Lesz karácsonyi ajándék

Hahó! Nézz vissza karácsonykor! Egy karácsonyi történettel várlak.

Valami készül...

Lehet, hogy hamarosan különleges hírrel szolgálhatok a mesekönyvem illusztrációival kapcsolatban...

Sajnos...

Elrabolták a siklót 

című mesekönyvem

sajnos 

nem jelenik meg karácsony előtt

váratlanul felmerült

technikai akadályok miatt.

Remélem, legkésőbb

a húsvéti nyuszi

meghozza.

Rajzos játék eredményhirdetés

Mókus Rézivel úgy döntöttünk, hogy nem sorsolunk, hanem mindenki kap ajándékot, aki rajzolt. Köszönöm a szép rajzokat. :)

Új rajz a Frici, a pocok című meséhez

Nagy Roland (9 éves) remek rajza a Frici, a pocok című meséhez

 

Frici, a pocok - Esztertől

Ujvári Eszter (7 éves) aranyos új rajza: Frici, a pocok.

Frici, a pocok - Kíra rajza

Tordai Kíra Angéla (7 éves) aranyos rajza: Frici, a pocok. :)

Sapka - egy mese az Elrabolták a siklót című könyvből

– Nem veszek sapkát – jelentette ki Napóleon, a csíkos kis vadmalac, és dacosan hátat fordított.

Az anyja a kezében tartott kék csíkos sapkára nézett, amelyen vidáman billegett a jókora bojt.

– Ajjaj, kezdődik – sóhajtotta a férjének. – Itt a dackorszak.

A nagy vadkan kissé tanácstalanul megvakarta a fejét. Aztán megköszörülte a torkát.

– Napóleon. Vedd fel, mert megfázol – mondta szigorúan. – Hallgass édesanyádra.

– Nem veszem. A menők nem hordanak sapkát. A Róka Berci sem, meg a Borz Palkó sem.

– A menők?

Az apa elfordult, hogy elrejtse a mosolyát, a felesége meg intett neki, hogy hagyják rá.

– Jól van, Napóleon. Akkor menj csak sapka nélkül.

A kis vadmalac iszkolt kifelé, nehogy meggondolják magukat. Az apja fejcsóválva nézett utána.

- Nézd csak, milyen büszkén megy a csupasz kobakjával – mondta a feleségének.

- Hát, hallod, ez a menő – felelte az nevetve.

Napóleon örömmel kocogott a tisztás felé. Lába alatt hívogatóan zizegett az avar, ő pedig nagy élvezettel meghempergett a vastagon terített aranysárga, rőt vörös, rozsdabarna faleveleken.

– Szia, Napóleon! – köszönt rá valaki. – Látom, te sem vettél sapkát.

A legkisebb nyest fiú, Ábris támaszkodott egy fiatal nyírfa törzsének hajadonfőtt, dideregve.

– A sapka lányoknak való – jelentette ki önérzetesen Napóleon, bár most, hogy a nap elbújt, már igencsak kezdett fázni a füle.

– Az – nyögte a barátja vacogó fogakkal.

– Jössz velem a tisztásra fogócskázni? – kérdezte tőle Napóleon.

– Öööö… mennék, de most jutott eszembe, hogy sietnem kell haza. Szia!

Azzal már el is tűnt, szaporán szedve a lábát a jó meleg nyest odú irányában.

Napóleon tanácstalanul téblábolt egy darabig, aztán bandukolt tovább a tisztás felé. Amikor a magas bükk alatt ment el, rárikkantott Mókus Rézi.

- Hé, Napóleon, hát a sapka hol maradt? Lefagy a füled.

- A menők sapka nélkül járnak – nézett fel rá dacosan Napóleon.

- Ó – hökkent meg a mókus – nahát, ezt nem is tudtam. Majd a jó meleg odúmban eltöprengek rajta.

- Ahol nem fagy le a fülem – tette hozzá, azzal borzas farkával intve el is tűnt az odújában.

Napóleon sértődötten odébb állt. Körbe-körbe bóklászott a tisztáson, de nem talált játszótársat. Mindenki behúzódott a jó meleg kuckójába. Végül kikötött a vadgesztenyefa tövében. Nagyon szerette nézegetni a barna kis golyókat, gyönyörködött a fényes bőrükben. Most is hevert néhány a fűben. Napóleon föléjük hajolt.

Ekkor feltámadt a szél, és megrázta a fa lombját.

– Au! Ez fájt!

