2017. december 5., kedd

A Bőregér Kalocsán II. rész :)

Itt éppen megismerkedem az egyik kedves olvasómmal.



Elmélyülten hallgatják a mesét. 



Lelkes kérdezz - felelek. 



Köszönöm a meghívást a Kalocsai Városi Könyvtár Gyermekkönyvtárának. :)

2017. november 30., csütörtök

2017. november 24., péntek

BLACK FRIDAY! MÉG EGY HÉTIG!

Újra 40%-os akció mindhárom mesekönyvemre! 

(November 30. éjfélig tart)

Ha még hiányzik valamelyik kötet a fa alá, megveheted az alábbi linken: 




2017. november 10., péntek

Olvass és nyerj!


Olvass, és nyerj!

 Új kihívás a Molyon.

Olvasd és értékeld a Könyvmolyképző Kiadó mesekönyveit -

többek között az enyémeket is!

A kihívás végén kisorsolunk öt szerencsést,

aki választhat magának egy-egy ajándék könyvet a listáról. 

Jó olvasást!

Részletek az alábbi linken: 



2017. október 31., kedd

Samu és a vargánya


Mókus Rézi aznap kissé morcosan ébredt. 
- Brr, ma hideg van - zsémbelődött -, és még a Nap sem kelt fel. Jobb lesz, ha gyorsan eszem valamit. Attól talán felmelegszem.
Odaballagott az odúja sarkába, ahol a polcokon dió, mogyoró, fenyőtoboz, és szárított csipkebogyó volt szépen elrendezve. 
-- Mit is válasszak? – tűnődött. 
Végül fogott egy marék mogyorót, és kiült reggelizni az odúja elé az ágra. Eszegette a mogyorót, és közben szemlélődött. Igaz, túl sok mindent nem látott, mert a tisztás lakói még nem nagyon sertepertéltek idekint ebben a szürke, nyirkos időben. Viszont az őszi lombok látványa kissé jobb kedvre derítette. Gyönyörködve nézte a bíborvörös, aranysárga és rozsdabarna leveleket. 
Aztán a tisztás szélén hirtelen meglátott valakit. Egy kedves ismerőst.
Régi jó barátja, Sün Samu igyekezett az erdő felé, de volt valami fura a mozgásában. Derékban előre hajolt, karját kétoldalt a hátához emelte, mintha csak óvna valamit, és lassan, megfontoltan lépkedett. 
Mókus Rézi mosolyogva köszönt neki.
-- Szia, Samu. Hát te miért tartod magad ilyen furán? Talán fáj a derekad? 
-- Dehogy fáj. Szó sincs róla – felelte kissé sértődötten Samu. – Viszem haza ezt a szép vargánya gombát, és nem akarom, hogy leessen a hátamról. Láttál már ilyen szép példányt?
Mókus Rézinek elkerekedett a szeme.
-- Állj, ne mozdulj, Samu! - integetett hevesen. - Lemegyek hozzád.
Azzal fürgén leszaladt az öreg bükkfa törzsén. Megállt Samuval szemben, és egy darabig némán méregette. Aztán, még mindig szótlanul, lassan körbejárta.
Samu dermedten állt. Nem tudta mire vélni a dolgot. Végül kifakadt:
-- Mit csinálsz, Rézi?
-- Nézem a hátadon a vargányát - felelte a barátja.
Samunak fülig szaladt a szája.
-- Ugye, milyen szép példány? Kérsz belőle egy kicsit?
Mókus Rézi a fejéhez kapott.
-- Samu, igazán nem tudom, hogy is mondjam ezt meg neked. Nézem a hátadon a szép vargánya gombát, de nem látom. Nincs ott. Üres a hátad, Samu!
-- Viccelsz? - kérdezte Samu, és tekeregve próbálta szemügyre venni a hátát. A kezével is vakon tapogatózott hátrafelé a levegőben. Végül szinte sírásra görbülő szájjal, panaszosan feljajdult:
-- De hát akkor hová lett az én gyönyörű vargányám?
-- Lássuk csak - töprengett Rézi, szórakozottan sodorgatva a fülét. - Mondd, Samu, tulajdonképpen merre jártál azzal a gombával? 
-- Először elvittem Mosó Misihez. Ő jól megmosta, és ügyesen felrakta a hátamra, hogy ne essen le – kezdte magyarázni a sün. Aztán szomorúan lehorgasztott fejjel motyogta -- Úgy látszik, mégis leeshetett. 
-- Tudod, mit? - rikkantotta Rézi - Hát kérdezzük meg Misit, nem látta-e? Hátha ott a közelben vesztetted el. 
A sün örömmel bólogatott.
-- Jó! Menjünk Misihez. 
