Talán készül valami hosszabb történet...így kezdődik majd...
Leporello
városa mint nagyra nőtt fecskefészek tapadt a szürke sziklafalhoz a Miléi
tenger partján. Piros háztetőivel, vidám színekre festett házaival
feledhetetlen látványt nyújtott a tenger felől érkezőknek.
Sok látogató
jött ide a több száz éve élt híres kalózkapitány, Félszemű Ben kedvéért, aki a
legendák szerint gyakran megfordult a környéken. Rebesgették, hogy összeharácsolt
kincseit is itt rejtette el a város körül valahol, ezért titokban minden látogató
abban reménykedett, talán ő lesz az a szerencsés, aki rábukkan a rejtekhelyre.
A városban
sok tér, utca és üzlet neve őrizte Félszemű Ben emlékét. Volt itt Kalóz - köz,
Mordály allé, Kincsesláda körút, és a város legjobb éttermét úgy nevezték: A
kapitány asztala.
Az árnyas
Főtéren pedig, ahol a kanyargós, szűk kis utcák mind összefutottak, a
klasszikus stílusban épült, tekintélyes külsejű múzeumban egyebek mellett
őriztek néhány régi aranypénzt is, amelyről úgy vélték, Félszemű Ben elrejtett
kincséből származik.
Nem messze a
múzeumtól magasodott a Főposta pisztácia fagyi színű, ugyancsak tekintélyes
épülete.
Boltíves
kapuján épp most hajtott ki háromkerekű szolgálati kerékpárján, fürgén
pedálozva, Frédi, a postás. Vagyis, vízi postás. Frédi ugyanis nem a város
macskaköves, kanyargós utcáit járta, hanem a közeli apró szigeteken
kézbesítette az ott lakók küldeményeit.
Amint sebesen
tekerve átvágott a téren, gondolatban már az útvonalát tervezgette. Ma nem visz
romlandó, vagy más okból sürgős árut, amit előre kellene sorolnia, úgyhogy
egyszerűen sorra járhatja majd a szigeteket, a Kanyar-csücsöktől a
Bálnakikötőig. Így Hilda nénit hagyhatja utoljára, sőt, egy kicsit szusszanhat
is nála, gondolta. Lelki szemei előtt felrémlett a Hilda néni – féle csodás diós
- lekváros palacsinta, amivel az asszony legutóbb megkínálta. Ha szerencséje
van, talán ma is kaphat belőle.
Elvigyorodott,
és hangos csengetéssel, lendületesen befordult a múzeum mellett az első macskaköves
kis utcába, amelynek sarkán a Rumos hordó nevű fogadó állt.
A Rumos
hordó rendkívül népszerű volt a helyi halászok, a turisták, meg a városban
kikötő tengerészek körében. Vilmos, a fogadós esküdött rá, hogy az egyik őse,
bizonyos Rumos Pepe, kalóz volt Félszemű Ben hajóján. Ezért aztán ő maga is
kalóznak öltözve, csíkos pólóban, hetykén a fejére kötött piros kendőben, bal fülében
ezüst karikával szolgálta ki a vendégeket.
Még egy
jókora fehér kakadut is szerzett, amilyen Félszemű Bennek volt, ha hinni lehet az
állítólag őt ábrázoló képeknek.
Ezen a kora
reggeli órán Vilmos már ott sertepertélt a fogadó előtti kis teraszon. Tarka
abroszokkal terítette le a kerek asztalkákat, és meglocsolta a függő kosarakban
pompázó égővörös muskátlikat. Kokó, a kakadu közben unottan tollászkodott kedvenc helyén, a fogadó cégérén ülve.
