2012. december 12., szerda

Rudolf



Illusztráció: Mucsi Boglárka
Egy szép téli napon Nyúl Pali hazafelé bandukolt az erdőn át. Lába alatt ropogott a frissen hullott hó, ő pedig halkan énekelgetett, hogy ne féljen. Mert Nyúl Pali eléggé félős volt.
- Hová mész te kis nyulacska… - dünnyögte éppen, amikor egyszer csak a közelben megzörrent az egyik bokor, és hangosan roppant egy eltört gally. Nyúl Pali megállt, és rémülten körbe kémlelt. Először nem látott senkit, de aztán a sombokor ágai közül lassan kinyúlt két rémületes szarv.
Nyúl Pali hatalmas hátra szaltóval vetette magát a csipkebokor aljába, és onnan kukucskált ki halálra váltan. A sombokorból egy kíváncsi barna szempár nézett vissza rá.
- Te kkki… kki vagy? – kérdezte Nyúl Pali.
- Kiki? – felelte az idegen barátságosan. – Nem, az nem én vagyok. A nevemre ugyan nem emlékszem konkrétan, de ha Kiki lennék, arról bizonyára tudnék. Nem igaz?
És kedvesen elmosolyodott.
- Öööö… nem akarsz kijönni onnan a bokor alól? – kérdezte aztán érdeklődve. – Csak mert úgy látom, a tüskék eléggé megszaggatták a bundádat.
- De. Jövök – motyogta Nyúl Pali. Előbújt a bokor alól, és a bundáját porolgatva megállt az idegentől kissé távolabb.
- Hogyhogy nem emlékszel a nevedre? – kérdezte kíváncsian.
- Én Nyúl Pál vagyok – tette aztán hozzá illedelmesen.
- Nyúl? Örvendek. – felelte a másik udvariasan. – Én szarvas vagyok. Legalábbis… azt hiszem. Vagyis… szinte biztos vagyok benne. Végül is itt a szép agancsom, látod? Ilyen csak a szarvasoknak van.
- Azt hittem, szarv – jegyezte meg Pali, szégyenlősen a földet bámulva.
- Igazán? – kérdezte a szarvas csodálkozva.
- Igen. És nagyon megijedtem. Tudod, még sosem láttam szarvast. Azt hittem, valami szörnyeteg vagy, és meg akarsz enni.
- Aha. Nem hinném. Azt hiszem, a szarvasok egyáltalán nem esznek nyulat – mondta eltűnődve a szarvas.
- Legalábbis – tette hozzá -, nekem most semmi kedvem, hogy bekapjalak. Bár… később talán, ha majd éhes leszek…
Nyúl Pali sietve visszamászott a csipkebokor alá.
- Vicceltem – igyekezett megnyugtatni a szarvas – vicc volt, tudod, haha.
- Nevettem is – morogta Pali, kikászálódva a bokor alól.
Kicsit hallgattak.
- Hogy lehet az, hogy nem emlékszel a nevedre? – morfondírozott aztán Nyúl Pali hangosan.
- Én nem csodálkozom – szólalt meg felettük egy bükkfa ágán Mókus Rézi. – Magam is nagyon feledékeny vagyok.
- Az igaz – bólogatott Pali.
- És hogy kerültél ide? – firtatta Mókus Rézi, lejjebb ereszkedve a bükkfán.
- Nem is tudom – válaszolta a szarvas. – Azt hiszem, valamibe beütöttem a fejem. És most nem emlékszem semmire.
- De valahogy… úgy rémlik… mintha… onnan… - tette hozzá bizonytalanul, az égre bámulva.
- Neeem hinném – rázta meg a fejét határozottan Mókus Rézi. – Nem vagy te madár, nem igaz? Bár… a barátom, a denevér sem madár, mégis repül.
Fürkésző tekintettel végigmérte a szarvast. Aztán ismét megrázta a fejét.
- Túl nagy vagy – szögezte le határozottan. – A denevér sokkal kisebb.
- Rólam beszéltek? – libbent közéjük puhán a denevér.
- Szia, Vlad. Éppen azt mondtam ennek a szarvasnak, nem hiszem, hogy ő ott fent repkedett volna – felelte Mókus Rézi, az égre mutogatva. Aztán elhalt a hangja. Néma csöndben nézte a többiekkel együtt, amint két lángcsóva keresztülhasít az égbolton, és lehull a közelükben.
- Mmmmi volt ez – kérdezte Nyúl Pali, a csipkebokor közelébe húzódva.
- Talán hullócsillag – mondta a mókus.
- Nem gondolnám – jegyezte meg Vlad. – Én legalábbis még sosem láttam olyan hullócsillagot, amelyik végig kiabál, hogy „Jajajajaj”.
A közeli galagonyabokorból nyögdécselés hallatszott, aztán megszólalt egy aggódó hang.
- Jól vagy, Táncos?
- Jól, jól – felelt rá valaki -, csak beakadt a lábam abba a magas fenyőbe. Öcsém! Ezt nevezem kemény landolásnak.
Azzal ismét felnyögött.
- Táncos? – kérdezte tétován a szarvas.
Megzörrent a galagonyabokor, és az ágak közül hirtelen előbukkant egy szarvas feje. Aztán még egy.
- Rudolf! Mióta keresünk már! Még jó, hogy Villám onnan fentről meglátta az orrod.
Mindenki Rudolf orrára meredt. Az jól látható vörös fénnyel izzott az esti szürkületben.
- Eláll a szavam! – kiáltott fel Mókus Rézi. – Ilyet sem láttam még!
- Tudod, milyen jól jön ez a Télapónak, amikor ködös az idő? – fordult hozzá Villám.
- A Télapónak? – ámult Nyúl Pali. – Hogyhogy?
- Mi a Télapó szarvasai vagyunk – felelte Táncos. – Mi húzzuk a szánt. Látod, milyen erős vagyok?
Azzal pózba állt, és megtáncoltatta a vállán az izmokat.
- Táncos, ne bomolj! – korholta Villám.
- Jól van, na – motyogta a másik.
- És ő is a Télapó szarvasa? – mutatott a sombokorban jámboran álldogáló szarvasra Nyúl Pali.
- Persze – rikkantotta Táncos. - Ő Rudolf. Ő megy a fogat élén.
- De hát, akkor hogy került ide hozzánk?
- Az úgy volt – magyarázta Villám -, amikor legutóbb kerültünk egyet, hogy kipróbáljuk az új szánt, ez a kelekótya beütötte a fejét a Göncöl-szekér rúdjába, és leesett.
- Igen, igen! Már emlékszem – szólalt meg izgatottan Rudolf. – Van is egy nagy dudor a fejemen.
- De azért jól vagy? Tudsz repülni? – kérdezte aggódva Villám.
- A Télapó már nagyon vár – tette hozzá Táncos.
- Mehetünk – jelentette ki Rudolf. – Siessünk.
Kicsit nekifutott, aztán Táncos meg Villám nyomában felhussant a levegőbe. Onnan kiabált vissza:
- Majd eljövünk a Télapóval. Hozunk ajándékot nektek. Tegyétek ki a cipőtöket.
- De előbb tisztítsátok ki! – tette hozzá Táncos nevetve.
Döme, a kis százlábú, aki éppen fociedzésről ballagott haza a bokrok alján, felkapta a fejét, és keservesen felnyögött.
- Az összes cipőmet kitisztítsam? – kérdezte panaszosan.
De Rudolf ezt már nem hallotta, ő már messze járt. Boldogan repült hazafelé a barátaival.

