2018. december 30., vasárnap

Anna Penfield: Tea

(Felnőtt olvasóimnak egy kis szilveszteri bolondozás.Egy írós FB csoportban készült sok évvel ezelőtt, megadott témára (tea). Ujjgyakorlat, vagy inkább stílusparódia. :) )




A sudár termetű, elegáns asszony a finom porcelánnal uzsonnára terített asztalka felett a férjére nézett, és átnyújtott neki egy csésze teát.
- Tessék, Albert -, mondta - kezdjen csak hozzá, ne várjon rám. Én ma valahogy nem kívánom a teát. Talán sok volt ez a mai nap. Nem vagyunk már fiatalok, nem igaz?
Megigazította aranyszőke haját, amelyben itt-ott már néhány ezüst szál csillant. Az idő kegyesen bánt Lady Ardennel, megőrizte szép vonásait. Jégkék szeme, amely ugyanolyan színű volt, mint a selyemruha, amelyet viselt, épp olyan élénken csillogott ma is, mint sok évvel ezelőtt, amikor megismerkedtek.
- Jó volt itt látni ma a családot, ugye? Igyekeztek mindnyájan eljönni, hogy felköszöntsenek minket. Harmincadik házassági évforduló. Harminc év együtt. Emlékszik? Húsz éves voltam csak, jóval fiatalabb önnél, amikor megkérte a kezem. Húsz éves, naiv, ártatlan, és nagyon szerelmes.
Ismét felemelte a teáskannát.
- Kér még egy csészével? Finom, ugye? Harminc év telt el azóta, Albert. Harminc év, amelyben ön végig hűtlen volt hozzám.  Ó, nem, kérem, ne alázza meg egyikünket sem azzal, hogy tagadni próbál. Nem jöttem rá azonnal. Naiv voltam, és szerelmes. Ám amikor megszületett a fiúnk, ön nem volt itthon, és csak másnap került elő, emlékszik? Nem sokkal később hallottam, amint Mary, a szobalányom a szakácsnővel arról beszél, ön akkor is a régi szeretőjénél volt. Elisabeth, szegény Elisabeth. Mindig is őt szerette, nem igaz? De nem vehette el. A szülei sosem egyeztek volna bele. Önnek rangjához illőn kellett házasodnia. Szeretett engem valaha is egyáltalán? Nem, ne válaszoljon. Kér még egy kis teát?
Megigazított egy apró ráncot a damaszt abroszon.
- Először azt hittem, belehalok. Ha nem lett volna a fiúnk, talán... A szerelmem mindenesetre meghalt akkor. Így amikor megszületett Elisabeth fia, már nem fájt. Sőt, egy idő után hálát éreztem Elisabeth iránt. Örültem, hogy ön nála keresi azt, amit én jó szívvel már nem tudtam volna megadni önnek.
Egy pillanatra elhallgatott, és a férje felé hajolt.
- Melege van? Olyan furán kipirult. Kinyissam a teraszajtót? Aztán Elisabeth tavaly meghalt. Különös, hogy éppen akkor, amikor önt egyre gyakrabban látták kilovagolni a fiatalon megözvegyült Lady Fentonnal. Szegény Elisabeth. Bizonyára véletlenül vett be annyi altatót. Nyilván kerülte az álom, mikor megtudta, hogy ön elhagyta egy új kedvesért. Elsirattam szegényt. És vártam, mit tesz ön a fiáért. Ám ön elzavarta a fiút, amikor az anyja levelével eljött önhöz. Ez hitványság volt, Albert. Ezért meggyűlöltem. Örültem, amikor megtörtént az a csodálatos véletlen, hogy meghalt Elisabeth egy távoli rokona, akit senki sem ismert, és szép járadékot hagyott a fiú iskoláztatására. Éppen akkor történt ez, amikor én elveszítettem a vagyont érő gyémánt nyakékemet, emlékszik, ugye?
Felállt, a kandallón álló vázához lépett, és megigazította benne a virágokat. Aztán a válla felett a férjére pillantott.
- Furán veszi a levegőt, Albert. Jól van? Olyan homályos a tekintete. Látja ezeket a gyönyörű virágokat? Gyűszűvirág, igen. Szépek, igaz? És milyen halálosak. Ha valakinek rossz a szíve, mint magának is... halálos lehet a főzete. Hogyan? Hogy ki főzte a teát? Nos, én voltam, Albert. A szakácsnőnek annyi dolga volt a vendégséggel, elengedtem, mikor a család elment. A többieket is. Ketten vagyunk, Albert. Ne kapkodjon a melléhez, attól nem lesz jobb. Próbáljon szépen elaludni. Hátha jobban lesz. Elfogyott a tea? Jól van. Most szépen elmosogatok. Hallja még, amit mondok? Nem? Kár. Pedig még szerettem volna elmondani, utána kiviszem ezt a csokor gyűszűvirágot Elisabeth sírjára.

