2013. december 22., vasárnap

2013. december 15., vasárnap

Valami készül...


Lehet, hogy hamarosan különleges hírrel szolgálhatok a mesekönyvem illusztrációival kapcsolatban...






2013. december 6., péntek

Sajnos...

Elrabolták a siklót 
című mesekönyvem
sajnos 
nem jelenik meg karácsony előtt
váratlanul felmerült
technikai akadályok miatt.
Remélem, legkésőbb
a húsvéti nyuszi
meghozza.


2013. december 5., csütörtök

Rajzos játék eredményhirdetés


Mókus Rézivel úgy döntöttünk, hogy nem sorsolunk, hanem mindenki kap ajándékot, aki rajzolt. Köszönöm a szép rajzokat. :)


2013. november 25., hétfő

2013. november 24., vasárnap

Sapka - egy mese az Elrabolták a siklót című könyvből



– Nem veszek sapkát – jelentette ki Napóleon, a csíkos kis vadmalac, és dacosan hátat fordított.
Az anyja a kezében tartott kék csíkos sapkára nézett, amelyen vidáman billegett a jókora bojt.
– Ajjaj, kezdődik – sóhajtotta a férjének. – Itt a dackorszak.
A nagy vadkan kissé tanácstalanul megvakarta a fejét. Aztán megköszörülte a torkát.
– Napóleon. Vedd fel, mert megfázol – mondta szigorúan. – Hallgass édesanyádra.
– Nem veszem. A menők nem hordanak sapkát. A Róka Berci sem, meg a Borz Palkó sem.
– A menők?
Az apa elfordult, hogy elrejtse a mosolyát, a felesége meg intett neki, hogy hagyják rá.
– Jól van, Napóleon. Akkor menj csak sapka nélkül.
A kis vadmalac iszkolt kifelé, nehogy meggondolják magukat. Az apja fejcsóválva nézett utána.
- Nézd csak, milyen büszkén megy a csupasz kobakjával – mondta a feleségének.
- Hát, hallod, ez a menő – felelte az nevetve.

Napóleon örömmel kocogott a tisztás felé. Lába alatt hívogatóan zizegett az avar, ő pedig nagy élvezettel meghempergett a vastagon terített aranysárga, rőt vörös, rozsdabarna faleveleken.
– Szia, Napóleon! – köszönt rá valaki. – Látom, te sem vettél sapkát.
A legkisebb nyest fiú, Ábris támaszkodott egy fiatal nyírfa törzsének hajadonfőtt, dideregve.
– A sapka lányoknak való – jelentette ki önérzetesen Napóleon, bár most, hogy a nap elbújt, már igencsak kezdett fázni a füle.
– Az – nyögte a barátja vacogó fogakkal.
– Jössz velem a tisztásra fogócskázni? – kérdezte tőle Napóleon.
– Öööö… mennék, de most jutott eszembe, hogy sietnem kell haza. Szia!
Azzal már el is tűnt, szaporán szedve a lábát a jó meleg nyest odú irányában.
Napóleon tanácstalanul téblábolt egy darabig, aztán bandukolt tovább a tisztás felé. Amikor a magas bükk alatt ment el, rárikkantott Mókus Rézi.
- Hé, Napóleon, hát a sapka hol maradt? Lefagy a füled.
- A menők sapka nélkül járnak – nézett fel rá dacosan Napóleon.
- Ó – hökkent meg a mókus – nahát, ezt nem is tudtam. Majd a jó meleg odúmban eltöprengek rajta.
- Ahol nem fagy le a fülem – tette hozzá, azzal borzas farkával intve el is tűnt az odújában.
Napóleon sértődötten odébb állt. Körbe-körbe bóklászott a tisztáson, de nem talált játszótársat. Mindenki behúzódott a jó meleg kuckójába. Végül kikötött a vadgesztenyefa tövében. Nagyon szerette nézegetni a barna kis golyókat, gyönyörködött a fényes bőrükben. Most is hevert néhány a fűben. Napóleon föléjük hajolt.
Ekkor feltámadt a szél, és megrázta a fa lombját.
– Au! Ez fájt!
Egy tüskés kis zöld gömb éppen fültövön találta a kismalacot. Szemrehányóan felpillantott a fára. A játékos szél most bebújt a fa lombjába, és pörögni-forogni kezdett benne. Csak úgy záporoztak a tüskés kis zöld bombák Napóleon sapkátlan fejére.
– Uiiii, uiiii – visított fel Napóleon, és torkaszakadtából sivítva futott hazafelé, ahogy a lába bírta.
Kifulladva esett be az ajtón.
– Mami, mami, vegyük elő a sapkám.
– De hát, Napóleon, a sapka nem menő – válaszolta a mamája.
– Nem akarok menő lenni – motyogta Napóleon. – A menőknek lefagy a füle, és a tüskés gesztenyék jól megverik a fejüket.
– Én inkább jó meleg sapkás kismalac akarok lenni. Jó? – tette hozzá az anyjához törleszkedve.
– Jó. Gyere, megkeressük. És… Napóleon – nézett rá az anyja huncutul csillogó tekintettel. – A sál vajon most éppen menő lehet?