Egy tüskés kis zöld gömb éppen fültövön találta a kismalacot. Szemrehányóan felpillantott a fára. A játékos szél most bebújt a fa lombjába, és pörögni-forogni kezdett benne. Csak úgy záporoztak a tüskés kis zöld bombák Napóleon sapkátlan fejére.

– Uiiii, uiiii – visított fel Napóleon, és torkaszakadtából sivítva futott hazafelé, ahogy a lába bírta.

Kifulladva esett be az ajtón.

– Mami, mami, vegyük elő a sapkám.

– De hát, Napóleon, a sapka nem menő – válaszolta a mamája.

– Nem akarok menő lenni – motyogta Napóleon. – A menőknek lefagy a füle, és a tüskés gesztenyék jól megverik a fejüket.

– Én inkább jó meleg sapkás kismalac akarok lenni. Jó? – tette hozzá az anyjához törleszkedve.

– Jó. Gyere, megkeressük. És… Napóleon – nézett rá az anyja huncutul csillogó tekintettel. – A sál vajon most éppen menő lehet?

Még egy rajz: Frici, a pocok

Hegedűs Krisztián (7 éves) remek alkotása a Frici, a pocok című meséhez.

Újabb rajz: A kiscinkék iskolába mennek

Hegedűs Benedek (5 éves) aranyos rajza A kiscinkék iskolába mennek című meséhez. :)

Rajzos játék - a második rajz

Hegedűs Márk (9 éves) szuper rajza a Kopogd le a fán című meséhez. Nagyon kemény! :)

Rajzos játék - első rajz

Itt az első gyönyörű rajz a Kopogd le a fán című meséhez. Ujvári Eszter 7 éves kislány alkotása. Ő, mivel az első, sorsolás nélkül kap majd külön ajándékot a három szerencsés mellett. 

Karácsonyra megjelenik a könyvem!

Nagy örömmel tudatom mindenkivel,

aki szereti a meséimet, 

hogy

december 15-ikén 

megjelenik belőlük egy kötet, 

Elrabolták a siklót címmel, 

a Könyvmolyképző Kiadónál. 

Már előjegyezhető

a kiadó márkaboltjában az interneten.  

Hamarosan felteszek ide ízelítőnek

egy mesét a kötetből.

.

Rajzos játék!

Játsszunk egyet! 

Rajzos játékot hirdetek minden kedves olvasómnak.

A kiscinkék iskolába mennek, Kopogd le a fán, és Frici, a pocok című meséim közül bármelyikhez, vagy akár mind a háromhoz küldjetek a mese egy-egy jelenetét megörökítő rajzot.

A rajzokat feltölthetitek az Ágnes Mesél oldalra a Facebookon,  elküldhetitek az agnesmesel@gmail.com címre, vagy postán. 

Írjátok rá a neveteket, és hogy hány évesek vagytok. 

A rajzokat egy külön albumba fogom belerakni az Ágnes Mesél oldalon a Facebookon, hogy mindenki megnézhesse.

Beküldési határidő: 2013. december 3. kedd. 

 Utána kisorsolom azt a három szerencsést, akik egy-egy vázlatfüzetet, és egy-egy csomag színes filctollat kapnak majd. 

Eredményhirdetés: Mikulás este (2013. december 5.)

Várom a rajzokat!

Az Ásító Sárkányok völgye - ötödik fejezet

5.

A két legény kitartóan pedálozott egész nap. András néha megpróbálkozott a beszélgetéssel, de Ábris általában csak morcosan dünnyögött valamit válaszul.

Lassan elhagyták Zsombor király birodalmát, és erdővel borított dombok között haladtak tovább. Aztán ismét sík vidék következett. A köves utat földút váltotta fel, amely virágos rétek között kanyargott. A távolban birkanyájat láttak. A juhász a fűben heverészett, a szamara mellette legelt.

Kis idő múlva egy erdőhöz értek.

- Talán itt az erdő szélén le is táborozhatnánk - javasolta András. - Majd holnap megyünk tovább.

Elkezdtek lemálházni a tandemről.

- Mi van, András, nem bírod a tempót? – jegyezte meg Ábris pimaszul.

- Tessék? – kérdezte értetlenül András.

- Úgy nyögdécselsz, mint egy öregember.

András éppen a sátrat akarta felállítani, de erre felegyenesedett.

- Én azt hittem, te nyögsz. Csak nem akartam szóvá tenni. Tapintatból – tette hozzá szemrehányóan.

- Nem én voltam. De ha te sem, akkor… akkor ki volt? – kérdezte Ábris, és egy kicsit megbicsaklott a hangja.

- Nézzünk körül – javasolta András, és fenyegetően kihúzta magát.

– Szerinted honnan jött a hang?- kérdezte Ábris.

