néni – féle csodás diós - lekváros palacsinta, amivel az asszony legutóbb megkínálta. Ha szerencséje van, talán ma is kaphat belőle.

Elvigyorodott, és hangos csengetéssel, lendületesen befordult a múzeum mellett az első macskaköves kis utcába, amelynek sarkán a Rumos hordó nevű fogadó állt.

A Rumos hordó rendkívül népszerű volt a helyi halászok, a turisták, meg a városban kikötő tengerészek körében. Vilmos, a fogadós esküdött rá, hogy az egyik őse, bizonyos Rumos Pepe, kalóz volt Félszemű Ben hajóján. Ezért aztán ő maga is kalóznak öltözve, csíkos pólóban, hetykén a fejére kötött piros kendőben, bal fülében ezüst karikával szolgálta ki a vendégeket.

Még egy jókora fehér kakadut is szerzett, amilyen Félszemű Bennek volt, ha hinni lehet az állítólag őt ábrázoló képeknek.

Ezen a kora reggeli órán Vilmos már ott sertepertélt a fogadó előtti kis teraszon. Tarka abroszokkal terítette le a kerek asztalkákat, és meglocsolta a függő kosarakban pompázó égővörös muskátlikat. Kokó, a kakadu közben unottan tollászkodott kedvenc helyén, a fogadó cégérén ülve. 

Irány az új év! :)

Az alkotó, a csodálatosan tehetséges Iris Compiet engedélyével :) 

Itt az új karácsonyi mese! :)

Az új, karácsonyi mese Róka Berciről szól. Elolvashatod az alábbi linken, a Cultura.hu oldalán. :)

Róka Berci karácsonyi ajándéka