2016. március 26., szombat

Antonio the chameleon (For my foreign friends)

Agnes Palasthy:
Antonio the chameleon
Illustration by Gergely Szonyi from the book: Palasthy Agnes: A tekergo boreger
The chameleon and his friend the shrew were walking to the stream through the forest clearing.
The chameleon who lived far away had only come to visit his cousin the lizard, but he had such a good time here that he decided to stay.
The animals in the area became fond of him, even though they thought he was a little crazy for calling everyone ‘Amigo’. And sometimes, he scared them out of their wits by completely blending into the background and becoming invisible.
For example, there was the incident when Antonio was peacefully sunbathing on a fallen tree trunk at the edge of the woods and Sybil the magpie landed straight on his back for a little preening because she could not see him. The magpie was hiccupping for a week afterwards because of the shock.
‘I thought there was an earthquake’ Sybil explained fuming ‘when the tree suddenly shifted under me.’
The chameleon just  shrugged.
‘Mimicry, amigo’ Antonio explained to the shrew when he first disappeared from sight ‘A very funny thing, isn’t it?’
But the shrew only muttered something under his breath, waving angrily.
As they were walking in the meadow now, the talkative shrew was chattering away. Speeding ahead at a fast pace waving wildly with his hands he was telling a tall story to his leisurely walking friend.
‘And then ... guess what' he said, glancing over his shoulder at the chameleon.
Or rather he would have glanced at him, but there was no one around.
‘How come?’ the shrew wondered scratching his head. ‘Have I walked too fast?’
He took a few hesitant steps backwards.
‘Where are ...you?’ he finished, stumbling over his friend and landing with a big thud spreadeagled on the ground.
‘I'm here’ came the answer from right behind him ‘I'm sorry, I’ve spaced out, amigo. I didn’t concentrate on the mimicry.’
‘So I can see’ the shrew muttered annoyed ‘You totally blended into that dry tuft of grass, so I didn't see that you were there.’
He got up and dusted himself grumbling. Then he turned round bemused.
‘Wait a minute’ he said. ‘I’m not sure which way to go now.’
‘There's a mole-hill. I'll climb up and have a look’ Antonio offered.
He scrambled up the molehill and looked around, carefully scanning the area. Yep, there's the crab-apple tree on the bank of the stream; they will have to proceed that way.
He was just about to get off when he noticed some strange movement in the grass. Looking closer he saw that it was the grass snake. But what was he doing? Slithering swiftly on the ground, straight towards a... but that's impossible. Antonio looked again hoping he had made a mistake. But he had not. It was obvious.
The grass snake was sliding straight towards a nest.
Did he want to steal the eggs? No way. He looked such a decent guy ... However ... they'd better go there.
Antonio tumbled headlong to the ground.
‘Come on, quickly’ he urged the shrew ‘It's an emergency. We have to stop the grass snake. Hurry.’
They broke into a trot.
Meanwhile, the grass snake arrived at the tuft of grass where a large nest with some eggs was hidden. First, he looked around suspiciously. Then, not seeing anyone nearby, he relaxed. With a smile he leaned over the nest to take an egg in his mouth.
At that moment, a hand reached out of nowhere and a huge slap landed on his face sending the grass snake flying. He fell backwards, getting so tangled that he tied a knot on his own waist.
Angrily, he looked around, but saw no one only the long grass everywhere. Then who had slapped him? Suddenly, his glance fell on the shrew.
‘Was it you, shrew?’ He asked him furiously while trying to untie the knot on his waist. ‘Are you insane?’
‘It was me’ the chameleon claimed becoming visible, and proudly puffing out his chest ‘Antonio, protector of the defenseless. Olle!’
‘You're barking mad, you Antonio. Why did you slap me?’
‘Why, amigo? Must you ask? I saw that you wanted to devour an egg from this nest.’
The snake slid closer and leaned ominously into the chameleon’s face.
‘Really?’ He asked sarcastically. ‘Whose nest do you think it is?’
‘Uh-oh’ said the shrew embarrassed in the background. ‘I fear the worst here.’
‘And so you may you daft pair. This is my own nest. Or rather, our nest with my dear Sydonia.’
‘So you wanted to eat your own eggs, amigo! That's nasty stuff, very, very nasty’ grumbled the chameleon. ‘Where I come from a snake would never do such a thing. No-no. Never.’
‘Shrew!’ Snapped the grass snake. 'Tell this green Zorro to shut up immediately, or else... .’
‘I’m sorry, don’t be cross with us. It was clearly a misunderstanding’ said the shrew. ‘But ... well ... you know… the appearances…’
‘Appearances? Well, what exactly did you see, may I ask?’
‘Well, that you just wanted to swallow an egg.’
‘To swallow? Nonsense! I was going to turn round the eggs in the nest so that the sun can warm them on all sides. A couple of days and they will hatch.’
‘I will be a father’ he added, grinning proudly.
‘Uh, congratulations’ answered the shrew.
‘We’d better go now’ he added, trying to drag the chameleon away. However, Antonio would have none of it.
He walked up to the grass snake.
‘Sir, I am devastated’ he said, with a slight bow. ‘I do not know how to apologize. I beg you, be so good as to slap me in the face too.’
The snake looked at the shrew. The shrew shrugged his shoulder. The snake swallowed hard and his body started to shake suspiciously.
‘I'm not mad at you’ he finally got out. ‘And I won’t slap you in the face either.’
‘No?’ The chameleon asked taken aback.
‘Well, how could I, amigo? With what? When I have no hands?’ Said the grass snake and he burst out laughing.
The shrew joined in. He threw himself backwards on the ground, and was rolling from side to side in the grass laughing.
‘Foreigners’ grumbled the chameleon under his breath. ‘No good manners. No elegance.’
Then he added with a smile:
‘But I still like them.’



