A százlábú csukái

Döme, a kis százlábú fülig érő szájjal esett be a házukba.

- Anya, képzeld! Benne vagyok a csapatban! Megyek a foci bajnokságra.

És ránevetett az anyjára.

- Nahát, Döme – csapta össze a kezét az anyja – De jó. Ügyes vagy.

- Azért szerencsém is volt – jegyezte meg Döme kicsit csöndesebben. - A végén tizenegyeseket rúgtunk, és nekem jobban ment, mint a Tücsöknek.

- De azért ő is jön – tette hozzá ismét felderülve. – Ő lesz a csere. Csak…

Elhallgatott. A cipője orrát bámulta.

- Csak mi? – kérdezte Százlábúné. – Bökd ki, fiam.

- Csak rendes foci csuka kell – mondta a gyerek lehorgasztott fejjel.

- Ó, Döme – sóhajtott az anyja. – Nem lesz könnyű.

Százlábúné hat fiát nevelte egymaga. A bohém százlábú egy nap közölte vele, hogy nem neki való a családi élet, és azóta a világot járta. És mivel a hat gyerek közül valamelyiknek mindig kellett valami, az olyan dolog, mint a focicsuka igen nagy luxusnak számított náluk.

- Gyere, Döme, kérdezzük meg a suszterbogarat, mennyiért varrná meg neked. Legalább tudjuk, hol állunk.

Elmentek a suszterbogárhoz, és elmesélték neki, miről van szó. A suszterbogár egy darabig hallgatott, gondolkodott. Végül elmosolyodott, és azt mondta:

 - Tudja, mit, Százlábúné? Ezen ne múljon a honi csapat sikere. Megcsinálom ingyen Döme csukáit. Csak bőrt hozzanak, mert abból sajnos kifogytam. Amit lehet, a maradékokból összeszedem, de száz lábra nem lesz elég.

Döme és az anyja elindult hazafelé. Mikor elfáradtak, leültek pihenni egy lapulevél árnyékába. Százlábúné szeretettel nézte izgatott nagyfiát, és azon töprengett, honnan vehetnének bőrt a csukákhoz.

Ahogy ott üldögéltek, egyszer csak hangos énekszót hallottak.

- Felmegy a legény a fára…

- …a makkfa tetejére – vágta rá egy másik hang.

- Nem, az majd később jön – szólt rá az első. – Előbb a meggyfa.

- Hát azt mondtam én is. Meggyfa – válaszolt a második.

- Nem. Azt mondtad, makkfa. Azért szóltam rád, hogy…

- Azért szóltál rám, mert te mindig dirigálsz. A mama is megmondta…

- Jaj – jaj – szólalt meg hirtelen egy harmadik hang. – Jaj – jaj. Mit fog szólni a mama... hogy már megint erjedt gyümölcsöt ettünk?

- Jaj – jaj. A drága mama nagyon mérges lesz. Jaj-jaj.

És a lapulevél mögül lógó orral előbukkantak a Muslinca fivérek. Amikor észrevették Dömét meg az anyját, lefékeztek előttük.

- Ó, itt a kis Döme meg a zanyja. Jó napot, Százlábúné.

- Hallottuk, mekkora gólokat lőtt az edzésen Döme – jegyezte meg a másik.

- Hajrá, Tisztás SE! – bődült el hirtelen a harmadik.

- Hajrá! Hajrá! – csatlakozott a másik kettő is.

A harmadik muslinca egyszer csak megjegyezte.

- Úgy látom, szomorú a zanyja.

- Szomorú? – kérdezte a másik. Aztán közelebb hajolt Százlábúnéhoz.

- Miért szomorú a zanyja? A zanyja ne legyen szomorú.

Százlábúné elmosolyodott.

- Nem vagyok szomorú. Csak azon gondolkodom, honnan vegyünk foci csukát Dömének. Nem tudtok véletlenül valami bőrről, amiből a suszterbogár megvarrhatná?

- Bőrről?

- Bőrről…

- Bőr, bőr, brrr, brrr…

A három spicces muslinca nagy igyekezettel törte a fejét. 

- Jahogy BŐŐŐŐR! – kiáltott fel végül egyik. – Hé, hát a sikk… a sikk… tudjátok – magyarázta hadonászva a testvéreinek.

– Hektor úr – tette hozzá aztán legyintve. – Menjünk.

A fura társaság elbandukolt Hektorhoz, a hőscincérhez.

- Hektor úr, a sikk… a sikk… Bőr kéne.

Hektor, a hőscincér összevonta a szemöldökét.

- Jobb lenne, ha az elején kezdené valaki.

Százlábúné elmondta neki, miről van szó. A hőscincér elmosolyodott.

- Gratulálok, fiam – mondta Dömének.

– Valaha én is kiváló focista voltam – tette hozzá, és kihúzta magát.

- Szóltatok valamit? – nézett aztán mérgesen a vihogó muslincákra.

- Nem-nem. Nem szóltunk egy szót sem – felelte az első muslinca, és két mellső lábával befogta a száját.