(Írta: Palásthy Ágnes)

2018. december 24., hétfő

Róka Berci és a karácsonyi ajándék


Róka Berci magában motyogva ballagott a havas ösvényen az erdei tisztás felé. Lassan lépdelt, meg-megállt, végül lecövekelt egy terebélyes fenyőfa mellett, és elgondolkodva megvakarta a füle tövét.
Hirtelen meglendült a fenyő egyik ága, a rátelepedett hó pedig végigszánkázott rajta, majd lavinaként lezuhant, és beborította Berci fejét, mint egy mutatós, fehér sapka.
A kisróka meglepetten prüszkölt, aztán erélyes mozdulattal megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a váratlan égi áldástól. Végül felpillantott az ágra, ahonnan Mókus Rézi nézett vissza rá mentegetőző arccal.
-- Bocs, Berci – mondta bocsánatkérően a mókus –, nem láttam, hogy van valaki a fa alatt. Csak egy formás tobozért jöttem. Karácsonyi ajándék lesz. Tudod, Mókus Fricinek.
-- Aha – felelte Berci kedvetlenül.
A mókus fürkésző tekintetet vetett rá.
-- Valami baj van? – kérdezte.
-- Hááát…. van. – válaszolt lehangoltan a kisróka. - Mindjárt itt a karácsony, és még nem tudom, mit adjak ajándékba a nagymamámnak. Töröm a fejem, töröm, de hiába. Valami olyasmit szeretnék, aminek nagyon örül.
Reménykedve nézett Rézire.
-- Nincs valami ötleted?
A mókus tanácstalanul széttárta a karját. Aztán felcsillant a tekintete.
-- Tudod, mit? Látogasd meg, és puhatold ki ügyesen, minek örülne.
-- Ez jó lesz – mosolyodott el Berci. – Most úgyis hozzá megyek. Majd igyekszem kifürkészni, mit szeretne.
Azzal felvidulva kocogott tovább. Rézi egy ideig elgondolkodva nézett utána, aztán újra elmélyülten válogatni kezdett a tobozok között.
Berci hamarosan odaért a piros bogyókkal teli csipkebokorhoz, ami a nagyi kényelmes rókavára előtt terpeszkedett. Amint megkerülte a bokrot, meglátta a nagymamáját. Éppen a havat söpörte el a bejárat elől. Berci odaszaladt hozzá.
-- Szia, nagyi, ezt majd én befejezem. Te csak menj be a melegbe – mondta határozottan, és kivette a kezéből a söprűt.  
-- Jól van, drágám. Addig én főzök egy finom csipkebogyó teát – bólintott a nagymamája.
-- Kisróka koromban mindig jó meleg csipkebogyó teával várt minket a mamám, amikor hazaértünk a hógolyózásból – mondta később, a meleg teás bögrét Berci kezébe nyomva. - Jól esett a dermedt kezünknek.
-- Nekem is jól esik – bólintott vigyorogva Berci. Belekortyolt az illatos teába, aztán a bögre pereme fölött a nagyira nézett. – Mesélj még a gyerekkorodról nagyi.
-- Hát, akkoriban mindig kemény telek voltak. Emlékszem, egyszer alig tudtunk kijutni a rókavárból, mert szinte teljesen betemette a bejáratot a hó. Úgy szánkáztunk le a tetején, mint egy szánkózó dombon.
-- Nahát – ámult Berci.
-- Bizony. És egy hatalmas hó rókát építettünk a rókavár elé. Mikor este jött hozzánk a habókos Huba nagybátyánk, azt hitte a holdfényben, hogy igazi róka. Képzeld, megpróbált szóba elegyedni vele. És később sértődötten mesélte nekünk, hogy az idegen nem válaszolt neki.
Berci jót nevetett a történeten. Vele nevetett a nagyi is. Aztán felpattant a helyéről.
-- Gyere, Berci – mondta -, kidíszítjük a mézeskalácsot.
-- Az jó! – rakta le a bögrét Berci - Tehetek rá olyan színes cukrokat is?
-- Tehetsz, kisfiam – felelt a nagyi, megsimítva a fejét. Aztán huncut mosollyal hozzátette -- Úgyis te eszed meg majdnem az egészet.
Berci kicsit elpirult. De aztán látta, hogy csak ugratja a nagymamája, és szélesen elvigyorodott.
-- Na hallod, nagyi! Nem lehet neki ellenállni! Világbajnok a mézeskalácsod!
-- Világbajnok?
-- Az!
És összemosolyogtak.
Nagy egyetértésben kezdtek dolgozni, vidáman beszélgetve, ám Berci egyre csendesebb lett. Mindjárt indulnia kell haza, és még mindig nem sikerült kipuhatolnia, hogy minek örülne a nagymamája. Mikor az utolsó darab mézeskalácsnál jártak, vett egy mély lélegzetet, a nagyi szemébe nézett, és egyenesen megkérdezte.
-- Nagyi! Te mit szeretnél karácsonyra? Nem tudom kitalálni, hogy milyen ajándékot adjak neked.
A nagyi ránézett, és egy kicsit bepárásodott a szeme.
-- Édes kisfiam – mondta kedvesen –, hiszen már adtál ajándékot, nem is egyet.
-- Tényleg? – kérdezte értetlenül a kisróka.
-- Tényleg – bólintott a nagyi. Azzal kézen fogta, az ajtóhoz vezette, és a tisztára söpört bejárat felé intett – Látod? Elsöpörted a havat.
Majd az asztalon sorakozó mézeskalácsokat mutatta.
-- És kidíszítetted velem a mézeskalácsokat.
Aztán megsimogatta a kisróka fejét.
-- De tudod, mi volt a legnagyobb ajándékod? – kérdezte mosolyogva.
-- Mi? – kíváncsiskodott Berci.
-- Hogy velem töltötted a délutánt.
-- Holnap is jövök, nagyi – búcsúzkodott elgondolkodva a kisróka.
-- Várlak.