2013. november 21., csütörtök

2013. november 20., szerda

Rajzos játék - a második rajz

Hegedűs Márk (9 éves) szuper rajza a Kopogd le a fán című meséhez. Nagyon kemény! :)



Rajzos játék - első rajz


Itt az első gyönyörű rajz a Kopogd le a fán című meséhez. Ujvári Eszter 7 éves kislány alkotása. Ő, mivel az első, sorsolás nélkül kap majd külön ajándékot a három szerencsés mellett. 






2013. november 13., szerda

Karácsonyra megjelenik a könyvem!





Nagy örömmel tudatom mindenkivel,
aki szereti a meséimet, 
hogy
december 15-ikén 
megjelenik belőlük egy kötet, 
Elrabolták a siklót címmel, 
a Könyvmolyképző Kiadónál. 
Már előjegyezhető
a kiadó márkaboltjában az interneten.  
Hamarosan felteszek ide ízelítőnek
egy mesét a kötetből.







.

2013. november 7., csütörtök

Rajzos játék!



Játsszunk egyet! 

Rajzos játékot hirdetek minden kedves olvasómnak.

A kiscinkék iskolába mennek, Kopogd le a fán, és Frici, a pocok című meséim közül bármelyikhez, vagy akár mind a háromhoz küldjetek a mese egy-egy jelenetét megörökítő rajzot.

A rajzokat feltölthetitek az Ágnes Mesél oldalra a Facebookon,  elküldhetitek az agnesmesel@gmail.com címre, vagy postán. 

Írjátok rá a neveteket, és hogy hány évesek vagytok. 

A rajzokat egy külön albumba fogom belerakni az Ágnes Mesél oldalon a Facebookon, hogy mindenki megnézhesse.


Beküldési határidő: 2013. december 3. kedd. 

 Utána kisorsolom azt a három szerencsést, akik egy-egy vázlatfüzetet, és egy-egy csomag színes filctollat kapnak majd. 

Eredményhirdetés: Mikulás este (2013. december 5.)

Várom a rajzokat!



2013. szeptember 1., vasárnap

Az Ásító Sárkányok völgye - ötödik fejezet



5.