VÉGE

2012. október 6., szombat

A beteg bőregér



- Hulllaszillva… affárrrólll!
A Muslinca fivérek hangos énekszóval igyekeztek hazafelé a szőlődombról. Kicsit késésben voltak, ezért úgy döntöttek, rövidítenek az erdőn át. Már a tisztás közelében jártak, amikor Alfonz, a legidősebb hátra fordult a testvéreihez, és a nótázást egy pillanatra abbahagyva, elégedetten kijelentette:
- Ugye, mondtam, hogy erre rövidebb lesz. Na, ugye. Okos vagyok.
Bólintott, aztán nagy lendülettel előre lépett. És azzal a nagy lendülettel bele is ütközött valami ruganyos anyagba, amiről rögtön visszapattant.
- Úhha – mondta, amint nagy sebességgel repült a fivérei karjába, leverve őket a lábukról. A három egymásba gabalyodott muslinca percekig próbált feltápászkodni a fűből, mire végül sikerült nekik. A legidősebb értetlenül nézett körül.
- Mi a csuda volt ez a… - kezdte, aztán nagyot sikkantott, és hátra szökkent, ismét lekaszálva éppen feltápászkodó fivéreit – Jajjj!
Parázsló szempár meredt rá egy hanyagul ledobott bőrkupac tetejéről.
- Neee gyertek közelebb – mondta Alfonz a testvéreinek, hátra nyújtott kezével visszatartva őket. – Valami szörnyeteg van itt.
- Szörnyeteg, aki mondja – válaszolt sértődötten, rekedt hangon a bőrkupac. Kicsit megrázta magát, és kiterjesztett két hatalmas szárnyat. A muslincák rémülten hátrahőköltek. A szörny egy kicsit nekirugaszkodott, majd bizonytalanul meg-meginogva felkapaszkodott egy alacsonyabb ágra.
A muslinca fivérek tátott szájjal bámultak rá.
- Öööö… - szólalt meg Tivadar, a legfiatalabb óvatosan –, ti is úgy látjátok, hogy fordítva van?
- Hááát… - Alfonz derékban meghajolva, alulról fölfelé méregette a fura alakot. – Igen. Fordítva van, bizony.
Felegyenesedett, és kezével izgatottan hadonászva kezdett mutogatni az ismeretlennek.
- Fordulj meg gyorsan – mondta. - Gyorsan, gyorsan! Így a fejedbe száll a vér.
- Igen, igen – helyeseltek szaporán bólogatva a testvérei.
- Khh, khhh – rázta meg a kínos köhögés az idegent. – Hát ti kifélék vagytok, hogy még azt sem tudjátok, a denevérek mindig fejjel lefelé lógnak? Csak én nagyon elgyengültem, és leestem a fűbe. Beteg vagyok. Khhh, khh.
- Denevér? Hogy denevér? – kérdezte Alfonz, és óvatosan egy levél mögé húzódott. Aztán intett a testvéreinek is. – Izé… nem szoktak a denevérek… hogy is mondjam… muslincákat enni?
- Lehetséges – legyintett a denevér. – De én kizárólag gyümölcsöt eszem. Tudjátok, vegetáriánus vagyok.
- Aaaaz jóóóó – bólogatott lelkesen Tivadar. Aztán tétován megkérdezte – Mi is az?
A harmadik muslinca fivér kikukucskált a levél mögül.
- És… beteg vagy? Beteg szegény – fordult a fivéreihez.
- Amikor mi betegek vagyunk, mindig csipkebogyót kapunk a drága mamától – mondta Tivadar.
- Azt hiszem – jegyezte meg az orrát lógatva Alfonz -, most nem azt fogunk kapni.
Nagy sóhajjal tette hozzá:
- Haragudni fog a szilva miatt.
- Sokszor megmondta, hogy ne együnk erjedt gyümölcsöt - magyarázta Tivadar a denevérnek. – Haj, haj. Lesz nemulass.
A három muslinca gyászos képpel meredt maga elé.
Aztán Alfonz összeszedte magát.
- Neked nincs itt a mamád?
A denevér a fejét ingatta:
- Az én családom messze lakik.
- Akkor ki fog meggyógyítani?
- Hát, nem tudom - felelte a denevér, és nagyot tüsszentett. Aztán felcsillant a tekintete - Van itt egy barátom. Mókus Rézi. Ismeritek?
- Miazzz hoggy! – rikkantotta Tivadar – Mókus Rézi. Ismerjük ám, ismerjük.
A két fivére élénken bólogatott.
- Rólam beszéltek? – dugta ki a fejét Mókus Rézi egy közeli fa lombjából. – Mi…
Ekkor meglátta a denevért.
- Vlad, te vagy az? Mi van veled? – kérdezte aggódva.
- Beteg szegény – felelt az egyik muslinca – Meg kéne gyógyítani.
- Nincs itt a mamája – tette hozzá a másik.
- Ó. – mondta Rézi. Aztán a denevérhez fordult. – El tudsz jönni az odúmig?
- El, el, khh, khh. Mehetünk.
Elindult a csapat a magas bükkfa felé. Elől ment Rézi, mutatva az utat. Lassan haladt, és meg-megállt, hogy bevárja a beteg bőregeret. Vlad nehézkesen lódult fáról fára, próbált lépést tartani Rézivel. Körülötte ott köröztek a muslincák, és hangosan buzdították.
- Csak ügyesen. Kapd el azt az ágat. Naaa, csak bátran! Jaj, mellényúltál. Nem baj, mássz fel megint.
És időnként énekeltek is egy kicsit.
- Hullaszilva affáróóól...
Végül megérkeztek. Rézi betuszkolta a denevért az odúba, és a nyomukban izgatottan bezúdultak a zizegő muslincák is.
- Így, most legalább melegben vagy - mondta Rézi elégedetten a denevérnek - De most aztán mit is kezdjek veled?
- Amikor mi betegek vagyunk, mindig csipkebogyót kapunk a mamánktól – jegyezte meg Tivadar, mire a testvérei lelkesen helyeseltek.
- Igen, igen. A csipkebogyó csodaszer, a mama mondta. 
- Ez jó ötlet - biccentett Rézi - Szedek neki. Van itt a közelben egy bokor.
Aztán elgondolkodott.
- Egy kis méz is jól jönne Vladnak. Attól biztos meggyógyulna. El tudnátok menni Méhecskéhez?
- Hááát hogyne. Peersze. Méééhecskéhez? Máááris megyünk. Már ott is vagyunkkk.
A három muslinca még zsizsegett egy darabig, aztán nagy zümmögéssel elindultak a méhkas felé. Rézi pedig ment a csipkebogyóért.
Gyorsan teltek a napok. Vlad hamarosan jobban lett a gondos ápolástól, és már egy-egy rövid utat is tett a bükkfa körül. Egy alkalommal meghallotta, ahogy nagy énekszóval közelednek a muslincák, akik minden nap lelkiismeretesen meglátogatták. Vlad kajánul elmosolyodott. Elbújt egy lombos ág mögé, és amikor odaértek a fivérek, kitárt szárnyakkal eléjük ugrott.
- Húúú-húúú-húúú – kiáltotta.
A három muslincának torkán akadt az énekszó. Megpróbáltak elbújni egymás mögé, és közben nagyon rémült arcot vágtak.
Vlad vidáman felnevetett.
- Csak vicceltem – mondta - nem bántlak benneteket.
De a muslincák még mindig ijedt képpel kukucskáltak a falevelek mögül.
Aztán Alfonz előbújt.
- Hú, de jó vicc volt – mondta - Húúú-húúú-húúú de jó.
Mérgesen dohogott egy darabig, Vlad meg kicsit megszeppenve hallgatta. Nem gondolta, hogy ilyen rosszul sül el a tréfa. 
Végül Alfonz intett a testvéreinek, hogy előbújhatnak. Majd Vladhoz fordult:
- Úgy látom, meggyógyultál, Batman. Többet már nem kell látogatnunk.
- Batman, Batman - visszhangozták a fivérei, akik közben szintén előszivárogtak,  és vigyorogva körülállták a denevért.
- Azért még jöhettek, ha már nem is vagyok beteg - válaszolta Vlad. Aztán nevetve kitárta a szárnyát. - Na, megyünk egy kört? Ki akarja kipróbálni a Batmobilt?
- Batmobil, megyünk a Batmobillal - nevetgéltek a muslincák. 
Élénken lökdösődve felkapaszkodtak a denevérre, Vlad pedig nekirugaszkodott, óvatosan megsuhogtatta a szárnyát, és már suhant is az ágak között a Batmobil.