2018. december 20., csütörtök

A Sikló a Szilágyságban

Tegnap este kaptam egy nagyon kedves levelet, és hozzá a képeket. Három évvel ezelőtt küldtem a Siklóból egy ajándék példányt egy erdélyi óvónőnek, illetve az ovisainak. Közben máshogy kanyarodott az élete, de idén végre eljutott a küldemény a gyerekekhez. A fogadtatásról a levél és a képek mindent elmondanak.

Nagyon örülök, hogy sikerült örömet szereznem. :)












2018. december 7., péntek

A 4.a szuper csapata a Herman Ottó Általános Iskolából

A 4.a-sok, akik nagyon sok rajzot küldtek a macskás pályázatra, a gyönyörű képekért kapott ajándék könyvvel. 







2018. október 11., csütörtök

Mesekönyvek Fesztiválja a Holnemvolt Várban

Ezen a hétvégén sok aranyos és érdeklődő kisgyerekkel találkoztam. Meséltünk, rajzoltunk, beszélgettünk. 


A végén én dedikáltam. 


 Jó volt. :)

2018. augusztus 30., csütörtök

Az irigy sün



-- Szép darab – bólogatott vidáman Sün Boldizsár, örömmel járva körül a méretes vargányát. Nem volt könnyű kifordítania a földből, de megérte a sok fáradozást.
-- Remek vacsora lesz belőle – gondolta magában, és összefutott szájában a nyál.
Ám nem sokáig tartott az öröme, mivel hamarosan kiderült, hogy sehogy sem tudja a szép nagy gombát a hátára emelni. Próbálta erről, próbálta arról, de nem ment. A jókora illatos vargánya szinte megmozdíthatatlanul hevert a fűben.
-- Mi a csudához kezdjek? – töprengett Sün Boldizsár, és tanácstalanul megvakarta a fejét.
-- Mi a baj, Boldizsár? Miért vágsz olyan savanyú képet, mint aki vackorba harap? – harsant fel ekkor mögötte egy jókedvű hang, és a sombokor mögül kilépett a tisztásra Pocok Bertalan, a barátja.
--- Inkább ebbe a finom gombába harapnék – dünnyögte Boldizsár. – Csakhogy nem tudom hazavinni. Túl nehéz.
-- Na, várj csak. Majd én felteszem a hátadra.
Azzal a pocok megragadta a gomba szárát, és megpróbálta fellódítani Boldizsár hátára. Szuszogva, nyögdécselve birkózott vele egy darabig, de hiába. Próbálkozott a másik végénél is, de azzal sem ment semmire. Aztán támadt egy ötlete.
-- Te Boldizsár! Hát segítek neked hazavinni. Ketten csak elbírunk vele.
Aztán nevetve hozzátette:
-- Te meg cserébe meghívsz vacsorára. Én is szeretem ám a vargányát.
Sün Boldizsár elsápadt, és hevesen hadonászni kezdett.
-- Nem, köszönöm, nem kell segítened. Legfeljebb hazahúzom, ha felemelni nem lehet. És sajnos nem olyan nagy ám, hogy vendégséget csapjak belőle. Örülök, ha magamnak elég lesz.
-- Ó, Boldizsár – sóhajtott a pocok. – Csak vicceltem. De nem tartalak fel. Megyek tovább a Tarka rétre, te meg boldogulj a gombáddal, ahogy tudsz.
Azzal elindult a keskeny ösvényen.
Boldizsár nézett a távolodó pocok után, és nagyon elszégyellte magát. Hogy lehetett ilyen a legjobb barátjával? Mikor az csak segíteni akart. Hát persze, hogy jutna neki is a gombából. Jobban is esne a vacsora jó társaságban. A sün szaporán a barátja után eredt.
Közben a pocok már majdnem eltűnt egy terebélyes páfrány mögött.
-- Bertalan – kiáltott utána a sün.
A pocok megállt, és visszafordult.
-- Szóltál, Boldizsár? – kérdezte, és pár lépést tett visszafelé.
Sün Boldizsár restelkedve lehajtotta a fejét.
-- Ne haragudj – nyögte ki keservesen, és nagyot nyelt. – Irigy voltam, igaz?
-- Mi tagadás – felelte a pocok halvány mosollyal.- Irigy bizony.
-- Tudod, a vargánya a gyengém – magyarázta szerencsétlen képet vágva a sün. – Nem tudok neki ellenállni. Elvesztem tőle a fejem. Pedig jut ebből bőven kettőnknek is.
-- Ezt vegyem úgy, hogy meghívsz vacsorára, Boldizsár? – nevetett a pocok.
--De meg ám – nevetett vissza rá a sün. Aztán figyelmeztetően felemelte az ujját. – Feltéve, hogy segítesz hazavinni.
Megfogták kétfelől a méretes gombát, és szuszogva, meg-megállva elcipelték Boldizsár odújáig. Ott aztán testvériesen megosztoztak rajta, és úgy jól laktak, hogy a fülük is ketté állt.
-- Finom volt ez a vargánya – szusszantotta a pocok, amikor jóllakottan kint üldögéltek Boldizsár odúja előtt. Aztán feltápászkodott, hogy hazamenjen, de még megjegyezte – Legközelebb én hívlak meg egy kis vadkörtés pitére.
Majd figyelmeztetően felemelte az ujját, és vigyorogva hozzátette:
-- Feltéve, hogy segítesz hazavinni a vadkörtéket.
Azzal sarkon fordult, és vidáman fütyörészve elindult hazafelé, a Tarka rétre.







2018. augusztus 6., hétfő

Márai program

Elmondhatatlanul nagy öröm, hogy A fába szorult borz 
című mesekönyvem 
felkerült a Márai program idei listájára. 
Ez azt jelenti, hogy a programban részt vevő könyvtárak 
ingyen válogathatnak 
a listán szereplő könyvekből egy adott keret erejéig. 
Remélem, így minél több olvasóhoz eljut hamarosan a könyvem. 
Köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak a jelölést.


2018. július 11., szerda

A pándi iskola művészeti tábora

A pándi iskolások az egyik mesémet dolgozták fel a művészeti táborban - köszönöm. Ujjbábokat készítettek, díszletet festettek, és kis csoportokban előadták a mesét. És közben láthatóan nagyon jól szórakoztak. :) Köszönet a felkészítő tanároknak, Bartos Enikő Hindának, és kollégáinak.:)

Készülnek az ujjbábok 1 - lányok

Készülnek az ujjbábok 2 - fiúk

Kettő már kész!

Az egyik csoport előadása

Az utolsó napon kaptak tőlem egy levelet...