Amikor Mókus Rézi és Sün Samu megérkezett a patakhoz, Mosó Misi épp egy szép, érett vadkörtét mosott, magában dudorászva.
-- A legjobbkor jöttök - kiáltotta örömmel. - Most készülök pótreggelizni. Szedtem egy pár remek, aromás vadkörtét. Jut nektek is belőle.
Aztán, amint meglátta Samu lógó orrát, aggódva kérdezte:
-- Valami baj van?
Mikor elmesélték neki, sajnálkozva tárta szét a karját.
-- Sajnálom, Samu. Ha leesett a hátadról, az nem errefelé történt. Én legalábbis nem láttam a szép vargányádat. Gondolkodj egy kicsit, merre mentél innen -- mondta, aztán kedvesen hozzátette -- Remélem, megtalálod.
Azzal visszatért a vadkörtéjéhez.
Mókus Rézi pedig a barátjához fordult.
-- Szóval, Samu, merre jártál? – faggatta. - Egyenesen a tisztáshoz indultál innen?
Sün Samu kissé restelkedve lesunyta a fejét. 
-- Izé, nem egészen.
Rézi csodálkozva rámeredt.
-- Hát ezt meg hogy érted? Igen, vagy nem?
Sün Samu elszántan szusszant egyet.
-- Tudod, Rézi, van itt a közelben egy kis ösvény, ahol a szél mindig olyan gyönyörű puha avar kupacot fúj össze a lehullott levelekből. Szinte csalogat, hogy meghempergőzz benne...
Rézi elképedve kérdezte:
-- Samu, csak nem azt akarod mondani...?
-- De - motyogta alig hallhatóan a sün.
-- Hajjaj, akkor már tudom, hol a gombád, Samu! Nyomás ahhoz a levélkupachoz.
Azzal ügetve elindultak. Már egészen közel voltak, már látták is a nagy halom lehullott levelet, amikor Samu hirtelen feljajdult.
-- Jaj, nem!
Napóleon, a csíkos kis vadmalac kiemelte orrát a falevelek közül, nagyot nyelt, és vidáman csillogó tekintettel közölte velük:
-- De kár, hogy csak most jöttetek. Egy gyönyörű vargányát találtam itt az avarban, jutott volna belőle nektek is.
Aztán elégedetten hozzátette:
-- Látjátok, ezért szeretek én turkálni.
Azzal kunkori farkával vidáman intve, elcsörtetett az erdei tisztás felé.
-- Megette a gombámat - állapította meg letörten Samu, és lezökkent az ösvény szélére.
-- Hát, meg - bólintott Rézi, és leült a barátja mellé a fűbe. - Sajnálom, Samu.
-- Minden az én hibám! - tört ki panaszosan a sün. - Haza kellett volna vinnem, és csak utána hemperegni! Nem lett volna szabad játszanom! 
Rézi ezt már nem hagyhatta szó nélkül.
-- Samu! De hát a játék is fontos! Jó volt hemperegni a puha avarban, nem igaz?
-- De igen, csak hát...
-- Samu, egy jó játék néha ugyanannyit ér, mint egy finom gomba. Különben is, majd szedsz másikat.
-- De hol? – kérdezte a sün keserves képpel - Hol találok még ilyet?
Rézi széttárta a kezét.
-- Hát, azt most hirtelen nem tudom.
-- Én sem.
Elszontyolodva néztek maguk elé.
Egyszer csak megszólalt fölöttük egy vidám hang.
-- Hát ti? Talán vackorba haraptatok, hogy olyan fancsali képet vágtok?
Cinke Dénes nevetett le rájuk egy nyárfa lehajló ágáról.
Rézinek erre felcsillant a szeme, és fülig szaladt a szája.
-- Dénes, nahát, de jó, hogy erre jársz!
Azzal Samuhoz fordult, és vidáman rikkantotta:
-- Samu, meg vagyunk mentve!
-- Nocsak -, rebbent közelebb érdeklődve Cinke Dénes. - Én lennék a megmentőtök?
-- De te ám! Mondd csak, megvan még az a szép vargánya telep a fészketek közelében? 
-- Meg bizony! Talán megéheztél, Rézi?
-- Nem én. Hanem a barátom. Oda tudnád vezetni Samut? 
-- Már mehetünk is. Idén különösen szép a termés. Még nem is láttam ekkora vargányákat. Mehetünk, Samu?
-- Juhé! - kiáltotta Samu – Menjünk!
Rézi mosolyogva nézte, ahogy a sün apró lábait szedve iszkol az ágról-ágra röppenő cinke után. Aztán már indult volna hazafelé, de hirtelen megfordult, és szemügyre vette a levélkupacot. Körülnézett, látja-e valaki, majd szélesen elvigyorodott, nekifutott, és rávetette magát. Aztán csak hempergett a puha, színes faleveleken,