 



2016. március 18., péntek

Sün Samu és a szedres pite




 Sün Samu lábujjhegyre állt, és kissé szuszogva, nyújtózkodva levette a felső polcról a lekváros csuprot. Óvatosan a konyhaasztalhoz vitte, ahol a sütőformában már ott várakozott az aranysárga pitetészta.
Amint leemelte a csupor tetejét, megcsapta orrát a szederlekvár édeskés-fanyar, ellenállhatatlan illata. Samu nem is tudott neki ellenállni. Előkapott egy kiskanalat, és belemerítette a sűrű, sötét masszába, amit aztán lassan ízlelgetve lenyalogatott róla.
-- Hát ez nagyon finom – állapította meg, és elvigyorodott. – Idén még jobb lett, mint tavaly. Pedig az sem volt vizes piskóta.
Nagy halom szederlekvárt púpozott a pite közepére, aztán gondosan elsimította, hogy ne maradjon ki egy parányi szeglet sem. Majd a maradék tésztából csinos rácsmintát készített a tetejére.
-- Igazán jól néz ki – biccentett elégedetten, amint a pitét a sütőbe csúsztatta. Szusszant egyet, aztán fogott egy könyvet, és a karosszékében kényelmesen elhelyezkedve olvasni kezdett.
Mikor szép aranybarnára sült a pite, Samu az odúja előtt egy kidőlt fatörzsre tette hűlni, ahogy szokta. Visszaballagott az odújába, megnézte a faliórát, majd elővette a könyvét, és tovább olvasott.
Kis idő múlva az órára pillantott, és biccentett.
-- Most már biztosan kihűlt – mondta magában. Már alig várta, hogy megkóstolhassa. Szinte összefutott a szájában a nyál, amint elképzelte, milyen finom lesz az a szedres pite.
Letette a könyvet, és fürgén kikocogott a ház elé. Odalépett a fatörzshöz, és lehajolt a pitéért… csakhogy… a fatörzs üres volt. Samu hitetlenkedve megdörzsölte a szemét.
-- Hát ez meg… hát hol van…?
Bekukkantott a fatörzs mögé, hátha csak lecsúszott a földre. Jól kitámasztotta ugyan, de hát… talán… mégis csak…
Ám a fatörzs mögött semmit sem talált. Sem mellette. Még csak a közelében sem.
Sün Samu megvakarta a fejét.
-- Talán a föld nyelte el?
Tanácstalanul körülnézett, de nem látott semmi különöset. Felpillantott még a feje fölé hajló hársfaágra is, pedig oda semmiképpen sem kerülhetett a pite. Aztán még egyszer figyelmesen körbe hordozta a tekintetét a kis tisztáson az odúja előtt.
És akkor… egyszer csak… mintha egy villanásra meglátott volna egy hosszú, vékony farkincát, amint eltűnt egy csalánbokor mögött.
-- Hé, te! Állj csak meg! – kiabált Sün Samu, és az idegen után vetette magát. Hanem amikor megkerülte a csalánbokrot, már nem látott senkit. Viszont mintha megrezzent volna a közelben egy páfrány levele.
Samu odalopózott, és bekukucskált a levél résein. És alig hitt a szemének. A páfrány mögött egy csapzott, poros bundájú egér tömte magába két kézzel a szedres pitét. Az ő szedres pitéjét.