... és egy apró ajándékot. :)

2018. június 17., vasárnap

Benne vagyok a tévében

Rövid portréfilm készült rólam a helyi televízióban. Aki látni szeretné, itt nézheti meg: Portréfilm :)






2018. április 1., vasárnap

Nyuszi Helga és a fogfájás



Nyuszi Helga a birkákat számolta. Behunyt szemmel maga elé képzelte a bolyhos, fehér jószágokat, amint egyenként nekifutnak, aztán dobbantanak, és átszökkennek egy csalánbokor fölött. És közben számolta őket.
- Egy… kettő… három…
A nagymamája tanította neki ezt a módszert.
-- Meglátod, ettől egy-kettőre elálmosodsz majd – mondta a nagyi, aztán mosolyogva hozzátette - nálam mindig bevált.
Úgyhogy Helga jól bevackolódott a puha ágyába, és számolta a birkákat, mert sehogy sem jött álom a szemére.
Nekifut, dobbant, szökken…egy, nekifut, dobbant, szökken…kettő…
Lassan kezdett elálmosodni. Már éppen el is szenderült volna, amikor egyszer csak éles fájdalom hasított a fogába, és a kis nyuszi nagyot jajdulva felült.
-- Mi a baj? – sietett oda aggódva Nóra, az anyja.
-- Nagyon fáj a fogam – felelte panaszosan Helga, és az arcára szorította a kezét.
Az anyja megsimogatta a fejét.
- Reggel elmegyünk Harkály doktorhoz – mondta. - De most próbálj elaludni nyuszikám.
-- Mesélj, anyu – kérlelte Helga –, akkor könnyebben elalszom.
Azzal beljebb húzódott az ágyon.
-- Mit meséljek? – ült le melléje Nóra.
-- Tudod, a kardozósat, a kalóz nyusziról.
Az anyja mesélni kezdett a kalóz nyusziról, aki bejárta a hét tengert kalóz társaival. Helga el is feledkezett a fogfájásról, miközben a kalandokat hallgatta. Egyre laposabbakat pislogott, aztán egyszer csak lecsukódott a szeme, és elaludt, hangosan szuszogva.
Másnap reggel, amint felkelt a nap, elindultak az öreg tölgy felé, ahol Harkály doktor lakott. Az erdei tisztáson már nagy volt a sürgés-forgás, mindenki sietett valahová, a madarak pedig vidáman pletykálkodtak a fák ágain. Ám Helga ebből szinte semmit nem vett észre. Lehangoltan botorkált az anyja mellett.
Amint a sudár bükk mellett mentek el, lekiáltott nekik Mókus Rézi.
-- Hová – hová ilyen korán? – és kíváncsian leszaladt a fa törzsén hozzájuk.
-- Harkály doktorhoz megyünk – magyarázta Nóra - Helgának fáj a foga.
Mókus Rézi önkéntelenül is az arcához kapott.
-- Fogfájás? Brrr. Hát az nem jó. De a doki majd segít – tette hozzá vigasztalóan.
Aztán felcsillant a szeme.
-- Tudod, mit, Helga? Ha visszafele jöttök, kapsz tőlem egy kis málnát a nagy ijedségre.
-- Jó! – bólintott Helga, halvány mosollyal. – Szeretem a málnát.
-- Akkor mindjárt össze is rakom neked – nevetett Rézi, és sebbel-lobbal felszaladt a fán.
A két nyúl pedig ballagott tovább.
Amikor a tölgyfához értek, a harkályt nem látták sehol, de az odújából hangos kopácsolás hallatszott.
-- Hahó! Doki! – kiabált Nyúl Nóra – Hahó!
Egy darabig semmi sem történt. Ám kis idő múlva elhallgatott a kopácsolás, és kidugta a fejét az odújából a harkály. Piros sapkájában pár apró forgács virított, mint valami fura dísz.
-- Bocsánat, nem hallottam, hogy szóltok – jegyezte meg mentegetőzve, aztán lesöpörte a sapkájáról a forgácsot – éppen bővítem a rendelőt.
Majd tekintete a kisnyúlra siklott.
-- Nagyon csöndes vagy, Helga – jegyezte meg. – Mi a baj?
-- Fáj a fogam – dünnyögte a kisnyúl.