nagyokat nevetve, önfeledten, mint egy boldog gyerek.

2017. szeptember 18., hétfő

Kedvezményes könyvvásár! :)

SAJNOS EZ AZ AKCIÓ OKTÓBER 15-ÉN VÉGET ÉRT,

DE A LINKEN TOVÁBBRA IS ELÉRHETŐK A MESEKÖNYVEIM.

(JÖN A KARÁCSONY! :)

A Könyvmolyképző Kiadó új Alexandra webshopjában most többek között 
az én három mesekönyvem is 
40%-os akcióban kapható. 
Most még kedvezőbb áron beszerezheti mindenki, 
akinek valamelyik még hiányzik. :) 

Itt a link a webáruházba:


Palásthy Ágnes mesekönyvei




2017. szeptember 16., szombat

Az olvasás éjszakája - A kiscinkék iskolába mennek

A kiscinkék iskolába mennek

– Jaj, anya, ez fááááj!
Gida, a csintalan kékcinke fióka visítva menekült az anyja elől.
– Gida, ne bomolj – zörrent rá az apja. – Hagyd, hogy édesanyád megfésüljön.
– De húúúz, nem akarooom…
Mókus Rézi, aki a szomszéd lucfenyőn a szép érett tobozok közt válogatott, felnézett a sivalkodásra.
– Mi van, Dénes – szólt oda a barátjának –, tán éppen kopasztjátok a fiókákat?
– Még arra is sor kerülhet – fenyegette meg a vigyorgó Gidát megemelt szárnyával az apja, aztán nevetve megborzolta a feje búbját.
– Dénes, hát most fésültem meg – jajdult fel panaszosan Amália, a felesége. – Most kezdhetem elölről. Jössz ide, Gida, de rögtön!
Mókus Rézi érdeklődve közelebb húzódott, hóna alatt egy szép formás tobozzal.
– Mire ez a nagy tollászkodás? – kérdezte kíváncsian.
– Bagoly tanító úrhoz készülünk – magyarázta Amália, miközben Gida tollait rendezgette serényen. – Ősszel iskolába mennek a gyerekek, be akarjuk íratni őket.
– Hát már olyan nagyok lennének? – ámult el Mókus Rézi. – Nem láttam őket, mióta kikeltek.
Amália a fészek szélére terelte a fiókákat, és sorban bemutatta őket.
– Cili, Mili, Palkó és Gida.
– Gida? Milyen fura név ez? Hát nem kiskecske a fiatok!
– Igazából Gedeon – szólt közbe az apjuk –, a nagybátyám után. De olyan kis ugribugri, illik rá a Gida.
Aztán Amáliához fordult.
– Kész vagyunk, drágám? Akkor indulás, aprónép. Viszlát, Rézi.
Rézi egy darabig nézett utánuk, aztán ahogy a cinke család eltűnt egy terjedelmes hársfa mögött, vállára vette a tobozt, és fürgén elindult vele hazafelé.
Mikor Dénes és Amália megérkezett a fiókákkal az öreg tölgyhöz, a bagoly az odúja előtt gubbasztott egy ágon, és tűnődve bámult maga elé. Amint meglátta a cinkéket, felderült az arca.
– Dénes! Amália! – kiáltotta örömmel. – Emlékszem rátok az iskolából. Mi járatban vagytok?
– Azért jöttünk, hogy a gyerekeket beírassuk az iskolába – felelte Dénes büszkén.
A bagoly a fiókákhoz fordult.
– Szóval iskolába mennétek? Hát, lássuk, tudtok-e felelni a kérdésemre. Hány meggyre van szükség, hogy mindnyájan ehessetek belőle?
– Háromra! – vágta rá határozottan Cili. – És akkor ehet belőle Mili, Palkó meg Gida is.
– Hohó! – emelte fel ujját a bagoly. – Hát magadat nem számoltad.
– Nem, mert én nem szeretem a meggyet – jelentette ki Cili nevetve.
– Tényleg – susogta szégyenlősen Mili. – Cili nem szereti.
A bagoly elmosolyodott.
– Én tudom, tanító úr, én tudom – nyújtózkodott izgatottan Gida.
– Halljuk.
– Négy meggy kell, mert három testvérem van, meg én, az négy.
– Ügyes vagy – felelte a bagoly. – Jól kiszámoltad.
– Igen ám – szólalt meg ekkor Palkó, és megigazította a szemüvegét. – De lehet úgy is mondani, hogy két meggy kell, mert a meggy ugyebár párosával terem, és akkor mondhatjuk azt is, hogy két pár.
– Micsoda csavaros eszű gyermek – bólintott a bagoly. – Neked is igazad van.
Amália mosolyogva megkérdezte:
– Akkor beírathatjuk őket?
– Ó – ingatta a fejét sajnálkozva a bagoly. – Sajnos, az most nem fog menni.
– Hogyhogy? – értetlenkedett Dénes. – Hiszen elég nagyok, és okosak is.
– Nem is az a baj, fiam – sóhajtott a bagoly –, csakhogy elvesztettem a szemüvegemet. Anélkül meg vaksi vagyok, mint… mint… hát, szóval vaksi vagyok nagyon. Nem tudom beírni a nagy könyvbe a fiókákat. Sajnálom.
– Ez bizony baj – felelte lehangoltan Dénes. – Akkor most mi lesz?
Tanácstalanul néztek egymásra.
– Papa, hát keressük meg azt a szemüveget – furakodott közelebb Gida, akinek már megint égnek állt a feje tetején a tolla.
– Úgy van – próbálta lesimítani a gyerek feje búbját Amália. – Mikor használta utoljára, tanító úr? És merre járt azóta?
A bagoly elgondolkodott.
– Csak itt voltam a tisztás túloldalán, Kuvik sógornak vittem át az újságot. Volt benne egy érdekes cikk, azt akartam megmutatni neki. Igen. Szóval elolvastam az újságot, aztán mikor indultam volna, jött Veréb Tóni a fiókáival. Őket beírtam a nagykönyvbe, akkor még rajtam volt a szemüveg. De nem emlékszem, mi lett vele azután. Amikor Kuvik sógorhoz értem, már nem volt meg. Talán kiesett a zsebemből.
– Akkor itt a tisztáson kell körülnézni.
A cinkék körbe-körbe repkedtek a tisztás fölött, és figyelték, megcsillan-e valahol a szemüveg. Találtak a fűben üvegcserepet, csillogó, lapos követ, még egy szép fényes kulcsot is, amit egy kiránduló ejthetett el. De a bagoly szemüvege nem volt sehol.
Lógó orral tértek vissza a tölgyfához.
– Sajnos, nem találtuk meg – mondta elszontyolodva Dénes. – Most mi legyen?
– Támadt közben egy ötletem! – válaszolt izgatottan toporogva a bagoly. – Amáliának nagyon szép írása volt iskolás korában. Beírhatja ő a fiókáitokat.
Amália elpirult.
– Igazán?
– Hát persze. Gyöngybetűid voltak. Hozom is a könyvet.
Térült-fordult, és hozta a nagykönyvet, amelybe minden évben beírták az iskolába menő fiókákat. Jókora könyv volt, a lapjai már megsárgultak a kortól, a kék vászonkötés kifakult, és itt-ott meg is kopott.
– Itt is van már – szólt örömmel a bagoly, és óvatosan letette Amália elé. Aztán kinyitotta, és lapozni kezdett.
Egyszer csak megdermedt, és kigúvadt szemmel meredt a könyvre. Köréje gyűltek a többiek is, kíváncsian, hogy vajon mit nézhet.
– Jaj – kiáltott Amália, és a szája elé kapta a kezét. Aztán nevetni kezdett.
Nevettek a többiek is, leghangosabban a bagoly.
A könyvben ott lapult az elveszett szemüveg.
– Hát becsuktam a könyvbe! – kiáltotta a bagoly kacagva. – Egész idő alatt itt volt. Hu-hu-hú, de szórakozott vagyok.
És úgy nevetett, hogy közben a könnyeit törölgette.
Aztán elkomolyodott. Ünnepélyesen felbiggyesztette orrára a szemüveget, fogta a tollat, és a szemüveg felett a cinke fiókákra nézett.
– No, kisiskolások. Kit írjak be elsőnek?


