Köszönöm a kedves interjút. :)
2019. február 7., csütörtök
2019. február 5., kedd
A nemzetközi könyvajándékozás napja

Én is csatlakozom az akcióhoz: az egyik mesekönyvemet ajándékozom annak az iskolának, amelyet a jelentkezők közül kisorsolok.
Pályázni lehet egy rajzzal, amely egy siklót, egy bőregeret, vagy egy borzot ábrázol, attól függően, hogy a pályázó az Elrabolták a siklót, A tekergő bőregér, vagy A fába szorult borz című mesekönyvet szeretné megnyerni az iskolájának.
A rajzot az Ágnes Mesél - Palásthy Ágnes meséi Facebook oldalra várom.
A rajzot az Ágnes Mesél - Palásthy Ágnes meséi Facebook oldalra várom.
Sorsolás: február 14-én.
2019. január 23., szerda
Erdei mesék A magyar kultúra napján a Szilágyságban
Óriási megtiszteltetés, hogy a szilágysági Bürgezd általános iskolájában az elsősök az én meséimből olvastak A magyar kultúra napján. Köszönöm. :)
:)
:)
2018. december 30., vasárnap
Anna Penfield: Tea
(Felnőtt olvasóimnak egy kis szilveszteri bolondozás.Egy írós FB csoportban készült sok évvel ezelőtt, megadott témára (tea). Ujjgyakorlat, vagy inkább stílusparódia, Agatha Christie modorában. :) )
A sudár termetű, elegáns asszony
a finom porcelánnal uzsonnára terített asztalka felett a férjére nézett, és
átnyújtott neki egy csésze teát.
- Tessék, Albert -, mondta -
kezdjen csak hozzá, ne várjon rám. Én ma valahogy nem kívánom a teát. Talán sok
volt ez a mai nap. Nem vagyunk már fiatalok, nem igaz?
Megigazította aranyszőke haját,
amelyben itt-ott már néhány ezüst szál csillant. Az idő kegyesen bánt Lady
Ardennel, megőrizte szép vonásait. Jégkék szeme, amely ugyanolyan színű volt, mint
a selyemruha, amelyet viselt, épp olyan élénken csillogott ma is, mint sok
évvel ezelőtt, amikor megismerkedtek.
- Jó volt itt látni ma a
családot, ugye? Igyekeztek mindnyájan eljönni, hogy felköszöntsenek minket.
Harmincadik házassági évforduló. Harminc év együtt. Emlékszik? Húsz éves voltam
csak, jóval fiatalabb önnél, amikor megkérte a kezem. Húsz éves, naiv,
ártatlan, és nagyon szerelmes.
Ismét felemelte a teáskannát.
- Kér még egy csészével? Finom,
ugye? Harminc év telt el azóta, Albert. Harminc év, amelyben ön végig hűtlen
volt hozzám. Ó, nem, kérem, ne alázza
meg egyikünket sem azzal, hogy tagadni próbál. Nem jöttem rá azonnal. Naiv
voltam, és szerelmes. Ám amikor megszületett a fiúnk, ön nem volt itthon, és
csak másnap került elő, emlékszik? Nem sokkal később hallottam, amint Mary, a
szobalányom a szakácsnővel arról beszél, ön akkor is a régi szeretőjénél volt.
Elisabeth, szegény Elisabeth. Mindig is őt szerette, nem igaz? De nem vehette
el. A szülei sosem egyeztek volna bele. Önnek rangjához illőn kellett
házasodnia. Szeretett engem valaha is egyáltalán? Nem, ne válaszoljon. Kér még
egy kis teát?
Megigazított egy apró ráncot a
damaszt abroszon.
- Először azt hittem, belehalok.
Ha nem lett volna a fiúnk, talán... A szerelmem mindenesetre meghalt akkor. Így
amikor megszületett Elisabeth fia, már nem fájt. Sőt, egy idő után hálát
éreztem Elisabeth iránt. Örültem, hogy ön nála keresi azt, amit én jó szívvel
már nem tudtam volna megadni önnek.
Egy pillanatra elhallgatott, és a
férje felé hajolt.