-- Na, lássuk csak! – röppent egy kidőlt fatörzsre a tölgy mellett a doki. – Gyere ide, és nyisd nagyra a szád.
Pár pillanatig némán szemlélődött, aztán örömmel felkiáltott:
-- Áhá! Megvan a bűnös!
Erős csőrével benyúlt Helga kitátott szájába, a fogínyéből kihúzott egy jókora tüskét, és diadalmasan a magasba emelte.
-- Helga! – csapta össze a kezét Nyúl Nóra – Már megint csipkebogyót ettél? Hányszor mondtam, kicsikém, hogy óvatosan szedegesd. A csipkebokorral vigyázni kell.
-- De mikor olyan finom – motyogta a gyerek, a lábát bámulva.
-- Ha csipkebogyót lát, elveszti a fejét – magyarázta a harkálynak bosszúsan nevetve Nóra. – Ráveti magát, és persze a tüskék összeszúrják.
– Hát csak óvatosan azzal a csipkebokorral, ifjú hölgy. Nehogy megint itt köss ki nálam – jegyezte meg a harkály mosolyogva.
Azzal búcsút intett nekik, és visszaröppent az odújába.
Nyúl Nóra meg Helga elindult hazafelé az erdei tisztáson át. A kisnyúl most már nem volt olyan levert. Szinte el is felejtette már a fogfájást. Láthatatlan kardjával ellenséges kalózokkal vívott, és közben vidáman csacsogott.
-- Anyu! Festek egy szép képet Harkály doktornak – jelentette ki éppen.
-- Nocsak! És mit festesz rá? – kérdezte kíváncsian az anyja.
-- Találd ki – felelte a kisnyúl huncutul csillogó szemmel.
Nóra kicsit töprengett.
 – Kalózokat?
-- Neeem…
-- Hát?
A gyerek félrehajtotta a fejét, és egy ideig csak némán fürkészte az anyja arcát. A vívást is abbahagyta. Aztán csibészesen elvigyorodott.
– Hát egy szép naaagy csipkebokrot! – vágta ki nevetve, és hadonászva mutatta is a kezével, hogy mekkorát.
Aztán vigyorogva előkapta ismét a láthatatlan kardját, és az ellenfeleit aprítva elszaladt toronyiránt az öreg bükk felé, ahol már várta Mókus Rézi, meg a málna.



2018. március 30., péntek

A Borz Bolognában :)

A fába szorult borz című mesekönyvem, amely idén bekerült a Szívünk rajta programba,

most eljutott Bolognába, a Nemzetközi Gyermekkönyv Vásárra. :)

A képen a Könyvmolyképző Kiadó standja.







2018. március 6., kedd

Beni és a tűzpiros Ferrari (Hegedűs Beni meséje)