VÉGE

2012. augusztus 15., szerda

A mosómedve vadalmája

 A mosómedve nagyot nyújtózott.
- Úgy látszik, ma már nem jönnek többen – gondolta.
Kigázolt a patakból, és felkapaszkodott a partra. Szemét a tenyerével árnyékolva körülnézett, de senkit sem látott a közelben.
Komótosan kifacsarta a bundáját, aztán elégedetten szusszanva hanyatt vetette magát a puha fűben. 
- Jó kis nap volt – mondta magában, és behunyta a szemét.
Először kimosta Mókus Rézi szép zöld mohaszőnyegét, miközben Rézi aggodalmaskodva toporgott mellette.
- Vigyázz rá nagyon, Misi – mondogatta –, anyai örökség.
A mosómedve nem sértődött meg.
- Vigyázok, ne aggódj – felelte elnéző mosollyal, és fürgén mosta tovább.
A szőnyeg szép tiszta lett. Rézi boldogan felszaladt vele a bükkfa törzsén az odújába, és onnan integetett vissza.
- Köszönöm, Misi.
Misi épp csak szusszant egyet, amikor megjelent a patak partján Vaddisznóné, maga előtt terelgetve Napóleont, a csíkos kis vadmalacot.
- Mosó Misi, légy szíves, csutakold le Napóleont – kérte. - Évzáróra megyünk az iskolába, de ez a gyerek már megint meghempergett minden pocsolyában a környéken.
- Ejnye, Napóleon – vigyorgott rá Misi. - Na, gyere. Megnézzük, ki lakik a sár alatt.
Azzal alaposan lecsutakolta a kézzel-lábbal tiltakozó, torkaszakadtából visító malacot. A nagy visításra összeszaladtak a tisztás lakói.
- Nocsak, hát itt mi folyik? – kérdezte Zsombor, az öreg teknős, akit jóízű szendergéséből ébresztett a nagy purparlé.
- Hát, itt a patak vize folyik –, felelte tudálékosan Antonió, a kaméleon. - méghozzá, úgy látom, jó sárosan.
– Mi az? Mit nevettek? – tette hozzá aztán kissé sértődötten, de barátai, a cickány meg a sikló csak tovább vihogtak.
- Végeztünk – engedte el végül Mosó Misi Napóleont. – Mehetsz az évzáróra.
- Nézzenek oda – jegyezte meg a szarka -, milyen jó kiállású kislegény ez a Napóleon, ha éppen nem nyakig szutykos. Ööö… nem akartam megbántani, Vaddisznóné.
Az csak legyintett.
- Ezt mondom neki én is. Na, mehetünk, te pernahajder. Köszönöm, Misi.
Ment a dolgára a tisztás népe is lassan. De Misi most sem sokat pihenhetett, mert betoppant Sün Samu, egy jókora vargánya gombával, amit az avar alól húzott ki a tölgyerdőben.
- Azannya, Samu! – kiáltott fel Mosó Misi. – Rég láttam már ilyen méretes gombát.
- Jó nagy, mi? – felelte büszkén Samu. – Jó nehéz is. De most már hazaviszem valahogyan. Megmosnád nekem?
- Persze. Milyen jó illata van. Legközelebb én is elmegyek veled, ha gombászni mégy.
- Az jó lesz. Társaságban vidámabb – bólogatott Samu. – Na, végeztél? Akkor megyek is. Köszönöm, Misi.
Hátára vette a gombát, és nagyokat szusszanva elballagott hazafelé .
- Tényleg jó kis nap volt – mosolyodott el Misi a fűben fekve, és ismét nagyot nyújtózott. A keze egyszer csak megakadt valami gömbölyű dologban. A vadalma volt, amit Vaddisznónétól kapott. Már el is felejtette.
- Gyorsan megmosom, aztán meguzsonnázok – szökkent talpra Misi.
Leballagott a patak partjára, belegázolt a vízbe, és alaposan megdörgölte a zöld kis gömböt. Aztán körbe forgatta, hogy megmossa a másik oldalát is.
- Így ni – mondta végül, és már indult volna a partra, amikor a szaladó patak kikapta a kezéből a vadalmát, és magával sodorta. Misi tátott szájjal nézett utána.
- De ezt már nem hagyom – gondolta mérgesen. – Utána megyek.
Elindult ügetve a patak partján az uzsonnája után.
A vadalma közben föl-le bukdácsolva vidáman utazott a víz tetején.
A kanyaron túl Pisztráng Petra a szinkronúszó versenyre készült éppen két testvérével. Kecsesen forgolódtak a vízben, aztán egyszerre a magasba szökkentek a habokból. Vagyis Petra még éppen csak kidugta az orrát, amikor valami nagy zöld dolog fejbe vágta. Rémülten bújt vissza a víz alá, és csak óvatosan mert kikukucskálni.
- Kapd el, Petra! – kiáltotta neki a parton loholó Misi. - Ott szökik az uzsonnám!
- Mi van? – kiáltott vissza értetlenül a hal. De Misi már messze járt. Pisztráng Petra vállat vont, aztán intett a testvéreinek, és kezdték elölről a figurát.
Kicsit lejjebb, a nádas mellett Réce Karola tartott úszóleckét a kicsinyeinek. Előttük úszott kényelmes tempóban, a kiskacsák pedig hosszú sorban, csivitelve követték.
- Háp – háp – bíztatta őket.
– Háp – háááát ez meg mi volt? – kérdezte elkerekedő szemmel, amint valami zöld gömb veszélyes közelségben, nagy sebességgel elhúzott mellettük. Gyorsan a fűzfa lelógó ágaihoz terelte a kiskacsákat, és a szárnya alá gyűjtötte őket.
- Ne féljetek, drágáim – mondta a megszeppenten hallgató aprónépnek, és harciasan felborzolta a tollát - a mami megvéd.
A vadalma pedig utazott tovább. Míg csak meg nem akadt az egyik kanyarban az öreg nyárfa vízbe lógó gyökerében.
- Hohó! Hát itt vagy! – rikkantotta boldogan Mosó Misi, aki közben utolérte a szökevény uzsonnáját. Kihalászta a vízből, és jóízűen megette.
- Na – mondta. – Nem fogott ki rajtam.
Aztán a fejét vakarva körülnézett.
- Ajjaj. Hát ez jó kis séta lesz hazáig.
Sóhajtott, egy kicsit téblábolt még, aztán legyintett, és kocogva elindult hazafelé.

VÉGE

2012. június 20., szerda

Katica és Futrinka


A két szarvasbogár az óvoda felé ballagott.
- Gyerünk öcsi – nógatta a nagyfiú az álmosan botorkáló kisebbet -, elkések az iskolából.
A kicsi egy ideig igyekezett lépést tartani, aztán megint lemaradozott. A bátyja sóhajtott, felpillantott a napra, mennyi idő lehet, aztán lassított egy kicsit.
- Mi újság az oviban? – kérdezte az öccsét.
A kicsi ránézett, és felragyogott az arca.
- Van egy lány… - mondta fülig érő szájjal.
A nagy hökkenten megállt. Aztán elmosolyodott. Eszébe jutott, amikor ő volt óvodás. Hát persze. Egy lány.
- A katica? – kérdezte, mert mintha mesélt volna valamit az öccse egy katicáról.
- Nem. A katica már nem a barátom – jelentette ki határozottan Öcsi, és elkomorodott.
- Ó.
Kis hallgatás után megkérdezte a nagy.
- Mi történt?
- Tudod, volt az a futóverseny. Amikor elestem. A térdem is lehorzsoltam, nézd.
Mutatta a horzsolást. A bátyja hümmögve szemlélte egy darabig.
- Hű, ez aztán komoly – mondta.
- Ugye? – kérdezte büszkén a kicsi.
Ballagtak tovább.
- És aztán? - kérdezte egy idő múlva a nagyfiú.
- Szóval, a katica kinevetett.
- Aha. Hát ez nem volt szép tőle.
- Nem.
Hallgattak.
- És akkor odajött ez a lány – folytatta a kicsi. - Tudod, a futrinka.
- A futrinka? – fékezett le hirtelen a nagy.
- Igen. És megkérdezte, fáj-e. És nem nevetett.
- De hát, a futrinka… Hát ő…
- Igen?
- De hát ő... hát... fekete…
- Ugye? Ugye, milyen gyönyörű, fényes fekete a szárnya? – kérdezte ragyogó arccal a kicsi.
- De… - nyögte kínban a bátyja – de hát ő… ő... nem olyan, mint mi…
- Persze, hogy nem olyan. Hát mi szarvasbogarak vagyunk – nézett Öcsi értetlenül a bátyjára, és megcsóválta a fejét. Ezek a nagyok olyan furák néha, gondolta. – A katica sem olyan, mint mi vagyunk, nem igaz?
- Deeee… nem tetszik jobban a katica? – nyelt nagyot a bátyja. – A katica mégis csak…
- A katica mégis csak kinevetett. Nem neveted ki a barátodat, nem igaz?
- De igen. Csak hát a futrinka…
- A futrinka sokkal kedvesebb. Ő a barátom. Nézd, ott is van. Látod?
A nagyfiú felnézett. Épp akkor ért az óvoda kapujába a futrinka. Csak úgy ragyogott a fényes fekete szárnya, ahogy a sok kistestvérét terelgette befelé. Amikor meglátta Öcsit, felragyogott a szeme, és odafutott hozzá.
- Fáj még a lábad? – kérdezte aggódva.
- Egy kicsit – felelte Öcsi, és bicegni kezdett.
- Gyere, támaszkodj rám – mondta neki a futrinka. – Segítek.
Azzal elindultak befelé. A kapuban Öcsi megfordult, és intett a bátyjának.
A nagyobbik szarvasbogár nézett utánuk, és szégyellte magát. Arra gondolt, mennyivel okosabb nála az öccse. Aztán megfordult, és elindult az iskola felé.