- Talán onnan, a tüskés bokrok mögül.

A kis tisztás egyik oldalán tüskés bokrok alkottak sűrű, szinte áthatolhatatlan falat. A két legény elindult arrafelé.

Ábris egyszer csak megállt.

- Hallottad? – kérdezte izgatottan.

- Igen. Valahol arra lehet.

Óvatosan haladtak tovább. A bokrokhoz érve András lehasalt, és bekukucskált az ágak között. Majd villámgyorsan felpattant, és azt mondta.

- Húha!

A bokor tövéből hatalmas nyögés volt a válasz. Aztán megszólalt egy siránkozó hang.

- Nem segítenétek rajtam? Teljesen belegabalyodtam ebbe a tüskebokorba. Nem tudok egyedül kimászni.

- Ki van ott? – kérdezte Ábris csodálkozva.

András ránézett.

- Egy akkora farkas, hogy te olyat még nem is láttál – felelte.

- Ami azt illeti, ekkorát még én sem láttam – tette hozzá elgondolkodva. – Sőt, azt hiszem, nem is akarok ilyen közelről. Legszívesebben felhúznám a nyúlcipőt.

- Egy farkas? – sikoltotta Ábris. – Fussunk, András!

- Ne hagyjatok itt – rimánkodott a farkas. – Nem bántalak benneteket. Nem vagyok én olyan. Senkit sem bántok.

- Hát nem is tudom – morfondírozott András. – Mégis, egy farkas. Ráadásul egy hatalmas farkas. Ábris, te mit gondolsz?

Ábris sápadtan állt, és fogvacogva csak a fejét rázta, hogy ő aztán nem gondol semmit.

András megvakarta a fejét, és megkérdezte a farkast:

- Egyáltalán, hogy kerültél oda?

- Elcsavargott egy birka a nyájtól, én meg utána jöttem.

Ábris hirtelen felélénkült.

– Meg akartad enni azt a szegény kis barit, igaz? – kiáltott fel. - Szégyelld magad!

- Ugyan már! – kiáltotta mérgesen a farkas. – Mivel enném meg, könyörgöm? Idenézzetek.

Azzal erőlködve kidugta a bokor alól a fejét, és kitátotta a száját. Teljesen fogatlan volt.

- Egy fogam sincs, látjátok? Egy se. Mind kihullott. Megöregedtem, fogatlan oroszlán vagyok én már – jelentette ki szomorúan.

- Szegény feje, úgy megöregedett, már azt is elfelejtette, hogy ő farkas – súgta Ábris Andrásnak.

- De akkor mit akartál a birkával? – kérdezte András, a tarisznyájában kotorászva. Zsuzsi fésűjét kereste, amivel minden gubancot ki lehet fésülni. Amikor megtalálta, óvatosan bemászott a bokor mögé, és nekiállt, hogy kifésülje a farkas gubancos bundáját, és kiszabadítsa az öreg jószágot a tüskék közül.

- Az utóbbi időben a pásztor mellett dolgozom – felelte a farkas, aztán feljajdult. - Hé, ez fájt!

- Nyughass – szólt rá András -, ne ficánkolj. Szóval a pásztor mellett dolgozol.

 – Igen. Segítek neki együtt tartani a nyájat. Ő meg főz nekem finom pásztor tarhonyát. Mást már úgysem tudok enni. Így mindenki jól jár.

Elgondolkodott.

- De ez a rakoncátlan kis fiatal kos állandóan elcsavarog. Nem győzöm hazaterelni. Múltkor majdnem beleesett a patakba. Sok bajom van vele – ingatta panaszosan a fejét. – Öreg vagyok én már ehhez.

- Na, kész vagyunk – jelentette ki András. – Kimászhatsz a bokor alól.

A farkas nyögdécselve előmászott. Aztán nagyot nyújtózott, majd a fejét meghajtva bemutatkozott.

- Lobó vagyok – mondta. – Nagyon köszönöm a segítséget.

- Nem csoda, hogy beakadtál a bokorba – jegyezte meg Ábris. – Csupa gubanc a szőröd. Miért nem fésülködsz néha?

A farkas Ábris raszta frizurájára pillantott, aztán összenézett Andrással. András megvonta a vállát. A farkas legyintett.

- Csak tudnám, most hová ment ez a kalandor – jegyezte meg aztán. – A sírba visz ez a bárány.

- Várj csak – csapott a homlokára András. – Mintha ott a patak túlsó partján láttunk volna valami fehéret.

- Ajjaj – sóhajtott a farkas – a pataknál? Ez kemény menet lesz. Nekem víziszonyom van. Ajjaj.

