2012. április 22., vasárnap

A kakukkfióka


A vörösbegy meg a párja felborzolt tollal gubbasztott a bükkfa ágán. Szomorúan nézték a földön heverő fészküket, benne a törött tojásokkal.
Nagy vihar volt az éjjel. A szél körbetáncolt a tisztáson, aztán beszökött a fák közé. Megtépázta a fák üstökét, ágakat tördelt, és lehajította a földre a vörösbegyek fészkét. Annak a romjaira meredt most a két madár.
- Lett volna szép, csicsergő lányunk – sóhajtott Valér.
- Meg szép, erős fiaink – tette hozzá Olga.
Sóhajtottak, és vigasztalóan egymáshoz simultak.
A kakukk egy közeli fa lombja mögé rejtőzve figyelt. Sajnálta őket. De nem időzött sokáig, mert neki is nagy gondja volt, úgyhogy nyugtalanul tépelődve hamarosan tovább állt.
Amikor néhány nap múlva megint arra vetődött, a két vörösbegy már újra felépítette a fészkét. Üresen tátongott, a két lakó bizonyára eleség után járt.
- Nekem is mennem kéne – gondolta a kakukk. – Ideje volna elindulnom a nagy útra.
Várta a napfény, a barátok, a gondtalan élet. Csakhogy… csakhogy nem mehetett. Egy tojás érlelődött benne, egy fióka. Akit fel kellene nevelnie.
- Ó, de hát milyen anya lennék én? – töprengett lemondóan. – Könnyelmű, felelőtlen. Nem vagyok kész még az anyaságra.
Tekintete az üresen álló fészekre vándorolt.
- Jobban járnál te kis fióka az olyan szülőkkel, mint ők – gondolta. – Ők bezzeg milyen boldogok lennének veled.
Elkerekedett a szeme, amint eszébe jutott a megoldás.
Körülnézett. Nem látott senkit a környéken. Beleröppent az üres fészekbe, és lerakta a tojását.
- Jobb lesz így mindenkinek.
Egy pillanatig nézte a fészek közepén heverő tojást, aztán tovább hussant. Eltűnt örökre a fák lombjában.
Amikor a két vörösbegy hazaért, csak ámult. Alig hittek a szemüknek.
- Lesz szép csicsergő kislányunk – mondta boldogan Valér.
- Vagy szép erős fiunk – tette hozzá örömtől fénylő tekintettel Olga, és azonnal óvón betakargatta a tojást.
Fiuk lett. Egy szép, nagy, erős fiú. Aki egy napon megkérdezte:
- Anya. Én miért vagyok másmilyen, mint apa meg te?
Olga félt ettől a kérdéstől az első perctől kezdve. Valérral összenéztek, és bátorítóan közelebb húzódtak egymáshoz.
- Marci – mondta Olga. – Mi ajándékba kaptunk téged. Te vagy a mi csodálatos ajándékunk.