2012. május 30., szerda

A százlábú csukái


Döme, a kis százlábú fülig érő szájjal esett be a házukba.
- Anya, képzeld! Benne vagyok a csapatban! Megyek a foci bajnokságra.
És ránevetett az anyjára.
- Nahát, Döme – csapta össze a kezét az anyja – De jó. Ügyes vagy.
- Azért szerencsém is volt – jegyezte meg Döme kicsit csöndesebben. - A végén tizenegyeseket rúgtunk, és nekem jobban ment, mint a Tücsöknek.
- De azért ő is jön – tette hozzá ismét felderülve. – Ő lesz a csere. Csak…
Elhallgatott. A cipője orrát bámulta.
- Csak mi? – kérdezte Százlábúné. – Bökd ki, fiam.
- Csak rendes foci csuka kell – mondta a gyerek lehorgasztott fejjel.
- Ó, Döme – sóhajtott az anyja. – Nem lesz könnyű.
Százlábúné hat fiát nevelte egymaga. A bohém százlábú egy nap közölte vele, hogy nem neki való a családi élet, és azóta a világot járta. És mivel a hat gyerek közül valamelyiknek mindig kellett valami, az olyan dolog, mint a focicsuka igen nagy luxusnak számított náluk.
- Gyere, Döme, kérdezzük meg a suszterbogarat, mennyiért varrná meg neked. Legalább tudjuk, hol állunk.
Elmentek a suszterbogárhoz, és elmesélték neki, miről van szó. A suszterbogár egy darabig hallgatott, gondolkodott. Végül elmosolyodott, és azt mondta:
 - Tudja, mit, Százlábúné? Ezen ne múljon a honi csapat sikere. Megcsinálom ingyen Döme csukáit. Csak bőrt hozzanak, mert abból sajnos kifogytam. Amit lehet, a maradékokból összeszedem, de száz lábra nem lesz elég.
Döme és az anyja elindult hazafelé. Mikor elfáradtak, leültek pihenni egy lapulevél árnyékába. Százlábúné szeretettel nézte izgatott nagyfiát, és azon töprengett, honnan vehetnének bőrt a csukákhoz.
Ahogy ott üldögéltek, egyszer csak hangos énekszót hallottak.
- Felmegy a legény a fára…
- …a makkfa tetejére – vágta rá egy másik hang.
- Nem, az majd később jön – szólt rá az első. – Előbb a meggyfa.
- Hát azt mondtam én is. Meggyfa – válaszolt a második.
- Nem. Azt mondtad, makkfa. Azért szóltam rád, hogy…
- Azért szóltál rám, mert te mindig dirigálsz. A mama is megmondta…
- Jaj – jaj – szólalt meg hirtelen egy harmadik hang. – Jaj – jaj. Mit fog szólni a mama... hogy már megint erjedt gyümölcsöt ettünk?
- Jaj – jaj. A drága mama nagyon mérges lesz. Jaj-jaj.
És a lapulevél mögül lógó orral előbukkantak a Muslinca fivérek. Amikor észrevették Dömét meg az anyját, lefékeztek előttük.
- Ó, itt a kis Döme meg a zanyja. Jó napot, Százlábúné.
- Hallottuk, mekkora gólokat lőtt az edzésen Döme – jegyezte meg a másik.
- Hajrá, Tisztás SE! – bődült el hirtelen a harmadik.
- Hajrá! Hajrá! – csatlakozott a másik kettő is.
A harmadik muslinca egyszer csak megjegyezte.
- Úgy látom, szomorú a zanyja.
- Szomorú? – kérdezte a másik. Aztán közelebb hajolt Százlábúnéhoz.
- Miért szomorú a zanyja? A zanyja ne legyen szomorú.
Százlábúné elmosolyodott.
- Nem vagyok szomorú. Csak azon gondolkodom, honnan vegyünk foci csukát Dömének. Nem tudtok véletlenül valami bőrről, amiből a suszterbogár megvarrhatná?
- Bőrről?
- Bőrről…
- Bőr, bőr, brrr, brrr…
A három spicces muslinca nagy igyekezettel törte a fejét. 
- Jahogy BŐŐŐŐR! – kiáltott fel végül egyik. – Hé, hát a sikk… a sikk… tudjátok – magyarázta hadonászva a testvéreinek.
– Hektor úr – tette hozzá aztán legyintve. – Menjünk.
A fura társaság elbandukolt Hektorhoz, a hőscincérhez.
- Hektor úr, a sikk… a sikk… Bőr kéne.
Hektor, a hőscincér összevonta a szemöldökét.
- Jobb lenne, ha az elején kezdené valaki.
Százlábúné elmondta neki, miről van szó. A hőscincér elmosolyodott.
- Gratulálok, fiam – mondta Dömének.
– Valaha én is kiváló focista voltam – tette hozzá, és kihúzta magát.
- Szóltatok valamit? – nézett aztán mérgesen a vihogó muslincákra.
- Nem-nem. Nem szóltunk egy szót sem – felelte az első muslinca, és két mellső lábával befogta a száját.
- Nem – nem – igyekeztek utánozni a testvérei. A nagy igyekezetben az egyik a szemét fogta be, a másik meg a fülét.
- Tudom már, mit akartak mondani ezek az Einsteinek – folytatta a hőscincér. - A siklónak új kabátja van, és a régi nem kell neki. Ezekkel a pernahajderekkel voltam, amikor megtalálták az ösvényen. Abból remek csuka lehet ennek a Döme gyereknek. Indulhatunk is érte.
Döme megölelte az anyját.
- De jó, anya. Mehetek a bajnokságra.
- Mehetsz, drágám.
 Hirtelen megszólalt az egyik Muslinca:
- … akkor most milyen fa volt…? Meggy, vagy makk?