2017. szeptember 9., szombat

Egy kedves olvasói vélemény

Váratlan öröm ért. Egy weboldalon erre a kedves olvasói értékelésre bukkantam A fába szorult borzról:

Vélemények

 | 5 / 5 csillag!
2017. 08. 19.
Szuper könyv, a másik kettő rész is megvan. A legjobb friss magyar mesekönyvnek tartom őket, érdekes történetek, kedvesség, humor, jó nyelvezet. Kislányomnak és nagyfiamnak egyszerre tudom olvasni☺







2017. augusztus 24., csütörtök

2017. június 11., vasárnap

2017. május 8., hétfő

Nyerj egy könyvet a rajzoddal!


Rajzpályázat a Dörmögő Dömötör májusi számában megjelent mesémhez kapcsolódva. Címe: Sün Samu és a szedres pite :)



2017. április 26., szerda

2017. április 18., kedd

Szerző és szereplők a színpadon




Az előadás végén kedvesen felhívtak a színpadra, ahol találkozhattam a tehetséges szereplőkkel. Köszönöm a nagyszerű élményt. :)






















2017. április 8., szombat

Színdarab a mesémből

Az a hatalmas öröm ért, hogy a környei Kisfaludy Általános Iskola színjátszó csoportja színdarabot írt az egyik mesémből, és tegnap előadták az iskola gálaműsorán. A Katica világgá megy című meséről van szó, amely az Elrabolták a siklót című első mesekönyvemben jelent meg. Remek előadás volt, nagyon ügyesek voltak a gyerekek, és kitűnő feldolgozást készített a két kolléganő, Láng Éva és Odlerné Takács Zsuzsanna. Az egyik kedvenc jelenetem, amikor Katica és Sziszi a szöcske találkoznak a buta és verekedős mezei poloskákkal. Itt olvasható a jelenet, és belinkelem a videót is róla, amelyet a Katicát játszó Míra anyukája készített. :)





Katica világgá megy – részlet : találkozás a mezei poloskákkal 

Sziszi és Katica indultak volna tovább, de hirtelen előttük termett egy zajos társaság. Hangosan kiabáltak, lökdösődtek egymással a porlepte alakok, és időnként nyerítve felnevettek.
– Katica, gyere, kerüljük el őket – húzta vissza Sziszi a barátját.
– Miért, kik ezek?
– Mezei poloskák – felelte halkan a szöcske. – Nem csak nagyon ostobák, de nagyon büdösek is.
Ez utóbbit már csak súgta, de a jövevények így is meghallották. A legnagyobbik, akinek divatosan hátra volt fésülve a csápja, lecövekelt előttük, és kezével intve leállította a többieket is.
– Mire vágsz fel úgy, te szöcske? – kérdezték a poloskák, és fenyegetően köréjük gyűltek.
Hirtelen megakadt a tekintetük Katicán. A banda vezére odaállt eléje.
– Hát te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte tőle.
– Katica vagyok, nem látod? – vetette fel a fejét önérzetesen Katica.
– Katica! Hihihi! Még hogy katica! – fogták az oldalukat a nevetéstől a poloskák.
– Bruhaha! – nevetett a bandavezér is. – Hiszen mindenki tudja, hogy a katicák hátán pöttyök vannak. Úgy is hívják őket, hogy öt… nem, hat… vagy mégis öt…
Ujjain számolgatni kezdett.
– Öt, vagy hat, vagy…
– Hagyd békén a barátomat! – pattant Katica elé Sziszi. – Igenis ő Katica. Te meg egy buta szamár vagy!
– Mi van? Mit mondtál? Hát nem vagyok én szamár! Hát hogy lehetnék én szamár, mikor én poloska vagyok?
– Pepe, azt hiszem, sértésnek szánta – jegyezte meg halkan az egyik testvére.
– Micsoda? Te sértegetni mersz, te szöcske? Majd mindjárt elzongorázom a nótádat!
– Talán elhúzod – jegyezte meg hetykén Sziszi, és karba fonta a kezét. Katica azért látta, hogy egy kicsit erőltetett a mosolya.
A poloskavezér fenyegetően elindult Sziszi felé, aztán hirtelen megtorpant, és törölgetni kezdte a fejét. Valami fura, sárgás por záporozott rá az égből. Aztán a társai is kapálózni kezdtek.
– Juhhhééé! – kurjantotta egy vidám hang fölöttük.
Katica felnézett. A méhecske éppen belenyúlt a zsákjába, hogy újabb adag virágporral dobálja meg a poloskákat.
A legidősebb poloska hátrálni kezdett.
– Most nem érek rá – motyogta. – Még találkozunk. Úgy megraklak majd, hogy cimbalomnak nézed az eget.
– Nagybőgőnek! – kiáltotta a sebesen visszavonuló poloskák után Sziszi. Aztán kidüllesztett mellel megjegyezte:
– Hiába, na, félelmetes vagyok.
– Az vagy, Sziszi – válaszolt Katica. – De azért jól jött a méhecske segítsége is.
– Aha – vigyorgott Sziszi. - Kösz, méhecske.
Az csak mosolyogva integetett, és már repült is tovább.