András odavezette a kis csapatot, ahol a fehér foltot látta. Valóban a bari volt az. Ott toporgott a patak túlpartján, panaszosan bégetve.

- Peti, fiam – szólt át neki a farkas –, már megint? Hát hogy hozzalak át?

- Majd mi átmegyünk érte – ajánlkozott Ábris.

- Nem olyan egyszerű - felelte a farkas. - Itt túl mély a patak, és erős a sodrás. Veszélyes lehet.

Hallgattak, törték a fejüket.

- Van itt egy kidőlt fatörzs – szólalt meg Ábris. – Azt nem tudnánk hídnak használni?

Nekiveselkedtek. Megpróbálták közös erővel a víz fölé tolni a fatörzset, de nem ment.

- Túl nehéz – jegyezte meg Ábris lehangoltan.

- Hozok kötelet – mondta András. – Ha rá tudnánk dobni a barira, talán áthúzhatnánk.

András hozta a kötelet, és ahogy a cowboy filmekben látta, megpróbálta meglasszózni a bárányt. Ám a buta kis jószág az utolsó pillanatban mindig kiugrott a hurokból.

- Ez így nem lesz jó – jelentette ki végül András. – Valakinek át kéne menni érte. Nincs mese.

- Ó, jaj, hogy én hogy utálom ezt – siránkozott a farkas. – Rosszul leszek, ha csak a vízre nézek.

Ábris hirtelen megszólalt.

- Van egy ötletem. Mindjárt jövök.

Térült-fordult, és hamarosan megjelent, hóna alatt a gördeszkával.

- Hát azzal mit akarsz? – csodálkozott András.

- Átugratok a túlsó partra.

- Micsoda? Már csak az kell, hogy beleessél a patakba. Édesanyád engem ütne agyon, mert nem vigyáztam rád.

- Ugyan már. Csináltam már ennél különb mutatványt is. Ez a fatörzs teljesen sima, és pont jó szögben áll. Megemeljük egy kicsit a végét, és áthussanok róla, mint a madár. Ne aggódj apuskám.

Két nagy követ görgettek a fatörzs vége alá. Aztán András egy közeli fához kötötte a kötél egyik végét, a másikat meg Ábris derekára.

A fiú felkapaszkodott a kidőlt fatörzsre. Felállt a gördeszkára, egy kicsit koncentrált, aztán nekirugaszkodott. Végig gördült a fatörzsön, majd szép ívben átugratott a patak fölött.

- Gyere, Peti – mondta, azzal karjába kapta a megszeppent barit, másik karjával pedig a gördeszkát szorította magához. Belegázolt a vízbe, és András meg a farkas ügyesen áthúzták őket a kötéllel a túlsó partra.

A farkas nagyon megkönnyebbült, amikor Ábris meg a rémült kis birka épségben partot értek. Örömében jól megmosta a bari fejét. A fiatal kos jámboran álldogálva tűrte a farkas dorgálását, és olyan arcot vágott, mint aki kettőig sem tud számolni.

Lobó végül Andráshoz fordult.

- Hálából a segítségetekért adok nektek egy sípot. Ha valaha eltévedtek egy erdőben, fújjátok meg. Akkor a nemzetségemből valaki ott terem, és kivezet benneteket.

Leakasztotta a kis ezüst sípot a nyakából, átadta Andrásnak, aztán a barit maga előtt terelve elindult a rét felé.

András elrakta a sípot.

- Na, gyere, állítsuk fel a sátrat, még mielőtt ránk esteledne – veregette hátba Ábrist.

– Ügyes voltál, öcskös – tette hozzá, mire Ábris szégyenlősen elvigyorodott.

Megvacsoráztak, aztán a tűz mellett a fűbe heveredve egy darabig nézegették a csillagos égboltot.

András egyszer csak meghallotta, hogy Ábris vacog.

- Aha – mondta –, kéne a jó kis meleg alsónemű, igaz? Ami otthon maradt. Na, nesze, itt ez a meleg pulóver. Zsuzsi kötötte.

Ábris hálásan belebújt a hatalmas pulóverbe. Aztán a mintát kezdte nézegetni rajta.

- Mi ez? Kutya? De miért áll olyan furán a füle?

- Rénszarvas - vágta rá kurtán András. – Zsuzsi előtt ne mondd ezt, ha jót akarsz.

Hallgattak, bámulták a csillagokat.

- Jó kis nap volt – szólalt meg egyszer csak félszegen Ábris.

- Az – felelte András. – És még csak most kezdődik az igazi kaland.