2014. május 2., péntek

Szőnyegmese - új sorozat első darabja


Rozi a szőnyegen feküdt a szobája padlóján, és aludni próbált. Feküdhetett volna az ágyában is, mert volt neki ágya, nem is akármilyen. Anya még virágokat is festett rá. Napraforgót, mert a napraforgó a kedvenc virága.
Szóval Rozi feküdhetett volna a szép, napraforgós ágyában is, de a délutáni alváshoz jobban szerette a puha játszó szőnyeget.
Bár itt sem tudott könnyen elaludni. Pedig nagyon igyekezett. De nem ment. Nehéz dolog ez a délutáni alvás.
Fészkelődött egy kicsit. Orráig húzta a kockás takarót, és kényelmesen elvackolódott alatta. Aztán behunyta a szemét, és várt. De hiába.
Sóhajtott, és kinyitotta a szemét. Felnézett a mennyezetre, ahová a redőny résein át fénypálcákat vetített a Nap. A pálcikák izegtek-mozogtak, ahogy az öreg hárs ágai hajladoztak az ablak előtt.
Rozi egy darabig figyelte őket, aztán szorosan megölelte a lógó fülű, kopott játékmacit, markába szorította a maci lógós fülét, és megint behunyta a szemét.

Amikor legközelebb kinyitotta, tarka rétet látott maga körül. A friss zöld fű lágyan hullámzott a szélben, mint valami zöld vizű tó. A színes virágok fölött tarka pillangók lebegtek lustán, a fűszálak tövében pedig nagy vörös hangyák meneteltek hosszú sorban. Rozi leguggolt hozzájuk, és nézte, ahogy hatalmas levéldarabokat cipelnek valahova.
Aztán váratlanul egy hangot hallott.
-         Haj, haj – mondta valaki, és nagyot sóhajtott.
Rozi csodálkozva felállt, és körülnézett.
Kicsit távolabb egy ember álldogált, és savanyú képpel bámult maga elé. Fakókék overállt viselt, kockás inggel, meg egy széles karimájú szalmakalapot. Egyszer csak lekapta a szalmakalapját, és tanácstalanul megvakarta a fejét. Aztán lehajolt, és beletúrt a lábánál álló szerszámos ládába.
A kislány kíváncsian közelebb sétált.
- Jó napot, bácsi – köszönt barátságosan – Mit nézel?
A férfi meglepetten felegyenesedett. Mikor meglátta a pöttöm kislányt, elmosolyodott.
-         Jó napot, babszem – mondta.
-         Nem vagyok babszem, hanem Rozi – jelentette ki Rozi határozottan.
-         Én Péter vagyok – felelte a férfi, és kezet nyújtott.
– Örvendek – mondta Rozi komolyan, és megrázta Péter kezét.
Aztán oda állt mellé. Most már látta, mit nézett a férfi.
Ágakból font, kidőlt kerítés feküdt a fűben, meg néhány fehér léc, egy széttört kapu darabjai, szétszórva.
-         Ez a te kerted? Mi történt a kerítéssel?
– Ez nem kert, hanem karám. Itt laknak a bárányaim. Jancsi és Juliska.
Rozi forgatta a fejét, a nyakát nyújtogatta, de hiába meresztette a szemét, nem látott bárányokat sehol. Csak egy barna kecskebak kérődzött békésen egy ól mellett.
-         Hol vannak a bárányok?
-         Hát ez az – legyintett bosszúsan az ember. – Tegnap éjjel olyan nagy vihar volt, hogy kidöntötte a kerítést, és kitépte a kaput. Jancsi és Juliska úgy megijedt, hogy világgá szaladt.
-         Ő miért nem szaladt el? – mutatott Rozi a kecskére. Az egy pillanatra ránézett, aztán beleharapott egy lila virágú bogáncsba.
-         Kázmér? Ő már öreg róka, nem ijed meg a saját árnyékától.
-         Róka? De hát ez egy kecske! – csattant fel sértődötten Rozi. – Azt hiszed, nem ismerem meg?