VÉGE

2012. május 19., szombat

A csúf béka


Zsombor, a vén teknős derűsen süttette a páncélját a napon. Kicsit jobban előre nyújtotta a fejét, hogy ráncos nyakát is érjék a melengető sugarak. A közelben szaladó kis patak csobogása elringatta, a tisztás hangjai pedig valami álmosító zsongássá folytak össze a fülében. Már éppen elbóbiskolt volna, amikor hirtelen meghallotta a sírást.
- Mi a csuda ez? – gondolta.
Körülnézett, de csak egy kupac száraz falevelet látott, amit még ősszel fújhatott a patak partjára a szél.
- Úgy látszik, képzelődtem.
Azzal újra behunyta a szemét. Ám ekkor ismét meghallotta a sírást.
- Brühühü – hallatszott, méghozzá egyenesen a kupac falevél felől.
- Na, ezt már megnézem – mondta magában Zsombor. Komótosan odacammogott, aztán kíváncsian előre nyújtotta a nyakát. És pont összenézett egy kicsi barna békával. Egy barna kis béka volt az, amit ő egy halom száraz falevélnek hitt.
- Jaj! – kiáltott a béka, és hátraszökkent. Annyira megijedt, hogy egy pillanatra még a sírást is abbahagyta.
A teknős nem szökdécselt ugyan, de nagyot füttyentett meglepetésében.
- Hát te meg ki vagy? – kérdezte.
- Rudi vagyok. Csókolom – felelt a kis béka illedelmesen.
- És miért sírtál, Rudi fiam?
A béka már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán megint csak sírva fakadt.
- Brühühü – mondta.
Aztán még egyszer.
- Brühühü.
Zsombor tanácstalanul megvakarta a feje búbját. Ennek már a fele sem tréfa, gondolta.
- Hello, haver, miért bőgsz? – szólalt meg ekkor mögöttük egy hang.
Mindketten odanéztek. A patak szélén egy vízbe lógó fűzfaágra két zöld béka kapaszkodott, és nagy kerek szemével érdeklődve bámult rájuk. A nagyobbik szólította meg Rudit.
Rudi nyelt egy nagyot.
- Azért sírok, mert olyan rút vagyok – mondta alig hallhatóan.
- Mi van? – kérdezte a kecskebéka. Meglepetésében elengedte az ágat, és nagyot csobbant a vízben. Aztán kimászott a partra, és peckes léptekkel odament Rudihoz. Az széles mozdulatokkal magyarázni kezdte:
- Csúnya vagyok, érted? Mindenki utál. Nem barátkozik velem senki.
- Várj csak, fiacskám – szólt közbe a vén teknős. – Te próbáltál-e barátkozni valakivel?
- Nem - rázta meg a fejét Rudi -, dehogy.
- Aztán miért nem?
 – Féltem - susogta a kis varangy.
- Féltél? Hát mitől? - csodálkozott az öreg.
- Attól féltem, hogy kinevetnek. Mert olyan csúnya vagyok – felelte Rudi, és lehorgasztotta a fejét.
- Hát, nem igazán értem, miről beszélsz – szólalt meg hirtelen a nagyobbik kecskebéka. – Te egy varangyos béka vagy, igaz? És pontosan úgy nézel ki, ahogy egy varangyos békának kell. Nahát.
A társa a faágat markolva helyeslően bólogatott.
- Jól mondod, Zozó.
- Akkor talán mi is bőgjünk, hogy brühühü, pont olyanok vagyunk, mint egy kecskebéka? Vagy Zsombor bácsi sírjon, hogy ráncos a nyaka? Reszpekt, Zsombor bácsi – tette hozzá.
Az öreg legyintett.
- Na, mindegy – folytatta Zozó -, bőgjél csak nyugodtan, de ha esetleg ráérsz, nekünk éppen kéne egy versenybíró. Dugó barátommal itt el akarjuk dönteni, ki a gyorsabb. Beúszunk addig a homokpadig ott a patak közepén, látod? Leszel bíró?
- Leszek – felelte fülig érő szájjal Rudi.
Aztán körülnézett.
- Van itt valaki, aki fütyülne, amikor kezdődhet a verseny? – kérdezte, és ránevetett az öreg teknősre.

VÉGE

2012. április 22., vasárnap

A kakukkfióka


A vörösbegy meg a párja felborzolt tollal gubbasztott a bükkfa ágán. Szomorúan nézték a földön heverő fészküket, benne a törött tojásokkal.
Nagy vihar volt az éjjel. A szél körbetáncolt a tisztáson, aztán beszökött a fák közé. Megtépázta a fák üstökét, ágakat tördelt, és lehajította a földre a vörösbegyek fészkét. Annak a romjaira meredt most a két madár.
- Lett volna szép, csicsergő lányunk – sóhajtott Valér.
- Meg szép, erős fiaink – tette hozzá Olga.
Sóhajtottak, és vigasztalóan egymáshoz simultak.
A kakukk egy közeli fa lombja mögé rejtőzve figyelt. Sajnálta őket. De nem időzött sokáig, mert neki is nagy gondja volt, úgyhogy nyugtalanul tépelődve hamarosan tovább állt.
Amikor néhány nap múlva megint arra vetődött, a két vörösbegy már újra felépítette a fészkét. Üresen tátongott, a két lakó bizonyára eleség után járt.
- Nekem is mennem kéne – gondolta a kakukk. – Ideje volna elindulnom a nagy útra.
Várta a napfény, a barátok, a gondtalan élet. Csakhogy… csakhogy nem mehetett. Egy tojás érlelődött benne, egy fióka. Akit fel kellene nevelnie.
- Ó, de hát milyen anya lennék én? – töprengett lemondóan. – Könnyelmű, felelőtlen. Nem vagyok kész még az anyaságra.
Tekintete az üresen álló fészekre vándorolt.
- Jobban járnál te kis fióka az olyan szülőkkel, mint ők – gondolta. – Ők bezzeg milyen boldogok lennének veled.
Elkerekedett a szeme, amint eszébe jutott a megoldás.
Körülnézett. Nem látott senkit a környéken. Beleröppent az üres fészekbe, és lerakta a tojását.
- Jobb lesz így mindenkinek.
Egy pillanatig nézte a fészek közepén heverő tojást, aztán tovább hussant. Eltűnt örökre a fák lombjában.
Amikor a két vörösbegy hazaért, csak ámult. Alig hittek a szemüknek.
- Lesz szép csicsergő kislányunk – mondta boldogan Valér.
- Vagy szép erős fiunk – tette hozzá örömtől fénylő tekintettel Olga, és azonnal óvón betakargatta a tojást.
Fiuk lett. Egy szép, nagy, erős fiú. Aki egy napon megkérdezte:
- Anya. Én miért vagyok másmilyen, mint apa meg te?
Olga félt ettől a kérdéstől az első perctől kezdve. Valérral összenéztek, és bátorítóan közelebb húzódtak egymáshoz.
- Marci – mondta Olga. – Mi ajándékba kaptunk téged. Te vagy a mi csodálatos ajándékunk.