- Nem – nem – igyekeztek utánozni a testvérei. A nagy igyekezetben az egyik a szemét fogta be, a másik meg a fülét.

- Tudom már, mit akartak mondani ezek az Einsteinek – folytatta a hőscincér. - A siklónak új kabátja van, és a régi nem kell neki. Ezekkel a pernahajderekkel voltam, amikor megtalálták az ösvényen. Abból remek csuka lehet ennek a Döme gyereknek. Indulhatunk is érte.

Döme megölelte az anyját.

- De jó, anya. Mehetek a bajnokságra.

- Mehetsz, drágám.
 Hirtelen megszólalt az egyik Muslinca:

- … akkor most milyen fa volt…? Meggy, vagy makk?

VÉGE

A csúf béka

Zsombor, a vén teknős derűsen süttette a páncélját a napon. Kicsit jobban előre nyújtotta a fejét, hogy ráncos nyakát is érjék a melengető sugarak. A közelben szaladó kis patak csobogása elringatta, a tisztás hangjai pedig valami álmosító zsongássá folytak össze a fülében. Már éppen elbóbiskolt volna, amikor hirtelen meghallotta a sírást.

- Mi a csuda ez? – gondolta.

Körülnézett, de csak egy kupac száraz falevelet látott, amit még ősszel fújhatott a patak partjára a szél.

- Úgy látszik, képzelődtem.

Azzal újra behunyta a szemét. Ám ekkor ismét meghallotta a sírást.

- Brühühü – hallatszott, méghozzá egyenesen a kupac falevél felől.

- Na, ezt már megnézem – mondta magában Zsombor. Komótosan odacammogott, aztán kíváncsian előre nyújtotta a nyakát. És pont összenézett egy kicsi barna békával. Egy barna kis béka volt az, amit ő egy halom száraz falevélnek hitt.

- Jaj! – kiáltott a béka, és hátraszökkent. Annyira megijedt, hogy egy pillanatra még a sírást is abbahagyta.

A teknős nem szökdécselt ugyan, de nagyot füttyentett meglepetésében.

- Hát te meg ki vagy? – kérdezte.

- Rudi vagyok. Csókolom – felelt a kis béka illedelmesen.

- És miért sírtál, Rudi fiam?

A béka már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán megint csak sírva fakadt.

- Brühühü – mondta.

Aztán még egyszer.

- Brühühü.

Zsombor tanácstalanul megvakarta a feje búbját. Ennek már a fele sem tréfa, gondolta.

- Hello, haver, miért bőgsz? – szólalt meg ekkor mögöttük egy hang.

Mindketten odanéztek. A patak szélén egy vízbe lógó fűzfaágra két zöld béka kapaszkodott, és nagy kerek szemével érdeklődve bámult rájuk. A nagyobbik szólította meg Rudit.

Rudi nyelt egy nagyot.

- Azért sírok, mert olyan rút vagyok – mondta alig hallhatóan.

- Mi van? – kérdezte a kecskebéka. Meglepetésében elengedte az ágat, és nagyot csobbant a vízben. Aztán kimászott a partra, és peckes léptekkel odament Rudihoz. Az széles mozdulatokkal magyarázni kezdte:

- Csúnya vagyok, érted? Mindenki utál. Nem barátkozik velem senki.

- Várj csak, fiacskám – szólt közbe a vén teknős. – Te próbáltál-e barátkozni valakivel?

- Nem - rázta meg a fejét Rudi -, dehogy.
- Aztán miért nem?
 – Féltem - susogta a kis varangy.
- Féltél? Hát mitől? - csodálkozott az öreg.
- Attól féltem, hogy kinevetnek. Mert olyan csúnya vagyok – felelte Rudi, és lehorgasztotta a fejét.

- Hát, nem igazán értem, miről beszélsz – szólalt meg hirtelen a nagyobbik kecskebéka. – Te egy varangyos béka vagy, igaz? És pontosan úgy nézel ki, ahogy egy varangyos békának kell. Nahát.

A társa a faágat markolva helyeslően bólogatott.

- Jól mondod, Zozó.

- Akkor talán mi is bőgjünk, hogy brühühü, pont olyanok vagyunk, mint egy kecskebéka? Vagy Zsombor bácsi sírjon, hogy ráncos a nyaka? Reszpekt, Zsombor bácsi – tette hozzá.

Az öreg legyintett.

- Na, mindegy – folytatta Zozó -, bőgjél csak nyugodtan, de ha esetleg ráérsz, nekünk éppen kéne egy versenybíró. Dugó barátommal itt el akarjuk dönteni, ki a gyorsabb. Beúszunk addig a homokpadig ott a patak közepén, látod? Leszel bíró?

- Leszek – felelte fülig érő szájjal Rudi.

Aztán körülnézett.

- Van itt valaki, aki fütyülne, amikor kezdődhet a verseny? – kérdezte, és ránevetett az öreg teknősre.

VÉGE