 Beni, a kis katicafiú gondterhelt arccal ült a galagonyabokor ágán, és nagyokat sóhajtott.
- Mi a baj, Beni? – kérdezte tőle barátságosan Szepi a lepke, aki leszállt a bokorra pihenni.
Beni először mintha magában tusakodott volna, de aztán megeredt a nyelve.
- Ugye – magyarázta Szepinek, izgatottan hadonászva a csápjával -, ha az embernek van egy barátja, akkor tartson ki mellette.
Szepi bólintott. Neki is volt egy jó barátja, Csiga Béla.
- Igen ám – folytatta Beni -, de ha az ember barátja csinál valamit, ami nem helyes, akkor szólni kell, nem igaz?
Szepi eltöprengett.
- Egyszerűbb volna, ha elmondanád az elejétől – javasolta – Így nem igazán tudok hozzászólni.
- Szóval nekem Bodobács Misi a barátom. Szívbéli cimborám – tette hozzá Beni komolyan.
A lepke mosolygott magában.
- És most csinált valamit, amit nem lett volna szabad, és én nem tudom, hogy mit tegyek – fakadt ki a kis katicafiú.
- Hát mit csinált a cimborád? – kérdezte Szepi.
- Az úgy volt – kezdett a történetbe Beni -, hogy Futrinka Peti behozta az oviba a szép piros kisautóját. Mind játszottunk vele, és aztán egyszer csak nem találtuk. Én pedig emlékszem, hogy utoljára Misinél volt. De nem szólt, mikor kerestük, hogy nála van. Pedig a Peti nagyon szomorú volt. Még sírt is.
Zavartan nézett a lepkére.
- Az nem lehet, hogy az én barátom… hogy el… hogy elvette. Ugye? De akkor miért nem szólt?
Nagyot nyelt. Kis hallgatás után hozzátette:
- És én most mit csináljak? Nem árulhatom el a barátomat, nem igaz? De ha olyat csinált, amit nem szabad?
Tanácstalanul nézett Szepire.
A lepke a fejét csóválta.
- Hát, Beni, ez nem könnyű eset.
- Hát, nem – helyeselt a kis katica szomorúan. Aztán felragyogott az arca.
- Beszélek Misivel. Talán csak félreértés az egész. Megkérdezem tőle. Nézd, éppen itt jön - mutatta izgatottan.
Bodobács Misi lehangoltan közeledett feléjük. Amikor meglátta Benit, felcsillant a szeme, de aztán újra szomorúan lehorgasztotta a fejét. És nagyot sóhajtott.
- Jó, hogy itt vagy, Beni – mondta, és leült a katica mellé. – Mondani akarok valamit.
- Én is beszélni akarok veled – felelte Beni.
- Akkor én megyek is – köszönt el tapintatosan Szepi -, már úgyis késésben vagyok.
Azzal felröppent, hogy ne zavarja a két jó barátot. 
- Szóval a Futrinka Peti kisautójáról van szó – szólalt meg Misi kis hallgatás után.
- Aha – bólintott Beni.
- Amikor játszottam vele, lejött az egyik kereke. És nem akartam úgy visszaadni. Gondoltam, megkeresem a kereket, megjavítom, és majd akkor odaadom neki.
- És megtaláltad? – kérdezte Beni.
- Nem – hajtotta le a fejét Misi. – Így pedig hogy adjam oda? De hát nem tarthatom meg, nem igaz, Beni? Az lopás lenne. Most mit csináljak?