2012. április 9., hétfő

A bodobács lakodalma

- Jaj – mondta rosszat sejtve a bodobács, és lezökkent egy fűcsomóra.
- Drága Rozáliám -, szólt a közelben sütkérező arájának -, nézz csak oda. Te is azt látod, amit én?
Rozália arra fordult, amerre a bodobács csápja mutatott. Egy darabig csak nézelődött, aztán azt mondta:
- Jaj.
Azzal ő is lehuppant Bódog mellé. És szomorúan nézték, amint a tücsök feléjük biceg.
- Mi történt veled, Tücsök koma? – kérdezte Bódog, amikor a tücsök odaért.
- Ó –, sóhajtott a tücsök –, ne is kérdezd. Sportbaleset. Átszökkentem egy toboz felett, de olyan szerencsétlenül értem földet, hogy megrándítottam a bokám.
- Fáj? – kérdezte együtt érzően Rozália.
- Nem kismiska, az biztos – felelte a tücsök délcegen kihúzva magát.
- De nem is ez a baj – tette hozzá elszontyolodva. – Hanem az, Bódog, hogy így nem tudok hegedülni a lagzitokon. Haj, haj.
- Haj, haj – sóhajtott a bodobács is, és bánatosan lekonyult a csápja. Aztán csak ültek hárman, és felváltva sóhajtoztak.
Egy közeli lapulevél árnyékában hűsölt Csiga Béla, és Szepi, a lepke.
- Hallottad? – kérdezte a barátját Szepi.
- Aha – mondta a csiga. – Szegény tücsök.
- És szegény Bódog. Hát miféle lagzi az, ahol a vőlegény nem tudja megtáncoltatni a szép arát?
- Hm – válaszolt Csiga Béla. - Ki kéne találni valamit.
Odamentek a gyászosan üldögélő kis csoporthoz.
- Hallottuk, mi történt – szólalt meg Szepi. – Nagyon sajnáljuk
- Mi is, Szepi, mi is – felelte elszontyolodva Rozália.
- Esetleg – folytatta a lepke -, megkérdezhetnénk pár ismerőst. Hátha akad valakinek egy jó ötlete. Hogy mégis legyen valamilyen zene a lagzitokon.
Összenézett Bódog és Rozália.
- Az jó volna – bólogattak felvidulva.
- Hívjátok a barátaitokat – javasolta Szepi. -  Én is szólok mindenkinek, akit megtalálok.
- Te meg, csiga – fordult Bélához -, szaladj el Hektor úrért.
- Futok – mondta a csiga, és sebesen elindult.
- Találkozzunk a nyírfánál, a tisztás szélén – kiáltott vissza röptében Szepi.
A fehér törzsű nyírfa árnyékában hamarosan összegyűlt sok barát és ismerős. Legutoljára Hektor úr, a hőscincér érkezett meg, nyomában a lihegő csigával.
Bódog elmesélte nekik, mi történt a tücsökkel
- És ha ki nem találunk valamit, akkor nem tudunk táncolni a lagzimon – tette hozzá.
Mindnyájan eltöprengtek.
A csiga tekintete egyszer csak megakadt Sziszin, a szöcskén.
- Sziszi – kiáltotta örömmel. – Te nagyon hasonlítasz a tücsökre. Nem tudnál te hegedülni?
A tücsök elnézően mosolygott.
- Öööö – válaszolt Sziszi -, nem gondolnám. Én nem kaptam zenei képzést. Legfeljebb a mezei poloskák nótáját tudnám elhúzni.
Katica elmosolyodott, a poloskák pedig úgy tettek, mintha meg sem hallották volna.
- Deeee – tette hozzá Sziszi segítőkészen –, esetleg akrobata mutatványokkal szórakoztathatnám a násznépet. Ugrani aztán igazán jól tudok.
Azzal büszkén kidüllesztette a mellét.
- Mit szólnátok a békakórushoz? Azt hallottam, ők fuvoláznak – szólalt meg izgatottan a méhecske.
- Ó, tényleg – helyeseltek többen is. – A békák.
- Deeee… - mondta Rozália –, nem egyhangú az egy kicsit, amit fújnak? Brekeke, brekeke, és aztán megint csak, brekeke? Hát mit lehet erre táncolni?
- De azért jó ötlet volt, méhecske – fordult hozzá kedvesen. – Köszönjük.
A méhecske arca ragyogott a büszkeségtől.
- Éééés aaaa…- kezdte Pepe, a legidősebb mezei poloska, de aztán elhallgatott, és nyugtalan pillantást vetett a hőscincérre.
- Ne félj, Pepe, nem harapom le a fejed – mondta neki a hőscincér. – Mit akarsz mondani?
- Hááát, hogy mondjuk aaa… szóval a muslincák. Igen szépen énekelnek, és nem is mindig ugyanazt, ahogyan a békák.
- Ez igaz – tanúsította a bodobács. – Magam is hallottam múltkor, amikor a…
Elhalt a hangja, amint a tekintete találkozott a hőscincér pillantásával.
- Nem jó ötlet – motyogta halkan.
- Hát miért? – kérdezték a poloskák.
- Öööö, hát mert ők csak akkor danolnak, amikor spiccesek.
- Nem baj. Legfeljebb keresünk nekik valami erjedt gyümölcsöt – mondta Pepe.
- Nem javasolnám – jegyezte meg halkan az egyik öccse.
- Mi van?
- A mamájuk nem örülne.
- Aaa… jaj – csak most esett le Pepének a tantusz.
- Az ám, jaj – jegyezte meg Bódog. – Kicsi asszony Muslincáné, de nagyon szigorú. Én nem haragítanám magamra.
A hőscincér bólintott.
- Magam is így vagyok vele – mondta kissé restelkedve.
- Hát akkor nem lesz zene? – kérdezte elszontyolodva Katica. – Én úgy szerettem volna egy jót táncolni a lagzitokon, Bódog. Hát ez nagyon szomorú.
- Igen, igen – szólalt meg hirtelen a fejük felett a szajkó, aki véletlenül vetődött arra. – Nagyon szomorú, bizony. Én is nagyon vártam már a lagzitokat, Bódog.
- Szerettem volna hallani a tücsök hegedülését – tette hozzá. – Mert azért csak az az igazi. Az a szép tücsökzene. Amikor a tücsök úgy rákezdi, hogy, hogy is, hát valahogy így…
És a tisztáson felharsant a tücsökzene. Tisztán, gyönyörűen. A szajkó még cifrázta is, pont úgy, ahogy a tücsök szokta, még az apró kis zizzenéseket is beletette, ahogy néha a tücsök szárnya rezzent.
Nagy csend lett. A tücsöknek leesett az álla. Mindenki ámulva nézte a szajkót.
- Mi van? – kérdezte a szajkó zavartan. – Mit bámultok?
- Szajkó – lépett elő kissé kábán a tücsök. – Ez nagyon szép volt. Én ezennel tiszteletbeli tücsökké avatlak. Te fogsz muzsikálni Bódogék lakodalmán.
- Mit szóltok? – kérdezte a bodobácsok felé fordulva.
- Szóhoz sem jutok! – kiáltotta Bódog, Rozália pedig szinte sírt örömében.
Bódog a barátaik felé fordult.
- Mindenkit várok szépséges Rozáliámmal holnap délben a lagzinkba. – jelentette ki fülig érő szájjal. - Estig ropjuk.
- Vagy, amíg a madár bírja – tette hozzá, és a szajkóra kacsintott.





2012. március 9., péntek

Napóleon, a vadmalac



Napóleon, a csíkos vadmalac nyugtalanul fészkelődött a vackán. Éhes volt. Ez nála nem volt nagy csoda, mert Napóleon állandóan tudott volna enni. Pedig a falánksága miatt már sokszor került kellemetlen helyzetbe.
Például legutóbb is, amikor Bagoly a mérgező növényeket mutatta meg nekik a tisztás körül.
Napóleon az elején még nagyon figyelt, mikor a fura nevű csattanó maszlagról, meg a bolondító beléndekről volt szó. Igaz, amikor Bagoly a koloncos bajmócát mutatta nekik, Napóleon már nem bírt a jókedvével. Nyuszi Pankával, meg a legkisebb sün gyerekkel hanyatt vetették magukat a fűben, és jobbra-balra gurultak a nevetéstől.
- Koloncos bajmóca! – kiabálták. – Koloncos bajmóca!
Úgy viháncoltak, hogy még a szigorú Bagoly is elmosolyodott.
Ezután következtek a gombák, és ekkor kezdődött a baj. Napóleon ugyanis megéhezett a sétában. És amikor a légyölő galócához értek, ő már nem figyelt a magyarázatra. Csak a fehér pettyes piros kalapot látta, és a finom gomba illatot érezte, aminek nem tudott ellenállni.
Így aztán, amikor Bagoly a magyarázatot befejezve megfordult, és a szárnyával intve azt mondta:
- Íme, ez a légyölő galóca…
Hát, akkor mindenkinek elakadt a lélegzete. Mert ahol az előbb még a pettyes gomba virított a fűben, ott most Napóleon heverészett, jóllakottan szuszogva.
- Jaj, jaj, megetted a légyölő galócát! Beteg leszel! – kiabált ijedten Nyúl Panka.
- Hívjuk gyorsan Harkály doktort! – mondta Süni.
És nagyon rémülten néztek.
De Bagoly megnyugtatta őket.
- Szerencsére ez az egyetlen olyan mérgező gomba, ami a vaddisznóknak nem árt. Hanem azért… - tette hozzá szigorúan – nem volt szép tőled, Napóleon, hogy megetted a szemléltető eszközt. Most hogy mutassam meg a többieknek, melyik gombát nem szabad megenniük?
Restelkedett Napóleon, fogadkozott, hogy máskor nem lesz olyan falánk. És igyekezett is betartani. Csak hát…ha éhes az ember…hát nem olyan könnyű.