A két legény kitartóan pedálozott egész nap. András néha megpróbálkozott a beszélgetéssel, de Ábris általában csak morcosan dünnyögött valamit válaszul.
Lassan elhagyták Zsombor király birodalmát, és erdővel borított dombok között haladtak tovább. Aztán ismét sík vidék következett. A köves utat földút váltotta fel, amely virágos rétek között kanyargott. A távolban birkanyájat láttak. A juhász a fűben heverészett, a szamara mellette legelt.
Kis idő múlva egy erdőhöz értek.
- Talán itt az erdő szélén le is táborozhatnánk - javasolta András. - Majd holnap megyünk tovább.
Elkezdtek lemálházni a tandemről.
- Mi van, András, nem bírod a tempót? – jegyezte meg Ábris pimaszul.
- Tessék? – kérdezte értetlenül András.
- Úgy nyögdécselsz, mint egy öregember.
András éppen a sátrat akarta felállítani, de erre felegyenesedett.
- Én azt hittem, te nyögsz. Csak nem akartam szóvá tenni. Tapintatból – tette hozzá szemrehányóan.
- Nem én voltam. De ha te sem, akkor… akkor ki volt? – kérdezte Ábris, és egy kicsit megbicsaklott a hangja.
- Nézzünk körül – javasolta András, és fenyegetően kihúzta magát.
– Szerinted honnan jött a hang?- kérdezte Ábris.
- Talán onnan, a tüskés bokrok mögül.
A kis tisztás egyik oldalán tüskés bokrok alkottak sűrű, szinte áthatolhatatlan falat. A két legény elindult arrafelé.
Ábris egyszer csak megállt.
- Hallottad? – kérdezte izgatottan.
- Igen. Valahol arra lehet.
Óvatosan haladtak tovább. A bokrokhoz érve András lehasalt, és bekukucskált az ágak között. Majd villámgyorsan felpattant, és azt mondta.
- Húha!
A bokor tövéből hatalmas nyögés volt a válasz. Aztán megszólalt egy siránkozó hang.
- Nem segítenétek rajtam? Teljesen belegabalyodtam ebbe a tüskebokorba. Nem tudok egyedül kimászni.
- Ki van ott? – kérdezte Ábris csodálkozva.
András ránézett.
- Egy akkora farkas, hogy te olyat még nem is láttál – felelte.
- Ami azt illeti, ekkorát még én sem láttam – tette hozzá elgondolkodva. – Sőt, azt hiszem, nem is akarok ilyen közelről. Legszívesebben felhúznám a nyúlcipőt.
- Egy farkas? – sikoltotta Ábris. – Fussunk, András!
- Ne hagyjatok itt – rimánkodott a farkas. – Nem bántalak benneteket. Nem vagyok én olyan. Senkit sem bántok.
- Hát nem is tudom – morfondírozott András. – Mégis, egy farkas. Ráadásul egy hatalmas farkas. Ábris, te mit gondolsz?
Ábris sápadtan állt, és fogvacogva csak a fejét rázta, hogy ő aztán nem gondol semmit.
András megvakarta a fejét, és megkérdezte a farkast:
- Egyáltalán, hogy kerültél oda?
- Elcsavargott egy birka a nyájtól, én meg utána jöttem.
Ábris hirtelen felélénkült.
– Meg akartad enni azt a szegény kis barit, igaz? – kiáltott fel. - Szégyelld magad!
- Ugyan már! – kiáltotta mérgesen a farkas. – Mivel enném meg, könyörgöm? Idenézzetek.
Azzal erőlködve kidugta a bokor alól a fejét, és kitátotta a száját. Teljesen fogatlan volt.
- Egy fogam sincs, látjátok? Egy se. Mind kihullott. Megöregedtem, fogatlan oroszlán vagyok én már – jelentette ki szomorúan.
- Szegény feje, úgy megöregedett, már azt is elfelejtette, hogy ő farkas – súgta Ábris Andrásnak.
- De akkor mit akartál a birkával? – kérdezte András, a tarisznyájában kotorászva. Zsuzsi fésűjét kereste, amivel minden gubancot ki lehet fésülni. Amikor megtalálta, óvatosan bemászott a bokor mögé, és nekiállt, hogy kifésülje a farkas gubancos bundáját, és kiszabadítsa az öreg jószágot a tüskék közül.
- Az utóbbi időben a pásztor mellett dolgozom – felelte a farkas, aztán feljajdult. - Hé, ez fájt!
- Nyughass – szólt rá András -, ne ficánkolj. Szóval a pásztor mellett dolgozol.
 – Igen. Segítek neki együtt tartani a nyájat. Ő meg főz nekem finom pásztor tarhonyát. Mást már úgysem tudok enni. Így mindenki jól jár.
Elgondolkodott.
- De ez a rakoncátlan kis fiatal kos állandóan elcsavarog. Nem győzöm hazaterelni. Múltkor majdnem beleesett a patakba. Sok bajom van vele – ingatta panaszosan a fejét. – Öreg vagyok én már ehhez.
- Na, kész vagyunk – jelentette ki András. – Kimászhatsz a bokor alól.
A farkas nyögdécselve előmászott. Aztán nagyot nyújtózott, majd a fejét meghajtva bemutatkozott.