- Szereznünk kell egy kereket – mondta Beni, és megkönnyebbülten rámosolygott a barátjára. – Aztán megjavítjuk az autót, és elvisszük Petinek.
- De honnan vegyünk ilyen kereket?
- Nézzük meg még egyszer, ahol játszottunk vele.
Átrepültek az óvoda kertjébe, az öreg tölgyfa alá, és kutatni kezdtek a fűben, de hiába.
Misi szomorúan előhúzta a zsebéből a kisautót.
– Pedig milyen szép – mutatta Beninek – Igazi Ferrari.
Erre kikukkantott odújából a tölgyfán lakó kopogóbogár.
- Ferrarit mondtál? – kérdezte, és leszaladt hozzájuk.
– Az én unokaöcsémnek is pont ilyen volt kicsi korában – jelentette ki aztán, alaposan szemügyre véve a kisautót. – Tűzpiros Ferrari. De már régen nem játszik vele. Kiesett az egyik kereke.
– Látod, Misi, úgy látszik, ez típushiba – jegyezte meg Beni.
- Megkérdezhetem az unokaöcsémet, megvan-e még a kisautója – szólalt meg ismét a kopogóbogár. - Biztos ad nektek egy kereket róla. Eggyel több vagy kevesebb, neki már igazán nem számít.
- Különben is – tette hozzá -, már nagyfiú. Most vett magának egy mopedet.
A kopogóbogár gyors morzét kopogott a fatörzsön. Hamarosan jött is a válasz pár fával távolabbról. Figyelmesen hallgatta, aztán vidáman jelentette.
- Minden rendben. Mehettek a kerékért. Ahhoz a letört ágú platánhoz. Ott lakik Dodó, az unokaöcsém.
Beni és Misi hamar odaértek a platánhoz, ahol vigyorogva várta őket Dodó.
- Azt mondja a nagybátyám, jön két autóversenyző egy pótkerékért. Ti vagytok?
A két kis bogár tanácstalanul meredt egymásra.
- Jól van, na – nevetett Dodó - Tudtam, hogy csak viccel az öreg.
- De a kerék tényleg kéne – jegyezte meg bátortalanul Beni.
- Egy darab kerék rendel, értem – jelentette ki Dodó. – Máris hozom.
Térült-fordult, és kis idő múlva megjelent egy kis piros Ferrarival.
- Épp olyan, mint a tiétek – bólintott elégedetten. – Jó lesz rá a kerék. Rá tudjátok tenni?
- Hááát…
- Semmi baj -, legyintett Dodó. - Segítek.
 Ügyesen lekapta az egyik kereket, és felrakta Peti Ferrarijára.
- Na, öcsém, itt van a versenyautód – nyomta Misi kezébe. – Ezt meg vigyétek magatokkal, hátha elgurul még egy-két kereketek.
Azzal vigyorogva átadta Beninek a saját kisautóját.
- Viszlát! Aztán össze ne törjétek magatokat a Ferrarival – figyelmeztette őket tréfásan felemelve a mutatóujját. – Ha legközelebb erre jártok, viszlek egy kört a mopeddel.
- Köszönjük – rebegte megilletődve a két barát.
- Látod, Misi, most már minden rendben lesz – jelentette ki Beni, és rámosolygott szívbéli cimborájára – Visszaadhatod a kisautót Petinek.
- Velem jössz? – kérdezte kissé megszeppenve Misi.
- Mi az, hogy! – rikkantotta Beni. – Mikor Ferrarival megyünk? Dehogy hagynám ki!
Azzal nevetve összekapaszkodtak, és hangosan berregve vitték Petinek a tűzpiros Ferrarit.