Péter nevetett. A kecske is mintha elvigyorodott volna.
- Úgy értettem, ő már öreg, okos jószág. Ha jön a vihar, behúzódik az ólba. Különben is, bolond lenne elmenni, mikor itt minden nap megkapja az almáját. Igaz, komám? – kérdezte Péter a kecskétől, és megvakargatta a füle tövénél – Nagy ínyenc az öregfiú.
- Milyen öreg?
- Négy éves.
- Én is négy éves vagyok – közölte Rozi - De én nem vagyok öreg, hanem óvodás.
- És te is szereted az almát?
A kislány bólintott.
Péter beletúrt a zsebébe, és kihalászott pár szem piros almát.
-         Tessék. Jut neked is – tartotta őket Rozi elé. – Adhatsz Kázmérnak is egyet. De vigyázz, le ne harapja az ujjadat.
Rozi elsápadt, és a háta mögé dugta a kezét.
-         Leharapja?
Kutatóan nézett a kecskére. Az közömbös arccal bámult vissza rá. Aztán elhúzta a száját és mekegett. Csak úgy rezgett a szakálla.
-         Kinevet? – kérdezte Rozi.
-         Nagy mókamester – somolygott Péter. – De nem harap meg, csak vicceltem. A tenyereden nyújtsd neki az almát.
Rozi közelebb lépdelt, és óvatosan a kecske orra elé emelte a tenyerét. Kázmér ügyesen elvette az almát, és jóízűen ropogtatni kezdte. Aztán a fejével megböködte Rozi kezét.
A kislány nevetett.
-         Látod, megköszönte – mondta Péter – Igazi úriember.
Kockás zsebkendőt vett elő a zsebéből, és megtörölte a homlokát.
-         Na, dologra – szusszant nagyot. -  Megjavítom a karámot, aztán előkerítem a bárányokat.
Rozi egy darabig csak nézte, ahogy Péter felállítja a ledőlt kerítést, erősen megdrótozza, és nagy szögekkel az oszlopokhoz erősíti. Aztán megszólalt:
-         Segítek neked.
Péter egy pillanatra abbahagyta a kalapálást.
-         Jó. Még egy léc hiányzik a kapuból. Megkeresed?
-         Meg.
Péter újra nekiállt a kerítésnek, Rozi pedig keresni kezdte a lécet. Körbejárt a kis tisztáson, széthajtogatta a magas fűszálakat, benézett a bokrok alá. Óvatosan félrehajtogatta még egy csipkebokor ágait is, de a hiányzó lécet nem találta ott sem.
Aztán egy nagy fűcsomó mellett hirtelen meglátta. Örömmel futott érte, csak úgy csattogott a piros szandál talpa. Csakhogy… Amint lehajolt, hogy felvegye, egy levelibéka nézett vissza rá merev tekintettel.  Rozi hátraugrott.
-         Megvan a léc!– kiabálta Péternek.
-         Hát hozd ide.
-         De egy béka napozik rajta!
-         Csalogasd odébb egy fűszállal.
-         És ha rám ugrik?
A kislány lassan hátrálni kezdett.
. Péter lerakta a kalapácsot, és odaballagott Rozihoz.
-         De szép levelibéka – mondta, és lehajolt az arasznyi kis jószághoz – Nézd, milyen gyönyörű aranyszínű a szeme. 
Rozi is melléje kuporodott.
-         Nem bánt?
-         Nem bizony. Fél tőlünk. Látod, hogy lüktet a nyaka?
Rozi egy darabig csöndben szemlélte a békát. Aztán meghúzogatta Péter ingujját.
-          Hogy vegyük ki alóla a lécet?
A férfi letépett egy hosszú fűszálat, és Rozi kezébe nyomta.
-          Tessék. Csiklandozd meg vele a hátát.
Rozi félénken előre nyújtotta a kezét, és a fű hegyével megcsiklandozta az apró békát. Az egy ideig tűrte, aztán nagyot ugrott, és eltűnt a fűben.
-          Jaj! – kiáltott fel meglepetten Rozi, és a hátsójára tottyant. Aztán nevetve feltápászkodott, és megragadta a lécet.