Samut elfutotta a méreg. Odaugrott az egér elé, és az öklét rázva kiabálni kezdett:
-- Hé! Az az enyém! Hé!
A poros bundájú egér felnézett, de nem hagyta abba az evést, csak az orra alatt dünnyögött valamit.
-- Mi az? – hajolt közelebb Samu.
-- Isteni ez a szedres pite – nyögte az egér két falat között.
Samu megint méregbe gurult.
-- Még jó! – kiabálta - Már alig vártam, hogy ehessek belőle! Miért hoztad el?
-- Nem tudtam, hogy a tiéd – tárta szét a karját bűnbánóan az egér. - Békésen szunyókáltam egy fűcsomó alatt, és mikor felébredtem, ott illatozott előttem ez a csodálatos pite. Nem tudtam ellenállni. Olyan, mint a nagyié. A kedvencem!
-- Nekem is! – Rázta meg ismét az öklét Samu – Azért sütöttem.
Aztán lemondóan legyintett.
-- Legalább egy kicsit hagyjál nekem is.
-- Bocs – törölte meg az egér a bundájában a kezét. Samu elé tolta a sütemény maradékát. – Parancsolj.
Samu letört egy darabot, és élvezettel majszolni kezdte.
-- Jó ez az új recept – jegyezte meg csak úgy magának.
-- Azt mondod, te sütötted? – kérdezte az egér.
-- Aha – bólintott Samu tele szájjal. – Kérsz még?
-- Nem haragszol már? – kérdezte az egér. Leült Samu mellé, és tört egy darabot a pitéből.
-- De! Nagyon is! – csattant fel Samu. – Hát miért nem sütsz magadnak, ha annyira szereted?
-- Én nem tudok sütni – felelte megszeppenve az egér.
-- Hát tanuld meg – vágta rá Samu füstölögve.
-- Megtanítasz?
Samu elgondolkodva végigmérte.
-- Hiszen azt sem tudom, kiféle vagy. Még sosem láttalak erre.
Az egér felpattant, és kicsit meghajolt.
-- Zegér a művésznevem.
-- Nocsak – hökkent meg Samu – Aztán miféle művész vagy?
-- Életművész. Szabad madár – szavalta büszkén pózolva Zegér.
-- Dehogy vagy te madár – legyintett Samu – Hát egér vagy, nem?
-- Csak képletesen mondtam – sértődött meg Zegér. – Vándor vagyok, ma itt, holnap ott. Ott alszom, ahol rám esteledik, azt eszem, amit találok.
-- Peeersze – húzta el a száját gúnyosan Samu – a más szedres pitéjét. Szép kis művészet, mondhatom.
Azzal dohogva elfordult. Zegér sértődötten hallgatott. Kis idő múlva Samu szusszant egyet.
-- Na, nem bánom. Megtanítlak pitét sütni. Gyere velem.
Zegér tehetséges tanítvány volt. Először ugyan kicsit ügyetlenkedett, de aztán könnyű kézzel gyúrta és nyújtotta a szép sárga pitetésztát. Belesimította a sütőformába, majd Samura nézett.
Samu a polchoz kocogott, és óvatosan levette a lekváros csuprot. Amint leemelte a tetejét, Zegér színpadiasan a szívéhez kapott.
-- Óóóó, micsoda illat – sóhajtotta.
Sün Samu vigyorogva a kezébe nyomott egy kiskanalat, aztán ő is fogott egyet. Nagy egyetértésben nyalogatták a kanálról a fanyar-édes szederlekvárt, aztán együtt megkenték a pite tetejét, és elkészítették rá a rácsot.