2012. április 9., hétfő

A bodobács lakodalma

- Jaj – mondta rosszat sejtve a bodobács, és lezökkent egy fűcsomóra.
- Drága Rozáliám -, szólt a közelben sütkérező arájának -, nézz csak oda. Te is azt látod, amit én?
Rozália arra fordult, amerre a bodobács csápja mutatott. Egy darabig csak nézelődött, aztán azt mondta:
- Jaj.
Azzal ő is lehuppant Bódog mellé. És szomorúan nézték, amint a tücsök feléjük biceg.
- Mi történt veled, Tücsök koma? – kérdezte Bódog, amikor a tücsök odaért.
- Ó –, sóhajtott a tücsök –, ne is kérdezd. Sportbaleset. Átszökkentem egy toboz felett, de olyan szerencsétlenül értem földet, hogy megrándítottam a bokám.
- Fáj? – kérdezte együtt érzően Rozália.
- Nem kismiska, az biztos – felelte a tücsök délcegen kihúzva magát.
- De nem is ez a baj – tette hozzá elszontyolodva. – Hanem az, Bódog, hogy így nem tudok hegedülni a lagzitokon. Haj, haj.
- Haj, haj – sóhajtott a bodobács is, és bánatosan lekonyult a csápja. Aztán csak ültek hárman, és felváltva sóhajtoztak.
Egy közeli lapulevél árnyékában hűsölt Csiga Béla, és Szepi, a lepke.
- Hallottad? – kérdezte a barátját Szepi.
- Aha – mondta a csiga. – Szegény tücsök.
- És szegény Bódog. Hát miféle lagzi az, ahol a vőlegény nem tudja megtáncoltatni a szép arát?
- Hm – válaszolt Csiga Béla. - Ki kéne találni valamit.
Odamentek a gyászosan üldögélő kis csoporthoz.
- Hallottuk, mi történt – szólalt meg Szepi. – Nagyon sajnáljuk
- Mi is, Szepi, mi is – felelte elszontyolodva Rozália.
- Esetleg – folytatta a lepke -, megkérdezhetnénk pár ismerőst. Hátha akad valakinek egy jó ötlete. Hogy mégis legyen valamilyen zene a lagzitokon.
Összenézett Bódog és Rozália.
- Az jó volna – bólogattak felvidulva.
- Hívjátok a barátaitokat – javasolta Szepi. -  Én is szólok mindenkinek, akit megtalálok.
- Te meg, csiga – fordult Bélához -, szaladj el Hektor úrért.
- Futok – mondta a csiga, és sebesen elindult.
- Találkozzunk a nyírfánál, a tisztás szélén – kiáltott vissza röptében Szepi.
A fehér törzsű nyírfa árnyékában hamarosan összegyűlt sok barát és ismerős. Legutoljára Hektor úr, a hőscincér érkezett meg, nyomában a lihegő csigával.
Bódog elmesélte nekik, mi történt a tücsökkel
- És ha ki nem találunk valamit, akkor nem tudunk táncolni a lagzimon – tette hozzá.
Mindnyájan eltöprengtek.
A csiga tekintete egyszer csak megakadt Sziszin, a szöcskén.
- Sziszi – kiáltotta örömmel. – Te nagyon hasonlítasz a tücsökre. Nem tudnál te hegedülni?
A tücsök elnézően mosolygott.
- Öööö – válaszolt Sziszi -, nem gondolnám. Én nem kaptam zenei képzést. Legfeljebb a mezei poloskák nótáját tudnám elhúzni.
Katica elmosolyodott, a poloskák pedig úgy tettek, mintha meg sem hallották volna.
- Deeee – tette hozzá Sziszi segítőkészen –, esetleg akrobata mutatványokkal szórakoztathatnám a násznépet. Ugrani aztán igazán jól tudok.
Azzal büszkén kidüllesztette a mellét.
- Mit szólnátok a békakórushoz? Azt hallottam, ők fuvoláznak – szólalt meg izgatottan a méhecske.
- Ó, tényleg – helyeseltek többen is. – A békák.
- Deeee… - mondta Rozália –, nem egyhangú az egy kicsit, amit fújnak? Brekeke, brekeke, és aztán megint csak, brekeke? Hát mit lehet erre táncolni?
- De azért jó ötlet volt, méhecske – fordult hozzá kedvesen. – Köszönjük.
A méhecske arca ragyogott a büszkeségtől.
- Éééés aaaa…- kezdte Pepe, a legidősebb mezei poloska, de aztán elhallgatott, és nyugtalan pillantást vetett a hőscincérre.
- Ne félj, Pepe, nem harapom le a fejed – mondta neki a hőscincér. – Mit akarsz mondani?
- Hááát, hogy mondjuk aaa… szóval a muslincák. Igen szépen énekelnek, és nem is mindig ugyanazt, ahogyan a békák.
- Ez igaz – tanúsította a bodobács. – Magam is hallottam múltkor, amikor a…
Elhalt a hangja, amint a tekintete találkozott a hőscincér pillantásával.
- Nem jó ötlet – motyogta halkan.
- Hát miért? – kérdezték a poloskák.
- Öööö, hát mert ők csak akkor danolnak, amikor spiccesek.
- Nem baj. Legfeljebb keresünk nekik valami erjedt gyümölcsöt – mondta Pepe.
- Nem javasolnám – jegyezte meg halkan az egyik öccse.
- Mi van?
- A mamájuk nem örülne.
- Aaa… jaj – csak most esett le Pepének a tantusz.
- Az ám, jaj – jegyezte meg Bódog. – Kicsi asszony Muslincáné, de nagyon szigorú. Én nem haragítanám magamra.
A hőscincér bólintott.
- Magam is így vagyok vele – mondta kissé restelkedve.
- Hát akkor nem lesz zene? – kérdezte elszontyolodva Katica. – Én úgy szerettem volna egy jót táncolni a lagzitokon, Bódog. Hát ez nagyon szomorú.
- Igen, igen – szólalt meg hirtelen a fejük felett a szajkó, aki véletlenül vetődött arra. – Nagyon szomorú, bizony. Én is nagyon vártam már a lagzitokat, Bódog.
- Szerettem volna hallani a tücsök hegedülését – tette hozzá. – Mert azért csak az az igazi. Az a szép tücsökzene. Amikor a tücsök úgy rákezdi, hogy, hogy is, hát valahogy így…
És a tisztáson felharsant a tücsökzene. Tisztán, gyönyörűen. A szajkó még cifrázta is, pont úgy, ahogy a tücsök szokta, még az apró kis zizzenéseket is beletette, ahogy néha a tücsök szárnya rezzent.
Nagy csend lett. A tücsöknek leesett az álla. Mindenki ámulva nézte a szajkót.
- Mi van? – kérdezte a szajkó zavartan. – Mit bámultok?
- Szajkó – lépett elő kissé kábán a tücsök. – Ez nagyon szép volt. Én ezennel tiszteletbeli tücsökké avatlak. Te fogsz muzsikálni Bódogék lakodalmán.
- Mit szóltok? – kérdezte a bodobácsok felé fordulva.
- Szóhoz sem jutok! – kiáltotta Bódog, Rozália pedig szinte sírt örömében.
Bódog a barátaik felé fordult.
- Mindenkit várok szépséges Rozáliámmal holnap délben a lagzinkba. – jelentette ki fülig érő szájjal. - Estig ropjuk.
- Vagy, amíg a madár bírja – tette hozzá, és a szajkóra kacsintott.