- Melege van? Olyan furán
kipirult. Kinyissam a teraszajtót? Aztán Elisabeth tavaly meghalt. Különös,
hogy éppen akkor, amikor önt egyre gyakrabban látták kilovagolni a fiatalon
megözvegyült Lady Fentonnal. Szegény Elisabeth. Bizonyára véletlenül vett be
annyi altatót. Nyilván kerülte az álom, mikor megtudta, hogy ön elhagyta egy új
kedvesért. Elsirattam szegényt. És vártam, mit tesz ön a fiáért. Ám ön
elzavarta a fiút, amikor az anyja levelével eljött önhöz. Ez hitványság volt,
Albert. Ezért meggyűlöltem. Örültem, amikor megtörtént az a csodálatos
véletlen, hogy meghalt Elisabeth egy távoli rokona, akit senki sem ismert, és
szép járadékot hagyott a fiú iskoláztatására. Éppen akkor történt ez, amikor én
elveszítettem a vagyont érő gyémánt nyakékemet, emlékszik, ugye?
Felállt, a kandallón álló vázához
lépett, és megigazította benne a virágokat. Aztán a válla felett a férjére
pillantott.
- Furán veszi a levegőt, Albert.
Jól van? Olyan homályos a tekintete. Látja ezeket a gyönyörű virágokat?
Gyűszűvirág, igen. Szépek, igaz? És milyen halálosak. Ha valakinek rossz a
szíve, mint magának is... halálos lehet a főzete. Hogyan? Hogy ki főzte a teát?
Nos, én voltam, Albert. A szakácsnőnek annyi dolga volt a vendégséggel,
elengedtem, mikor a család elment. A többieket is. Ketten vagyunk, Albert. Ne
kapkodjon a melléhez, attól nem lesz jobb. Próbáljon szépen elaludni. Hátha
jobban lesz. Elfogyott a tea? Jól van. Most szépen elmosogatok. Hallja még,
amit mondok? Nem? Kár. Pedig még szerettem volna elmondani, utána kiviszem ezt a
csokor gyűszűvirágot Elisabeth sírjára.
(Írta: Palásthy Ágnes)
2018. december 24., hétfő
Róka Berci és a karácsonyi ajándék
Róka Berci magában
motyogva ballagott a havas ösvényen az erdei tisztás felé. Lassan lépdelt, meg-megállt,
végül lecövekelt egy terebélyes fenyőfa mellett, és elgondolkodva megvakarta a
füle tövét.
Hirtelen meglendült
a fenyő egyik ága, a rátelepedett hó pedig végigszánkázott rajta, majd lavinaként
lezuhant, és beborította Berci fejét, mint egy mutatós, fehér sapka.
A kisróka
meglepetten prüszkölt, aztán erélyes mozdulattal megrázta a fejét, hogy
megszabaduljon a váratlan égi áldástól. Végül felpillantott az ágra, ahonnan Mókus
Rézi nézett vissza rá mentegetőző arccal.
-- Bocs, Berci –
mondta bocsánatkérően a mókus –, nem láttam, hogy van valaki a fa alatt. Csak
egy formás tobozért jöttem. Karácsonyi ajándék lesz. Tudod, Mókus Fricinek.
-- Aha – felelte Berci
kedvetlenül.
A mókus fürkésző
tekintetet vetett rá.
-- Valami baj van?
– kérdezte.
-- Hááát…. van. –
válaszolt lehangoltan a kisróka. - Mindjárt itt a karácsony, és még nem tudom,
mit adjak ajándékba a nagymamámnak. Töröm a fejem, töröm, de hiába. Valami
olyasmit szeretnék, aminek nagyon örül.
Reménykedve nézett
Rézire.
-- Nincs valami
ötleted?
A mókus
tanácstalanul széttárta a karját. Aztán felcsillant a tekintete.
-- Tudod, mit?
Látogasd meg, és puhatold ki ügyesen, minek örülne.
-- Ez jó lesz – mosolyodott
el Berci. – Most úgyis hozzá megyek. Majd igyekszem kifürkészni, mit szeretne.
Azzal felvidulva
kocogott tovább. Rézi egy ideig elgondolkodva nézett utána, aztán újra elmélyülten
válogatni kezdett a tobozok között.
Berci hamarosan
odaért a piros bogyókkal teli csipkebokorhoz, ami a nagyi kényelmes rókavára előtt
terpeszkedett. Amint megkerülte a bokrot, meglátta a nagymamáját. Éppen a havat
söpörte el a bejárat elől. Berci odaszaladt hozzá.
-- Szia, nagyi,
ezt majd én befejezem. Te csak menj be a melegbe – mondta határozottan, és
kivette a kezéből a söprűt.