2017. február 8., szerda

A bodobács lakodalma


Egy szép nyári délután Bódog, a bodobács egy kamilla virág tövében sütkérezett, és vidáman csevegett arájával a közelgő lagzijukról.
Aztán, amint felpillantott, kissé távolabb megakadt valamin a tekintete.
- Jaj – nyögött fel rosszat sejtve, és az arájához fordult - Drága Rozáliám, nézz csak oda. Te is azt látod, amit én?
Rozália arra nézett, amerre a bodobács csápja mutatott, és a szája elé kapta a kezét, amint meglátta a feléjük bicegő Tücsök Teodort.
- Mi történt veled, barátom? – kérdezte a tücsök elé siető Bódog.
- Ó –, legyintett Teodor –, ne is kérdezd. Sportbaleset. Átszökkentem egy toboz felett, de olyan szerencsétlenül értem földet, hogy megrándítottam a bokám.
- Fáj? – érdeklődött Rozália együtt érzően.
- Fáj, fáj – felelte a tücsök - De nem is ez a baj. Hanem az, hogy így nem tudok hegedülni a lagzitokon.
- Hát ez tényleg baj – sóhajtott a bodobács, és bánatosan lekonyult a csápja. Kézen fogta Rozáliát, aztán csak néztek egymásra elszontyolodva, tanácstalanul.
Egy közeli lapulevél árnyékában hűsölt Csiga Béla, meg a barátja, Szepi, a lepke, és minden szót hallottak.
– Szegény tücsök – jegyezte meg a csiga.
- És szegény Bódog – emelte fel az ujját Szepi - Hát miféle lagzi az, ahol a vőlegény nem tudja megtáncoltatni a szép menyasszonyt?
- Ki kellene találni valamit – töprengett Csiga Béla.
- Tarthatnánk egy kupaktanácsot – javasolta Szepi.
Odamentek a gyászosan ácsorgó kis csoporthoz.
- Hallottuk, mi történt – szólalt meg Csiga Béla. – Mi volna, ha összehívnánk mindenkit? Talán lesz valakinek egy jó ötlete, hogyan lehetne muzsika a lagzitokon.
Összenézett Bódog és Rozália.
- Az jó volna – bólogattak felvidulva.
- Akkor találkozzunk a nyírfánál, a tisztás szélén – mondta a lepke. – Hívjátok, akit tudtok, mi is szólunk mindenkinek. Nyomás, Csiga.
- Szaladok – mondta a csiga, és sebesen elindult.
A fehér törzsű nyírfa árnyékában hamarosan összegyűlt sok barát és ismerős. Élénken találgatták, vajon miért hívta őket össze a bodobács. Legutoljára befutott a lihegő csiga is, egy fürge százlábú nyomában.
Amikor mindnyájan együtt voltak, Bódog elmesélte, mi történt a tücsökkel.
- És ha nem találunk ki valamit, nem tudunk táncolni a lagzimon – jelentette ki végül.
Erre nagy hangzavar támadt. Nagyon várták már a bodobácsék lagziját, úgyhogy lázasan kezdte törni a fejét mindenki.
A csiga tekintete egyszer csak megakadt a szöcskén.
- Sziszi – kiáltotta örömmel. – Te nagyon hasonlítasz a tücsökre. Nem tudnál te hegedülni?
A tücsök csak elnézően mosolygott, de Sziszi tiltakozva hadonászott az összes karjával. Meg sem tudott szólalni, úgy megdöbbent a váratlan kéréstől.
– Nem gondolnám – nyögte ki végül - Én ugyanis nem kaptam zenei képzést.
Aztán kis töprengés után segítőkészen kijelentette:
– De akrobata mutatványokkal esetleg szórakoztathatnám a násznépet. Ugrani aztán igazán jól tudok.
A többiek nevettek.
- Mit szólnátok a békakórushoz? – szólalt meg izgatottan a méhecske.
- Ó, tényleg – helyeseltek többen is. – A békák.
- Deeee… - szólt közbe Rozália –, nem egyhangú az egy kicsit, amit fújnak? Brekeke, brekeke, és aztán megint csak, brekeke? Hát mit lehet erre táncolni?
Aztán a méhecske lógó orrát látva kedvesen megjegyezte:
- De azért jó ötlet volt, méhecske.
- Hát akkor nem lesz zene? – kérdezte csalódottan a katicabogár. – Nem tudunk táncolni a lagzitokon? Pedig már úgy vártam.
- Igen, igen – szólalt meg hirtelen a fejük fölött a szajkó, aki véletlenül vetődött arra – Én is nagyon vártam már a lagzitokat, Bódog.
- Szerettem volna hallani a tücsök hegedülését – folytatta lelkesen, egy alacsonyabb ágra telepedve – Mert az valami gyönyörű. Az a szép tücsökzene. Amikor a tücsök úgy rákezdi, hogy… na hogy is… valahogy így…
És a tisztáson egyszer csak felharsant a tücsökzene. Tisztán, gyönyörűen. A szajkó még cifrázta is, pont úgy, ahogyan Teodor szokta, még az apró kis zizzenéseket is beletette, ahogy néha a tücsök szárnya rezzent.
Nagy csend lett. Teodornak még az álla is leesett. Mindenki ámulva nézte a szajkót.
- Mi van? – kérdezte a szajkó zavartan. – Mit bámultok?
- Szajkó – lépett elő kissé kábán a tücsök. – Ez nagyon szép volt. Én ezennel tiszteletbeli tücsökké avatlak. Te fogsz muzsikálni Bódogék lakodalmán.
- Mit szóltok hozzá? – kérdezte a bodobácsok felé fordulva.
- Szóhoz sem jutok! – kiáltotta Bódog - Szóhoz sem jutok!
Rozália pedig szinte sírt örömében.
Bódog a tisztás lakói felé fordult, és fülig érő szájjal bejelentette:
- Mindenkit várunk szépséges Rozáliámmal holnap délben a lagzinkba. Napnyugtáig ropjuk majd.
Aztán hozzátette, a szajkóra kacsintva:
- Vagy, amíg a madár bírja.
Tücsökzenekar