- Segítsek? – kérdezte Péter.
- Nem. Egyedül – azzal a fűben húzva, szuszogva a karámhoz vonszolta. Aztán elégedetten figyelte, ahogy Péter megjavítja, és a helyére emeli a kaput.
- Most megyek a bárányokért – jelentette ki Péter.
- Én is – mondta Rozi – hová megyünk?
- A völgyben van egy birkanyáj, onnan hoztam őket. Talán oda futottak ijedtükben.
Elindultak. Előttük szöcskék ugráltak fel a fűből, és egy ürge sietve fejest ugrott az ürgelyukba, amint meglátta őket. Aztán Rozi észrevett egy gyíkot.
-         Nézd, gyík – mondta Péternek, és leguggolt, hogy közelebbről megnézze.
De a gyík fürgén elosont. Rozi boldogan sikongatva futott utána.
-         Vigyázz, Rozi – szólt utána aggódva Péter, de a kislány csak intett, és futott tovább.
Csak a gyíkra figyelt, nem nézte, hová lép, míg egyszer csak megbotlott egy kőben, és hasra esett. 
-         Jaj – kiáltotta, - elestem. 
Fürgén felpattant a fűből.
 – Mondtam, hogy ne szaladgálj - csóválta a fejét Péter. –  Te kis széllelbélelt.
-         Hol a gyík? – nézett körül Rozi, aztán elkerekedett a szeme, ahogy meglátott valami különös dolgot – Nézd, Péter! Mi az?
Fura lény közeledett feléjük a domb alján. Négy lába volt, de mintha négy feje is lett volna, és panaszosan bégetett.
-         Gyere csak, Rozi, menjünk eléjük – mondta örömmel Péter, és fürgén megindult. Rozi kicsit lemaradva követte. Ki tudja, milyen szörny lehet ez. Mikor aztán közelebb értek, és látta, hogy mi az, nevetve kezdett szaladni feléje.
A szörny négy lába egy szamáré volt. Rajta ült egy ember, a szamár hátán átvetett nagy zsebes nyeregtáskában pedig egy-egy bárány lapult kétoldalt, csak a fejük állt ki. Érdeklődve nézelődtek a magasból, és közben hangosan bégettek.
-         Miska, hát meghoztad őket! – kiáltotta Péter.
-         Meg – mosolygott a juhász. – De annyira elfáradtak ezek a kis fickók, hogy gondoltam gyorsabb, ha felpakolom őket Palkó hátára.
-         Ki az a Palkó? – kérdezte Rozi.
-         A szamár úr – felelte Miska.
-         Úr?
-         Azám. Csak oda megy, ahová ő akar.
Rozi megilletődve nézett a szamárra. Aztán a barikat vette szemügyre.
-         Melyikük Juliska?
-         A kis kajla fülű. De a hangjukról is meg tudod állapítani.
-         Hogyan?
Abban a pillanatban megszólalt egy öblös hang.
-         Baaaa.
-         Ez a bari volt? – kérdezte meghökkenve Rozi.
-         Szép hangja van, igaz? Ez a Jancsi. Ezer közül megismerheted.
-         Megsimogathatom?
-         Persze.
Rozi odalépett a barihoz. Az ránézett, és azt mondta:
-         Rozi!
-         A bari beszél? – gondolta Rozi - nahát, milyen fura.
-         Rozi, ébresztő – mondta ismét a bárány, és Rozi kinyitotta a szemét.
Anyu rázogatta a vállát.
-         Ébredj fel, Rozikám.
Rozi felült a szőnyegen.
-         Aludtam?
-         Jó nagyot aludtál. Mit álmodtál?
-         Kecskét. Békát. Gyíkot. Szamárt. – Kis töprengés után hozzátette - Barikat.
-         Ez ám az álom – mondta anyu, és kisimította Rozi szeméből az álomban megizzadt haját. – Gyere uzsonnázni, barikám.
Rozi megfogta anyu kezét.
-         Beeee – mondta – Beeee.
És nagyon nevetett.