Napóleon, a vadmalac 2

Napóleon nagyot sóhajtott. Soká lesz még reggel.
Körülötte békésen aludt a családja. Az apja még horkolt is egy kicsit. Neki is aludnia kéne. Napóleon becsukta a szemét. Csakhogy ekkor behunyt szeme előtt megjelent az öreg vadalmafa a patak mellett, aminek az alja tele van hullott gyümölccsel. Napóleon gyomra nagyot kordult. Hát, így nem tud aludni, gondolta szomorúan.
Mi volna, ha elkocogna a vadalmafához, és enne pár szem almát?
A szülei nem örülnének neki, ha egyedül kószálna a tisztáson. Viszont nincs túl messze a patak...
A kis vadmalac vívódott magában.
Végül az éhség győzött. Óvatosan kicsúszott a testvérei közül, és szaporán elindult a tisztáson át.
Már majdnem odaért, amikor denevér suhant el felette. Utána nézett, és ámulva látta, milyen fényesen ragyognak a csillagok.
- Ó…nahát…- bámészkodott Napóleon. Felemelt fejjel, a csillagokat csodálva lépkedett tovább, míg egyszer csak elfogyott a lába alól a talaj, és ő belezuhant egy gödörbe.
- Uiiiii – sivított a kismalac –, jaj, jaj! Segítsen valaki!
De senki sem hallotta. Napóleon végül elcsigázva elaludt a gödör alján, fázósan összekucorodva.
Reggel aztán arra repült a szarka. Ő látta meg a gödörben a kismalacot, akit akkor már órák óta aggódva keresett a családja.
- Kiporolom a frakkját, ha megtalálom – dohogott az apja, a nagy vadkan.
- Jaj, drágám, dehogy porolod, csak meglegyen épségben – csitította a felesége.
Ekkor már mások is segítettek a keresésben. Benéztek minden bokor alá, és minden fatörzs mögé.
Végül nagy cserregéssel megérkezett a szarka, és izgatottan újságolta, hol látta a kismalacot. Megkönnyebbülten szaladtak oda.
- Mamiiii – visított Napóleon –, nem tudok kimászni.
- Kihúzunk, drágám, ne félj.
Tanácskoztak, mit tegyenek. Végül a nyúlnak támadt egy remek ötlete.
- Itt ez a fűzfa. Ha mind rákapaszkodunk az ágára, le tudjuk hajtani Napóleonhoz. Azzal kihúzhatjuk.
Úgy is lett. Napóleon hat kis csíkos testvére, Nyúl Panka, a süngyerek, a mókus, de még a cickány is a fűzfa ágát húzták, míg le nem ért a malachoz.
- Kapaszkodj bele jó erősen! – mondta Napóleon apja, még jobban lehajlítva az ágat.
- Fogom már! – kiáltotta Napóleon.
- Na most, akkor mindenki egyszerre engedje el! – vezényelt a nyúl.
Úgy is lett. A visszacsapódó ág kirántotta a gödörből a kismalacot, aki rövid repülés után elterült a földön.
- Kiporolom a frakkját – dörmögte megkönnyebbülten az apja.
- Napóleon! Kicsikém! – szaladt hozzá boldogan az anyja.
A kismalac feltápászkodott, és leporolta magát. Tett néhány bizonytalan lépést, aztán az anyjához simult.
- Mami – suttogta –, én olyan éhes vagyok!

2012. március 3., szombat

Az idegen 2


- Érdekel valakit, hogy miért jöttem az erdőbe? Talán tudtok segíteni nekem – mondta a hullámos papagáj.
A többiek figyelmesen közelebb húzódtak, és Lulu mesélni kezdett.
- Én a városban élek. Eddig egy szép, tágas kalitkában laktam, amelynek mindig nyitva volt az ajtaja, hogy szabadon járhassak ki-be. A kalitkámban volt egy hinta, kis csengő, sőt, még tükröm is volt. Ezt szerettem a legjobban.
- Nem azért, mert piperkőc vagyok – nézett kicsit mérgesen a varjúra, aki szégyenlősen lesütötte a szemét.
- Miért szeretted a tükrödet, Lulu? – kérdezte kíváncsian a mókus.
- Azért szerettem, mert ha belenéztem, olyan volt, mintha volna ott egy másik papagáj. Mintha lenne egy barátom. Mert hiába volt a szép kalitkám, egy kicsit magányos voltam.
Hallgatott egy sort. Hallgattak a többiek is. Aztán Lulu tovább mesélt.
- De pár napja jött egy nagy vihar. A szél felkapta a kalitkámat, és elrepítette. Odalett a hinta, a csengettyű, és a szép tükröm is. Úgyhogy elindultam, hogy megkeressem őket.
- És? Megtaláltad? – szólt közbe izgatottan a vörösbegy.
- A kalitkát megtaláltam, egy magas fa tetején itt a közelben.
- Ó, tényleg! – nyitotta ki fél szemét a bagoly. – Én is láttam. Hát akkor minden rendben is van. Vagy nem?
Nagyot sóhajtott a papagáj.
- A szél szétszórt mindent, ami a kalitkámban volt. Nincs meg a hinta, se a csengő, de ami legjobban fáj, hogy sehol sincs a szép kis tükröm. Azt mindenképpen meg akarom találni.
- Hát, én nem szeretnék senkit megsérteni – jegyezte meg a mókus -, de ha fényes, csillogó dolgokról van szó, legjobb volna talán a szarka segítségét kérni.
- Nem kell személyeskedni – szólalt meg egy magasabb ágon a szarka. – Nem tehetek róla, ha szeretem a fényes dolgokat. Nekem ez a szenvedélyem. Végül is, nem gyűjthetek bélyeget. Nem igaz? Nahát.
- Segítenél nekem? – kérdezte Lulu.
- Naná! Én aztán igazán megértelek. Ami azt illeti, a galagonya bokornál láttam is valamit csillogni. Úgyis meg akartam nézni, mi az. Menjünk oda.
A szarka meg a papagáj elrepültek a galagonya bokorhoz, és velük tartott a kíváncsi mókus is. Már messziről látták a csillogó valamit az ágakon. Amikor közelebb értek, leesett az álluk.
- Hát, ez nem az én tükröm – mondta Lulu elszontyolodva.
- Hát, nem – felelte a szarka –, de milyen gyönyörű.
- Mi van? – nézett fel a hálójából a pók. - Nem láttatok még pókhálót?
- De, láttunk. Láttunk bizony – mondta a mókus. - Csak nem ilyen fényeset.
A galagonya bokorra szőtt hálót harmat borította. Úgy csillogott a napfényben, mintha tükör lett volna.
- Akkor most nézzétek meg jól, mert nem sokáig lesz ilyen – jelentette ki a pók. – Csak amíg fel nem szárad a harmat.
A három cimbora bámészkodott még egy kicsit, aztán elbúcsúztak a póktól.
- Most mi legyen? – kérdezte a szarka.
- Felszaladok arra a magas bükkre – javasolta a mókus – és körülnézek.
A szarka meg a papagáj türelmesen várt.
- Hahó! – kiáltott le a fa csúcsából a mókus. - Ott a tisztás szélénél csillog valami. Menjünk, nézzük meg.
Ahogy közeledtek, Lulu egyre izgatottabb lett. Ez már igazán úgy nézett ki, mint az ő tükre. Az is volt. 
Lulu szép kis tükre a fűben hevert, egy harangvirág közelében. Csakhogy… A vízibolhák ifjúsági hoki csapata tartott edzést rajta. Fürgén siklottak a fényes tükrön ide-oda.
- Öööö… hé, ti! – kiáltott rájuk a mókus.
A vízibolhák csapatkapitánya felnézett, és örömmel rikkantott vissza.
- Csak bámultok, mi? Nem hisztek a szemeteknek, milyen remek edzőpályát találtunk magunknak? Készülünk a bajnokságra. Meg is fogjuk nyerni, meglátjátok.
Azzal vidáman kurjantotta a csapatnak:
- Gyerünk, fiúk, csak fürgén. Mutassuk meg nekik!
- Na, igen, csakhogy… – kezdte a mókus, de Lulu intett neki.
- Hagyd csak. Nem veszem el tőlük. Látod, milyen boldogok vele.
- Én nem hagynám ezt a jó kis tükröt – jegyezte meg a szarka. – Olyan szépen csillog.  
- De hát veled mi lesz? – kérdezte a mókus.
- Tudod, mit? Rájöttem, hogy a tükörnél többet érnek az igazi barátok. És nekem már van kettő. Nem igaz?
- De mennyire! – kiáltotta a szarka. – Gyere, megmutatom a fészkemet. Tele van csillogó dolgokkal. Végre értékeli valaki.
- Gyere te is, mókus – fordult hozzá. – Tudod, hol a fészkem.
És elindultak. A vízibolhák folytatták az edzést, a pók pedig tovább szőtte a hálóját a galagonyabokor ágán.