2017. január 15., vasárnap

2017. január 1., vasárnap

A szentjánosbogár lámpája


Dugó, a méhecske vidáman repült hazafelé az edzésről. Ma végre minden jól ment, még a Mester is megdicsérte.

Dugó boldogan elvigyorodott. Aztán eszébe jutott, meglátogathatná a nagybátyját, Rezső bácsit, hogy elmesélje neki.
Élesen jobbra fordult, a nagy bodzabokor felé, ahol Rezső bácsi lakott. És abban a pillanatban hatalmas lendülettel, óriási csattanással összeütközött valakivel. Az ütközéstől elszédült, és lepottyant a fűbe. Ott üldögélt, kissé kábán, a homlokát dörzsölgetve, amelyen szép nagy púp növekedett egyre magasabbra.
Vele szemben egy elképedt szentjánosbogár ült, ugyancsak jókora púppal a homloka közepén.
-- Hékám! – szólt rá a szentjánosbogár – Hát miért nem nézel körül, amikor befordulsz?
-- Hékám, aki mondja – vágott vissza sértődötten Dugó. – Te meg miért nem nézel magad elé?
-- Hát mert keresek valamit. Röpködök itt a tisztás felett, és nézek lefelé, hátha megtalálom.
-- Akkor még jó, hogy neki mégy mindenkinek – jegyezte meg szemrehányóan Dugó. Aztán kíváncsian megkérdezte – Tulajdonképpen mit keresel?
-- A lámpámat - motyogta bánatosan a szentjánosbogár, és nagyot sóhajtott. Aztán Dugóra pillantott, és reménykedve megkérdezte -- Nem láttad esetleg?
-- Nem tudom – tárta szét a karját tanácstalanul Dugó – Hogy néz ki?
-- Olyan szép fényes, hosszú rúdja van, és ráírtam a nevem kezdőbetűjét: J.
-- J? Hát hogy hívnak? János?
-- Neeem. Nem János.
-- Hanem?
-- Megmondom, de ne nevess: Jakab.
-- Miért nevetnék? – kérdezte csodálkozva a méhecske. Aztán vállat vonva hozzátette - Én meg Dugó vagyok. 
Jakab végignézett a köpcös kis méhecskén.
-- Jó név – bólintott komolyan. Aztán elvigyorodott – Illik hozzád.
Dugó nem sértődött meg, csak vidáman legyintett. Aztán eszébe jutott valami.
-- Hát, ha nem találod a lámpád, vegyél egy újat.
-- Sajnos, az most nem segít – horgasztotta le a fejét a szentjánosbogár. – Tudod, hamarosan lesz a rovarfesztivál.
-- Tudom hát – vágta rá csillogó szemmel Dugó, és izgatottan hadonászva hozzátette –, mi is tartunk egy bemutatót. Kincskeresés. Nagyon izgalmas lesz. Én vagyok a felderítő.
-- Tényleg? – pillantott fel érdeklődve a szentjánosbogár - Majd megnézem. Mi meg akrobatikus táncot adunk elő. Ez lesz az utolsó szám, amikor már besötétedett. Tudod, ide-oda repkedünk, és közben a lámpáinkkal mindenféle mintákat rajzolunk, meg feldobjuk és pörgetjük, egymásnak dobáljuk, ilyenek.
-- Ez nagyon jó lesz! – bólogatott lelkesen a méhecske.
-- Aha. Csak az a baj – folytatta borúsan Jakab -, hogy mindent a régi lámpámmal gyakoroltam be. És most már nincs időm megtanulni egy újjal. Ha nincs lámpa, nem szerepelhetek. Pedig nagyon szeretnék. És Luca a párom… és akkor ő is kimarad…
-- Hű. Hát ez komoly. De… - Dugó töprengett, mivel vigasztalhatná meg -, talán még előkerül. Majd én is figyelek, és szólok a csapatnak is. De most már igyekeznem kell Rezső bácsihoz. Szia, Jakab.
-- Szia – felelte a szentjánosbogár – Én is megyek. Megnézem még ott a galagonyabokornál… hátha szerencsém lesz…
Azzal ő is elrepült.
Kis idő múlva a harangvirág tövénél feltűntek a Poloska fivérek. A patak parti nagy pocsolyától jöttek, ahol a molnárkák meg a csiborok hoki meccsét nézték meg. Nagy hangon tárgyalták a meccset, amelyet a molnárkák nyertek.
-- Természetesen – jelentette ki a szemüveges Miki, aki az egyetlen könyvmoly volt közöttük. – Hiszen a rokonaink. Még jó, hogy ők a legügyesebbek.
Pepe, a bátyja hirtelen lefékezett, mire a többiek egymásnak ütköztek mögötte. Zsiga hanyatt is esett.
-- Hogyhogy a rokonaink? – meredt Mikire értetlenül Pepe –, hiszen mi poloskák vagyunk, ők meg molnárkák.
-- Igen ám – igazította meg az orrán a szemüveget Miki -, csakhogy igazából őket is poloskának hívják. Molnár poloska – ez a hivatalos nevük. Ebből lett a molnárka, ahogy mindenki mondja.