- Lobó vagyok – mondta. – Nagyon köszönöm a segítséget.
- Nem csoda, hogy beakadtál a bokorba – jegyezte meg Ábris. – Csupa gubanc a szőröd. Miért nem fésülködsz néha?
A farkas Ábris raszta frizurájára pillantott, aztán összenézett Andrással. András megvonta a vállát. A farkas legyintett.
- Csak tudnám, most hová ment ez a kalandor – jegyezte meg aztán. – A sírba visz ez a bárány.
- Várj csak – csapott a homlokára András. – Mintha ott a patak túlsó partján láttunk volna valami fehéret.
- Ajjaj – sóhajtott a farkas – a pataknál? Ez kemény menet lesz. Nekem víziszonyom van. Ajjaj.
András odavezette a kis csapatot, ahol a fehér foltot látta. Valóban a bari volt az. Ott toporgott a patak túlpartján, panaszosan bégetve.
- Peti, fiam – szólt át neki a farkas –, már megint? Hát hogy hozzalak át?
- Majd mi átmegyünk érte – ajánlkozott Ábris.
- Nem olyan egyszerű - felelte a farkas. - Itt túl mély a patak, és erős a sodrás. Veszélyes lehet.
Hallgattak, törték a fejüket.
- Van itt egy kidőlt fatörzs – szólalt meg Ábris. – Azt nem tudnánk hídnak használni?
Nekiveselkedtek. Megpróbálták közös erővel a víz fölé tolni a fatörzset, de nem ment.
- Túl nehéz – jegyezte meg Ábris lehangoltan.
- Hozok kötelet – mondta András. – Ha rá tudnánk dobni a barira, talán áthúzhatnánk.
András hozta a kötelet, és ahogy a cowboy filmekben látta, megpróbálta meglasszózni a bárányt. Ám a buta kis jószág az utolsó pillanatban mindig kiugrott a hurokból.
- Ez így nem lesz jó – jelentette ki végül András. – Valakinek át kéne menni érte. Nincs mese.
- Ó, jaj, hogy én hogy utálom ezt – siránkozott a farkas. – Rosszul leszek, ha csak a vízre nézek.
Ábris hirtelen megszólalt.
- Van egy ötletem. Mindjárt jövök.
Térült-fordult, és hamarosan megjelent, hóna alatt a gördeszkával.
- Hát azzal mit akarsz? – csodálkozott András.
- Átugratok a túlsó partra.
- Micsoda? Már csak az kell, hogy beleessél a patakba. Édesanyád engem ütne agyon, mert nem vigyáztam rád.
- Ugyan már. Csináltam már ennél különb mutatványt is. Ez a fatörzs teljesen sima, és pont jó szögben áll. Megemeljük egy kicsit a végét, és áthussanok róla, mint a madár. Ne aggódj apuskám.
Két nagy követ görgettek a fatörzs vége alá. Aztán András egy közeli fához kötötte a kötél egyik végét, a másikat meg Ábris derekára.
A fiú felkapaszkodott a kidőlt fatörzsre. Felállt a gördeszkára, egy kicsit koncentrált, aztán nekirugaszkodott. Végig gördült a fatörzsön, majd szép ívben átugratott a patak fölött.
- Gyere, Peti – mondta, azzal karjába kapta a megszeppent barit, másik karjával pedig a gördeszkát szorította magához. Belegázolt a vízbe, és András meg a farkas ügyesen áthúzták őket a kötéllel a túlsó partra.
A farkas nagyon megkönnyebbült, amikor Ábris meg a rémült kis birka épségben partot értek. Örömében jól megmosta a bari fejét. A fiatal kos jámboran álldogálva tűrte a farkas dorgálását, és olyan arcot vágott, mint aki kettőig sem tud számolni.
Lobó végül Andráshoz fordult.
- Hálából a segítségetekért adok nektek egy sípot. Ha valaha eltévedtek egy erdőben, fújjátok meg. Akkor a nemzetségemből valaki ott terem, és kivezet benneteket.
Leakasztotta a kis ezüst sípot a nyakából, átadta Andrásnak, aztán a barit maga előtt terelve elindult a rét felé.
András elrakta a sípot.
- Na, gyere, állítsuk fel a sátrat, még mielőtt ránk esteledne – veregette hátba Ábrist.
– Ügyes voltál, öcskös – tette hozzá, mire Ábris szégyenlősen elvigyorodott.
Megvacsoráztak, aztán a tűz mellett a fűbe heveredve egy darabig nézegették a csillagos égboltot.
András egyszer csak meghallotta, hogy Ábris vacog.
- Aha – mondta –, kéne a jó kis meleg alsónemű, igaz? Ami otthon maradt. Na, nesze, itt ez a meleg pulóver. Zsuzsi kötötte.
Ábris hálásan belebújt a hatalmas pulóverbe. Aztán a mintát kezdte nézegetni rajta.
- Mi ez? Kutya? De miért áll olyan furán a füle?
- Rénszarvas - vágta rá kurtán András. – Zsuzsi előtt ne mondd ezt, ha jót akarsz.
Hallgattak, bámulták a csillagokat.
- Jó kis nap volt – szólalt meg egyszer csak félszegen Ábris.
- Az – felelte András. – És még csak most kezdődik az igazi kaland.