VÉGE



2018. január 20., szombat

Készül valami új...

Talán készül valami hosszabb történet...így kezdődik majd...

Leporello városa mint nagyra nőtt fecskefészek tapadt a szürke sziklafalhoz a Miléi tenger partján. Piros háztetőivel, vidám színekre festett házaival feledhetetlen látványt nyújtott a tenger felől érkezőknek.

Sok látogató jött ide a több száz éve élt híres kalózkapitány, Félszemű Ben kedvéért, aki a legendák szerint gyakran megfordult a környéken. Rebesgették, hogy összeharácsolt kincseit is itt rejtette el a város körül valahol, ezért titokban minden látogató abban reménykedett, talán ő lesz az a szerencsés, aki rábukkan a rejtekhelyre.
A városban sok tér, utca és üzlet neve őrizte Félszemű Ben emlékét. Volt itt Kalóz - köz, Mordály allé, Kincsesláda körút, és a város legjobb éttermét úgy nevezték: A kapitány asztala.
Az árnyas Főtéren pedig, ahol a kanyargós, szűk kis utcák mind összefutottak, a klasszikus stílusban épült, tekintélyes külsejű múzeumban egyebek mellett őriztek néhány régi aranypénzt is, amelyről úgy vélték, Félszemű Ben elrejtett kincséből származik.
Nem messze a múzeumtól magasodott a Főposta pisztácia fagyi színű, ugyancsak tekintélyes épülete.
Boltíves kapuján épp most hajtott ki háromkerekű szolgálati kerékpárján, fürgén pedálozva, Frédi, a postás. Vagyis, vízi postás. Frédi ugyanis nem a város macskaköves, kanyargós utcáit járta, hanem a közeli apró szigeteken kézbesítette az ott lakók küldeményeit.
Amint sebesen tekerve átvágott a téren, gondolatban már az útvonalát tervezgette. Ma nem visz romlandó, vagy más okból sürgős árut, amit előre kellene sorolnia, úgyhogy egyszerűen sorra járhatja majd a szigeteket, a Kanyar-csücsöktől a Bálnakikötőig. Így Hilda nénit hagyhatja utoljára, sőt, egy kicsit szusszanhat is nála, gondolta. Lelki szemei előtt felrémlett a Hilda néni – féle csodás diós - lekváros palacsinta, amivel az asszony legutóbb megkínálta. Ha szerencséje van, talán ma is kaphat belőle.
Elvigyorodott, és hangos csengetéssel, lendületesen befordult a múzeum mellett az első macskaköves kis utcába, amelynek sarkán a Rumos hordó nevű fogadó állt.
A Rumos hordó rendkívül népszerű volt a helyi halászok, a turisták, meg a városban kikötő tengerészek körében. Vilmos, a fogadós esküdött rá, hogy az egyik őse, bizonyos Rumos Pepe, kalóz volt Félszemű Ben hajóján. Ezért aztán ő maga is kalóznak öltözve, csíkos pólóban, hetykén a fejére kötött piros kendőben, bal fülében ezüst karikával szolgálta ki a vendégeket.
Még egy jókora fehér kakadut is szerzett, amilyen Félszemű Bennek volt, ha hinni lehet az állítólag őt ábrázoló képeknek.

Ezen a kora reggeli órán Vilmos már ott sertepertélt a fogadó előtti kis teraszon. Tarka abroszokkal terítette le a kerek asztalkákat, és meglocsolta a függő kosarakban pompázó égővörös muskátlikat. Kokó, a kakadu közben unottan tollászkodott kedvenc helyén, a fogadó cégérén ülve. 

2018. január 1., hétfő