-- Mehet a sütőbe – bólintott elégedetten Samu.
Mikor kisült, kirakták a fatörzsre.
-- De most nem hagyom itt – jelentette ki a sün eltökélten – Hátha erre jár még egy művész.
Mire Zegér csak sértődötten vonogatta a vállát.
Letelepedtek egy nagy fűcsomó tövébe, és várták, hogy hűljön a pite.
-- Jó volt ez a sütés, Samu – szólalt meg egyszer csak Zegér.
-- Aha.
-- Tudsz más sütit is?
-- Tudok hát. A nagymamám megtanított mindenfélére. De alig győzöm, a barátaim egy pillanat alatt befalnak mindent, amikor meglátogatnak.
-- Olyan sok barátod van?
-- Aha. És most már eggyel több – mondta Samu, és tréfásan oldalba bökte az egeret.
-- Én vagyok az? – kérdezte Zegér, és izgatottan mozgott a bajsza.
-- Miért, látsz itt másik művészt is? – felelte Samu, és jót nevetett.
Zegér boldogan elvigyorodott. Aztán megszólalt:
-- Én is szeretnék mindenfélét sütni. Pitét. Buktát. Kalácsot. Mindent. Megtanítanál?
-- Naná. Vagyis… várjunk csak! – nézett rá csodálkozva Samu. - Hát te vándor vagy, Zegér. Magad mondtad, szabad madár. Ma itt, holnap ott. Hát hogy tanítanálak?
Zegér magában morfondírozott egy kicsit.
-- Tudod, Samu – motyogta aztán szégyenlősen – nem olyan jó ám a vándorlás. Ma itt vagy, holnap ott, és sehol sincsenek barátaid. Pedig én nem bánnám, ha felfalnának mindent, amit sütök.
-- Hát, ha így gondolod – nézett rá fürkészően Samu -, most éppen van is a közelben egy jó kis egérlyuk. Frici, a pocok lakott benne, de elköltözött a patakhoz. Érdekel?
Zegér lelkesen bólogatott.
-- Na, akkor szomszéd – mondta Samu feltápászkodva -, kóstoljuk meg ezt a jóféle pitét. Aztán mehetünk háztűznézőbe.
Odaballagtak a fatörzshöz, és áhítattal beleszimatoltak a levegőbe.
-- Micsoda illat – sóhajtotta Zegér.
-- Az – helyeselt Samu.
Törtek belőle egy darabot.
-- Hát ez mennyei – nyögte az egér.
Samu szólni sem tudott, csak tele szájjal bólogatott.
Addig kóstolgatták, ott, a fatörzs mellett állva, amíg elfogyott.
-- Na, most lássuk azt az egérlyukat – szedegette össze a morzsákat a fatörzsről Samu - Indulás.
 Zegér ránézett, és azt mondta.
-- Te Samu! Ha eljössz a házavatóra, sütök neked pitét.
-- Igazán? Hát ez kedves tőled – bólogatott Samu.
-- Feltéve – emelte fel Zegér az ujját – hogy hozol ebből a mennyei szederlekvárból.
Azzal nevetve előreszaladt Frici, a pocok kiadó lakása felé.

2016. március 5., szombat

Szép olvasási verseny a meséimből - remek volt!

A legszebben olvasó gyerekek társaságában a környei általános iskolában, ahol az én meséimből olvastak fel a gyerekek a szép olvasási versenyen. Köszönöm az élményt!