-- Jól van,
drágám. Addig én főzök egy finom csipkebogyó teát – bólintott a nagymamája.
-- Kisróka
koromban mindig jó meleg csipkebogyó teával várt minket a mamám, amikor
hazaértünk a hógolyózásból – mondta később, a meleg teás bögrét Berci kezébe
nyomva. - Jól esett a dermedt kezünknek.
-- Nekem is jól
esik – bólintott vigyorogva Berci. Belekortyolt az illatos teába, aztán a bögre
pereme fölött a nagyira nézett. – Mesélj még a gyerekkorodról nagyi.
-- Hát, akkoriban mindig
kemény telek voltak. Emlékszem, egyszer alig tudtunk kijutni a rókavárból, mert
szinte teljesen betemette a bejáratot a hó. Úgy szánkáztunk le a tetején, mint
egy szánkózó dombon.
-- Nahát – ámult
Berci.
-- Bizony. És egy
hatalmas hó rókát építettünk a rókavár elé. Mikor este jött hozzánk a habókos Huba
nagybátyánk, azt hitte a holdfényben, hogy igazi róka. Képzeld, megpróbált szóba
elegyedni vele. És később sértődötten mesélte nekünk, hogy az idegen nem válaszolt
neki.
Berci jót nevetett
a történeten. Vele nevetett a nagyi is. Aztán felpattant a helyéről.
-- Gyere, Berci –
mondta -, kidíszítjük a mézeskalácsot.
-- Az jó! – rakta
le a bögrét Berci - Tehetek rá olyan színes cukrokat is?
-- Tehetsz,
kisfiam – felelt a nagyi, megsimítva a fejét. Aztán huncut mosollyal hozzátette
-- Úgyis te eszed meg majdnem az egészet.
Berci kicsit
elpirult. De aztán látta, hogy csak ugratja a nagymamája, és szélesen elvigyorodott.
-- Na hallod,
nagyi! Nem lehet neki ellenállni! Világbajnok a mézeskalácsod!
-- Világbajnok?
-- Az!
És
összemosolyogtak.
Nagy egyetértésben
kezdtek dolgozni, vidáman beszélgetve, ám Berci egyre csendesebb lett. Mindjárt
indulnia kell haza, és még mindig nem sikerült kipuhatolnia, hogy minek örülne
a nagymamája. Mikor az utolsó darab mézeskalácsnál jártak, vett egy mély
lélegzetet, a nagyi szemébe nézett, és egyenesen megkérdezte.
-- Nagyi! Te mit
szeretnél karácsonyra? Nem tudom kitalálni, hogy milyen ajándékot adjak neked.
A nagyi ránézett,
és egy kicsit bepárásodott a szeme.
-- Édes kisfiam –
mondta kedvesen –, hiszen már adtál ajándékot, nem is egyet.
-- Tényleg? –
kérdezte értetlenül a kisróka.
-- Tényleg –
bólintott a nagyi. Azzal kézen fogta, az ajtóhoz vezette, és a tisztára söpört
bejárat felé intett – Látod? Elsöpörted a havat.
Majd az asztalon
sorakozó mézeskalácsokat mutatta.
-- És
kidíszítetted velem a mézeskalácsokat.
Aztán megsimogatta
a kisróka fejét.
-- De tudod, mi volt
a legnagyobb ajándékod? – kérdezte mosolyogva.
-- Mi? –
kíváncsiskodott Berci.
-- Hogy velem
töltötted a délutánt.
-- Holnap is jövök,
nagyi – búcsúzkodott elgondolkodva a kisróka.
-- Várlak.
2018. december 20., csütörtök
A Sikló a Szilágyságban
Tegnap este kaptam egy nagyon kedves levelet, és hozzá a képeket. Három évvel ezelőtt küldtem a Siklóból egy ajándék példányt egy erdélyi óvónőnek, illetve az ovisainak. Közben máshogy kanyarodott az élete, de idén végre eljutott a küldemény a gyerekekhez. A fogadtatásról a levél és a képek mindent elmondanak.
Nagyon örülök, hogy sikerült örömet szereznem. :)
2018. december 7., péntek
A 4.a szuper csapata a Herman Ottó Általános Iskolából
A 4.a-sok, akik nagyon sok rajzot küldtek a macskás pályázatra, a gyönyörű képekért kapott ajándék könyvvel.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)