2012. február 9., csütörtök

Az idegen



Egy nap fura, tarka madár jelent meg a tisztás szélén álló nyírfa ágán. Az erdő lakói gyanakodva méregették a színes tollú idegent.
- Biztos valami városi szerzet – jegyezte meg epésen a varjú. – Azok járnak ilyen cifrán. Az én unokaöcsém is, amint beköltözött a városba, azonnal valami flancos szürke mellényt kezdett hordani. Azt mondja, ő dolmányos varjú. Dolmányos… az ám. Egy piperkőc, ha engem kérdeznek. Már nem is jó neki a mi szép fekete gúnyánk.
- Nana, azért nem mind piperkőc, aki színes ruhában jár – szögezte le sietve a piros sapkás fakopáncs, aki éppen az öreg tölgyfát kopogtatta.
– Különben is, mi is voltunk fiatalok, nem igaz? – tette hozzá, és tréfásan oldalba bökte barátját, az uhut.
A bagoly, nappal lévén, éppen jóízűen szendergett, úgyhogy kis híján leesett az ágról a barátságos legyintéstől. Miután visszanyerte az egyensúlyát, kissé szomorkásan felelte:
- Huhú, huhú, hú de régen volt az már.
A bagoly hangjára felpillantott egy éppen arra igyekvő mezei pocok, aztán sietősen eltűnt a bokrok alatt.
- Régen bizony, de kááár- sóhajtott a varjú.
- Engem ugyan nem zavar a gúnyád – jegyezte meg a vakond, kikönyökölve a vakondtúrás tetején.
Harsány nevetés fogadta a szavait.
- Most mi van? – kérdezte sértődötten.
- Nem akarlak megbántani, vakond koma – mondta neki az ismét előóvakodó pocok -, de te az orrod hegyéig sem látsz.
- Attól még lehet véleményem – dünnyögte a vakond az orra alatt.
- Szóval, miféle szerzet vagy? – folytatta a kérdezősködést a varjú.
- Lulu vagyok. És hullámos papagáj.
- Lulu? Hát… miféle név ez?
- Mifelénk eléggé megszokott.
- De hát fiú vagy te, vagy lány?
- Fiú. Nem látod?
- Cifra gúnya, lányos név, hát miféle fiú az ilyen?
- Nagyon is rendes! – állt a sarkára a hullámos papagáj. – Nem ez a fontos.
- És mit keresel az erdőben? – kérdezte kíváncsian egy kis cinke.
- Majd én mindjárt megmondom! – pattant közéjük apró öklét harciasan rázva a mókus. – Lopni jött!
- Micsoda? – nyitotta ki fél szemét a kiabálásra a bagoly. – Mit mondtál?
A pocok ismét sietve az árnyékba húzódott.
- Ellopta a diómat! Eldugtam az avarban, és mire megfordultam, már csak egy színes villanást láttam, és huss! Ez a cifra gúnyás elvitte a diómat!
- Szó sincs róla! – tiltakozott a hullámos papagáj. - Nem is láttalak eddig. Most érkeztem csak.
- Akkor ki lopta el a diómat? Te vagy itt egyedül idegen.
- Akárki lehetett. – vágott vissza Lulu. - Miért, itt talán senkinek sincs színes ruhája?
A vörös sapkás fakopáncs a kék kabátos cinegére nézett, az meg a piros mellényes vörösbegyre.
- Öööö… - kezdte a vörösbegy – nem kéne talán...
- Lárifári! – vágott közbe a mókus. – Mi itt mind ismerjük egymást. Ö meg nem közülünk való. Csak ő lehetett.
- Nem ő volt – bújt elő egy faág mögül lehorgasztott fejjel a szajkó.
A hullámos papagáj megkönnyebbülten felkapta a fejét.
- Hát akkor ki volt, ha szabad érdeklődnöm? – tette csípőre harciasan a kezét a mókus.
- Öööö… khm… én voltam.
Erre nagy csend lett.
- Teeeee? Teeeee? – nyögte ki végül a mókus. – De hát… miért?
- Csak meg akartalak tréfálni – magyarázta elkeseredetten a szajkó. - Később visszaadtam volna.
- De hát akkor… miért nem adtad vissza? Nem láttad, mennyire mérges vagyok?
- Dehogynem láttam, dehogynem. Éppen azért… Nem mertem szólni, hogy én voltam.
- Ezt nem értem – szólt közbe a varjú.
- Látnotok kellett volna – fordult a többiek felé a szajkó. - Nagyon ijesztő volt. Az öklével hadonászott, és azt kiabálta, ha megtudja, ki volt, olyat tesz, hogy maga is megbánja.
- Muhaha! – kacagott a mókus. – Megijedtél, mi? Hihihi. Csak mérgemben mondtam. Hát mit csinálhat egy ilyen kicsi állat?
A szajkó egy darabig csak nézett, aztán belőle is kitört a kacagás.
- Jaj, de nagy szamár voltam – mondta aztán végül. – Megyek, hozom a diódat.
- Khm – szólalt meg a bagoly. – Szerintem a mókusnak még volna valami dolga.
A mókus szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Ne haragudj, Lulu. Szégyellem magam. Nagyon bután viselkedtem.
- Spongyát rá – mosolygott a papagáj. – Nem haragszom. Érdekel valakit, hogy miért jöttem az erdőbe? Talán tudtok segíteni nekem.
A többiek figyelmesen közelebb húzódtak, és Lulu mesélni kezdett.



2012. február 7., kedd

A légimarsall (Felnőtt mese)



- Kisasszony, idejönne egy pillanatra?
A törékeny stewardess rápillantott az űrsikló első osztályán utazó elegáns, sötét öltönyös úrra, és kötelező udvarias mosollyal az arcán odasietett hozzá.
- Meg tudná nekem mondani, hogy mi ez? - kérdezte a szemmel láthatóan tehetős üzletember a nőtől, és a legutolsó ülés sor mögött diszkréten meghúzódó tárgyra mutatott.
- Cicavécé - felelte magától értetődő természetességgel, ragyogó mosollyal a stewardess.
- Hogy micsoda?
- Macskaalom. Tudja, uram, amibe a cicák... - elhalt a hangja. Ez talán nem a megfelelő téma volt egy első osztályú utas számára.
- Tudom, kisasszony, hogy mi az. Tudom, csak nem értem. Hogy pontosabban fogalmazzak, nem akarok hinni a szememnek.
- Öööö... meg tudom magyarázni, uram.
Ám az utas mintha meg sem hallotta volna.
- Nem szóltam, amikor az indulás után a repülőtér fölött köröztünk fél órát, mert Mr Aladdinnak késett a csatlakozása. Bár meg kell mondanom, hogy a kuplunghiba miatt időnként felröppenő repülő szőnyege okozott néhány meleg percet a kabinban. De nem szóltam. Azt sem tettem szóvá, amikor kis kitérőt tettünk, hogy a Nagymedvének ledobjunk egy doboz paprikás medvesajtot.  Emberek vagyunk. De, kisasszony, mindennek van határa.  És ez a cicavécé...hát ez…
Elvörösödött a feje. Úgy nézett ki, mint akit gutaütés kerülget.
- Azt hiszem, mindjárt felrobban az agyam – mondta - Hát mindenki megbolondult?
- Biztosíthatom, uram, erről szó sincs. Ám, mint bizonyára hallotta, cégünkben nemrégiben jelentős részesedést vásárolt a "Sajtból van a Hold" Eb Holding. Az ő utasításukra módosítanunk kellett az eredeti útvonalunkon. Jelenleg olyan légi folyosót használunk, amely átvezet az Egerentyű Ködön. Ön is értesülhetett róla, hogy ezen a területen sajnos számolnunk kell egér kalózok támadásával.
- Micsoda? Engem erről senki nem tájékoztatott.
- Sajnálom, uram. Az egér kalózok támadásának kivédésére cégünk légi marsallt állított szolgálatba. 
- Öööö...nem értem az összefüggést.
- Jöjjön velem, uram. Megmutatom.
Felmentek a gép emeletére. Itt kevesebb utas tartózkodott. A fiatal stewardess odavezette a férfit az egyik kényelmes karosszékhez, amelynek a támlája fordult az utastér felé. A nő halkan köhintett, mire a fotel hirtelen feléjük fordult.
Az utasnak hallhatóan elakadt a lélegzete. A karosszékben egy hatalmas, kövérkés kandúr terpeszkedett, kakaót iszogatva.
- Ő a légi marsall? - kapkodott levegő után az utas.
- Igen. Ő az. Csizmás Kandúr. Talán már hallott róla.
- De hát ez felháborító! Panaszt fogok tenni a... - elhalt a hangja. Belenézett a légi marsall szemébe, és egy ártatlan cicamica nézett vissza rá. Mint az ő Cickomja, a kiscica, akit kicsi korában kapott, egy régi karácsonyon. Mennyire szerette azt a cicát...
- Khm - mondta zavartan, és elfordult. - Sajnálom, kisasszony, hogy ekkora ügyet csináltam belőle. Hogyne, a cicusnak is jár, ami jár. Elnézést.
- Semmi baj, uram. Valóban kissé szokatlan módszer. Engedje meg, hogy visszakísérjem a helyére. Erre parancsoljon.
Az utas háta mögül visszanézett a macskára, és rákacsintott.
- Vén gazember - súgta. - Már megint bejött a trükköd. Mindjárt hozok még egy kis kakaót.