-- Nocsak – ingatta a fejét álmélkodva Pepe. Aztán kíváncsian megkérdezte - És nekünk mi a hivatalos nevünk?
-- Mezei poloska – válaszolt Miki.
-- Hát akkor – csattant fel szemrehányóan Pepe – minket miért nem hívnak mezeikének? Milyen kedves volna, nem?
A testvérei először csak elképedve bámultak rá. Aztán vidáman hahotázni kezdtek.
-- Mezeikének? Mezeike. Még hogy mezeike. Bruhaha.
Egymás hátát csapkodták, a hasukat fogták, úgy nevettek. Zsiga meg, aki még mindig a fűben feküdt, a földet püfölte széles jókedvében, amíg egyszer csak bele nem akadt a keze valamibe. Felült, és érdeklődve vizsgálgatta a fűben talált tárgyat. Egy karcsú, fényes henger volt, oldalán nagy J betűvel. És volt rajta valami bütyök is, amit Zsiga kíváncsian böködni kezdett. Egyszer csak a bütyök odébb csúszott, és a karcsú hengerből vakító fénysugár tört elő.
A poloska fivérek ámulva nézték.
-- Azta! – mondta Zsiga. – Egy lámpa! Hé, nézzétek, milyen jó kis lámpát találtam! Mindig is ilyet szerettem volna!
Óvatosan visszacsúsztatta a pöcköt, mire kialudt a fény. Újra bekapcsolta. Aztán megint ki. Annyira tetszett neki a dolog, hogy végül megállás nélkül kapcsolgatni kezdte, és élvezettel figyelte, ahogy fény hosszabb-rövidebb időre felvillant, aztán kialudt. 
-- Mintha morzéznál – állapította meg tudálékosan Miki.
-- Az mi? – kérdezte Pepe, aztán gyorsan hozzátette – Tudom, csak most nem jut eszembe.
Zsiga is abbahagyta a kapcsolgatást, és kíváncsian felnézett.
-- Hát van a Morze ábécé – magyarázta Miki - Minden betűnek van egy jele, amit a fénnyel is leírhatsz.
A fivérei értetlen tekintetét látva folytatta:
-- Olyan, mintha fénnyel írnál üzenetet.
-- Például mit? – kérdezte Pepe, aki úgy tett, mintha értené.
-- Mondjuk, hogy „Szia! Hogy vagy?”
-- De hát miért írnád ezt nekem fénnyel – méltatlankodott a legidősebb Poloska fivér - amikor meg is kérdezheted tőlem? Hát itt állok melletted.
A többiek egyetértően bólogattak.
-- De ha mondjuk nem itt lennél, hanem messzebb, akkor üzenhetnék neked – magyarázta Miki. Aztán kivette Zsiga kezéből a lámpát. – Megmutatom.
-- És te honnan tudod ezt? – szólalt meg Totó, a negyedik fivér.
-- Olvastam egy könyvben Gyík Sanyánál – válaszolt Miki. Megigazította állandóan lecsúszó szemüvegét, majd villogtatni kezdett a lámpával. – Most azt írom, hogy „Szia”. Az „S” betű három rövid fényjel, nézzétek. Most jön a „Z”.
A többiek körbeállták, és egymást böködve, nevetgélve figyelték. Aztán egyszer csak torkukon akadt a nevetés, amikor a tisztás túloldalán is villogni kezdett valami fény.
-- Ez is üzenet? – bökte meg Miki könyökét Pepe.
-- Aha.
-- És mit mond?
-- Szia Jakab! Meglett a lámpád?
Miki csibészesen elmosolyodott, és sebesen jelezni kezdett.
-- Mit írsz?
-- Hát azt, hogy „Igen”.
-- De hát te nem vagy Jakab – jelentette ki csodálkozva Pepe.
-- Tudom – legyintett Miki -, csak megtréfálom egy kicsit.
Villogni kezdett a lámpával:
-- Szia! Ki vagy?
A tisztás másik oldalán Jakab párja, Luca elképedve olvasta az üzenetet.
-- Hát Luca! – írta – Nem ismered meg a lámpám fényét?
-- Dehogynem. Szia Luca!
Luca valahogy furának találta Jakab viselkedését. A lámpája ismerős volt, de mintha nem is ő írta volna az üzeneteket. Fura. Na, majd mindjárt kideríti, mi van emögött.
-- Találkozzunk a nagy páfránynál – írta sebesen.
-- Mit ír? – faggatták a Poloska fivérek Mikit.
-- Hogy menjünk a nagy páfrányhoz.
-- Hát menjünk.
-- De akkor kiderül, hogy mi nem vagyunk Jakab.
-- Az igaz.
A poloskák tanácstalanul ácsorogtak.
A tisztás túloldalán Luca várakozott. Egyre gyanúsabb lett neki ez a dolog. Na, most kiugrasztom a nyulat a bokorból, gondolta.
-- Hozok neked gumicukrot – írta, mivel jól tudta, hogy Jakab azt ki nem állhatja.
-- Azt mondja, hoz gumicukrot – tolmácsolta Miki.