2013. július 30., kedd

Az Ásító Sárkányok völgye - negyedik fejezet



4.

András másnap már pirkadatkor ott volt a palota udvarán. Letelepedett a szökőkút kávájára, és nézte, hogyan ébredezik a világ. A Nap csak nemrég bújt ki a felhők mögül, de máris melegen sütött, a madarak pedig teli torokból fújták a reggeli köszöntőt. Egyszer csak civakodó verébcsapat szállt le a szökőkút közelében, és vidáman, zajosan fürdeni kezdtek a porban. András mosolyogva figyelte őket.
Aztán sebbel-lobbal megérkezett Zsombor király, maga előtt terelgetve az ásítozó Ábrist.
- Korán van még – panaszkodott álmosan a kamasz. – És nem is fejeztem be a reggelimet.
- Édes fiacskám, a fél kamrát odarakta eléd édesanyád – válaszolt a király. - Ha azt mind megeszed, kipukkadsz. Nem halsz éhen, ne félj.
Aztán Andráshoz fordult.
- Minden rendben, fiam?
- Hát, velem igen – felelte András -, de ha Ábris ezt mind hozni akarja, nem tudom, mi hol férünk el majd a kerékpáron.
Mindnyájan Ábris dagadt hátizsákjára néztek.
- Ez mind kell – jelentette ki a fiú határozottan, és megpróbálta magához ölelni a csomagját.  
- Nem – felelte András erélyesen. – Csak ami igazán fontos. A többi marad.
Dühösen farkasszemet néztek egymással. Aztán Ábris hirtelen megvonta a vállát, és előhúzott a hátizsákból két nagy méretű könyvet.
- Hát ez meg mi? – kérdezte elképedten András.
- Csillagászati atlasz – válaszolt dacosan Ábris. – Mert mi van, ha a csillagok állásából kell majd tájékozódnunk?
András szó nélkül elővett a zsebéből egy tenyérnyi kis készüléket.
- Mi az? – kérdezte Ábris gyanakodva.
- GPS. Napelemes töltővel.
Mérgesen szusszant egyet.
- Nézd, Ábris – mondta. - Szeretem én is a könyveket, de nem cipelhetünk ennyi mindent a világ végére.
- Ehelyett is van valamid? – kérdezte Ábris duzzogva, és a másik vaskos kötetre mutatott.
- Mi az?
- Nagy növényhatározó. Ha esetleg csak bogyókat meg ilyeneket tudnánk enni a vadonban. Honnan tudod majd, ha valamelyik mérgező?
- Ábris. Hát te nem voltál cserkész?- nézett rá csodálkozva András. - Mert én voltam. Ezen kívül erdőjáró ember vagyok pelenkás korom óta. Az a két könyv itthon marad. Majd megnézzük őket, ha visszajöttünk. Mi van még a csomagodban?
- Meleg alsónemű – susogta a gyerek elvörösödve. - Anya rakta bele.
– Ezt itthon hagyhatom, jó? – mondta, és reménykedve az apjához fordult.
- Jól van – intett Zsombor király -, hagyd csak.
András szélesen vigyorgott mögöttük.
- Sajnos, nem fér el a tandemen ennyi málha – magyarázta aztán magában somolyogva a közben megérkező Petra királynénak, aki dohogva vette át a fiától a meleg holmit.
- Na, Ábris, mi van még? Mi az a hosszú a hátizsákodban?
- Azt nem adom – makacsolta meg magát a fiú. – Ez a kedvenc gördeszkám. Erre szükségünk lehet. Inkább gyalog megyek, de ezt viszem.
András ugyan el sem tudta képzelni, mi szükség lehet egy gördeszkára az erdő közepén, de inkább nem szólt. Nem akarta, hogy civakodva induljanak el.
Búcsút vettek a királyi pártól, elhelyezték a tandemen a csomagokat, aztán nyeregbe szálltak, és vezényszóra, ügyesen, egyszerre elindultak. Előbb tettek egy tiszteletkört a szökőkút körül, aztán peckesen kigördültek a palota udvaráról. A porban fürdő verebek méltatlankodva rebbentek fel előttük.