-- Jóóóó! – ujjongott Zsiga, mivel az volt a kedvencük.
-- Írd meg neki, hogy hozzon rengeteg gumicukrot!
Miki engedelmesen írta:
-- Rengeteg gumicukrot hozzál! Odaküldöm érte a barátaimat, a mezei poloskákat.
-- Aha! - Luca most már mindent értett.
-- A mezei poloskákat? – kérdezett vissza.
-- Igen, igen.
-- Jól van.
Luca kikapcsolta a lámpáját, aztán mérgesen mondta:
-- Majd adok én nektek gumicukrot!
Miki is kikapcsolta a lámpát, és a Poloska fivérek nagy hahotázásban törtek ki.
-- Elhitte, hogy te vagy Jakab! – nevetett Totó.
 – De ki az a Jakab? – vakarta meg a fejét Pepe.
-- Nem tudom – vont vállat Miki – De igyekezzünk, Luca hoz nekünk gumicukrot.
Azzal vidáman nevetgélve elindultak a nagy páfrányhoz.
-- De jó kedvetek van! – szólalt meg valaki a fejük felett. Amint csodálkozva felpillantottak, meglátták Dugót, a zömök kis méhecskét. Dugó leszállt melléjük, és egy boglárka levelére telepedett.
-- Bezzeg szegény Jakab nem ilyen vidám – jegyezte meg.
-- Ki az a Jakab? – érdeklődött Zsiga.
-- Hát a szentjánosbogár.
-- És mi baja van?
-- Elveszítette a lámpáját. Nem láttátok véletlenül?
-- Nem-nem! – vágta rá egyből Pepe, és fürgén Miki elé állt.
-- Kár. A lámpa nélkül nem tud szerepelni a rovarfesztiválon.
-- Aha – szólalt meg jelentőségteljesen Zsiga.
-- Igen. És a párja, Luca sem.
-- Luca? – kérdezte izgatottan Totó.
-- Luca. Ismeritek?
-- Dehogy – felelte gyorsan Pepe, és mérgesen nézett a testvéreire.
-- Hát, talán előkerül még az a lámpa – mondta töprengve Dugó – Na, sziasztok, én megyek.
Azzal elrepült a sombokor felé. Amikor eltűnt előlük, Zsiga szemrehányóan fordult Pepéhez.
-- Miért mondtad, hogy nem láttuk a lámpát? Mikor ott van Miki kezében.
-- Nem is biztos, hogy ez az a lámpa – védekezett duzzogva Pepe.
-- De igen. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Miki. – Látod, Luca is megismerte.
Totó egyetértően bólogatott.
-- Lehet, hogy csak hasonlít rá.  – vitatkozott Pepe – És olyan jó játék. Te mondtad, Zsiga, mindig is ilyen lámpát szerettünk volna. Megtarthatnánk.
-- Nekem így nem kell – jelentette ki Miki.
-- Nekem sem – csatlakozott Totó meg Zsiga. – Vissza kell adni Jakabnak.
Pepe dacosan vonogatta a vállát. Aztán nem bírta tovább a testvérei szemrehányó tekintetét.
-- Na jól van, adjuk vissza. Odaadjuk Lucának, és kész. Pedig kár érte - tette hozzá nagyot sóhajtva.
A poloskák elcsendesedve ballagtak tovább a nagy páfrány felé. Alig hogy odaértek, eléjük pattant mérgesen Luca.
-- Aha! Hát jól sejtettem! – kiabálta csípőre tett kézzel. - Nálatok van Jakab lámpája. Nem szégyellitek magatokat?
-- Az nem úgy van…. – szólalt meg sietve Miki –, nem mi vettük el. Úgy találtuk.
-- És miért nem adtátok vissza neki?
-- Hát mert nem tudtuk, hogy kié – magyarázta Zsiga mentegetőzve - Csak az előbb mondta Dugó.
-- Éppen most akartuk visszaadni – tette hozzá Totó.
-- Pedig milyen jó játék ez a morzézás – dünnyögte Pepe szomorúan, aztán reménykedve megkérdezte – Biztos, hogy ez a Jakab lámpája?
-- Hadd nézzem.
Luca figyelmesen vizsgálgatta a fényes hengert. Aztán határozottan bólintott.
-- Biztos, hogy ez az – mondta. -  Nézzétek, rajta van egy nagy J betű. És itt a szélénél egy kicsit behorpadt, amikor Jakab leejtette a próbán. Ez az ő lámpája. Hála az égnek.
-- Na meg a Poloska fivéreknek – düllesztette ki a mellét büszkén Pepe. Aztán hozzátette – De hívhatsz minket Mezeikének is.
Azzal mérgesen meredt vigyorgó testvéreire.
-- Milyen kedves név – jelentette ki Luca, és elmosolyodott. – Köszönöm, Mezeikék. De jó, hogy mégis szerepelhetünk a fesztiválon.
Már indult volna a lámpával, de eszébe jutott valami.
-- Ha eljöttök a fesztiválra, viszek nektek gumicukrot – mondta hátrafordulva, és vidáman felnevetett.
Aztán intett nekik, és már repült is boldogan; vitte Jakabnak a megkerült lámpát.