-- Piperkőc!
Mókus Rézi majdnem elvétette az öreg tölgyet, amelyre éppen átszökkent
volna. Fürgén elkapott egy erősebb gallyat, feltornászta magát az ágra, aztán csodálkozva
megfordult.
-- Rólam beszéltek? – kérdezte elképedve a két balkáni gerlét, akik
összehajolva súgtak-búgtak a szomszédos nyírfán. – Én lennék a piperkőc?
Kritikus tekintettel végignézett magán, de semmi kirívót nem talált.
Gerle Berta turbékolva felkacagott.
-- Piperkőc? Még hogy te? – kérdezte nevetve, és legyintett. – Már
megbocsáss, de hiszen te évek óta ebben a kissé kopottas mókusbundában jársz.
Nem, nem rólad van szó.
-- Hanem kiről?
-- A zöld küllőről – szólalt meg Gerle Márta. - Tudod, Rézi, az új
dokiról. Nézd csak meg, milyen tarkabarka.
-- Attól még lehet jó orvos – felelt bosszankodva Rézi –, nem a külső a
fontos.
-- Hát igen, igen – szólt közbe fontoskodva a bokrok tövén csipegető
Varjú Verbéna. – De hogyha Harkály dokinak megfelelt az a szép fekete-fehér
ruha, azzal a csinos kis piros sapkával, akkor az új doki minek rázza úgy a
rongyot? Mintha csak hencegne azzal a nagy színességgel.
És dohogva végignézett a maga fekete gúnyáján.
-- Úgy van, úgy, úgy – bólogatott nagy egyetértésben a két szürke gerle –
egy ilyen piperkőc talán nem is lehet olyan jó orvos, mint Harkály doki volt.
-- Lárifári – fakadt ki mérgesen Mókus Rézi – Micsoda butaság. Nektek meg
nincs jobb dolgotok, mint másokról pletykálni?
A két vadgalamb sértődötten megvonta a vállát, és zavartan tollászkodni
kezdett, a varjú meg sietve odébbállt.
Rézi pedig még mindig
felpaprikázva elviharzott Szarka Szibillhez, és elmesélte neki, miről
pletykáltak a galambok.
-- Én nem bánom a külsejét – válaszolt elgondolkodva Szibill -, de ez az
új doki valóban fura egy kicsit.
-- Hogyhogy fura?
-- Hát olyan furákat mond.
-- Igazán? Ezt meg honnan tudod?
-- A múlt héten elmentem hozzá. Tudod, mikor olyan rekedt voltam. Nem
emlékszel?
-- Szibill, te általában mindig rekedt vagy – jegyezte meg Mókus Rézi, és
a bosszúságát feledve, elvigyorodott.
A szarka mérgesen hátat fordított neki, és duzzogva hallgatott.
-- Csak vicceltem, Szibill, nagyon szép a hangod. Ne duzzogj. Inkább mondd
tovább, hogy mi volt a dokinál – kérlelte Rézi.
Szibill a válla fölött rápillantott, aztán vonakodva megfordult.
-- Hát Harkály doki ilyenkor mindig egy kis kamillát javasolt –
magyarázta - Hogy főzzek kamillateát, és azt igyam. Rendbe is hozta mindig a
torkomat.
-- Aha. És az új doki mit mondott?
-- Valami orvosi székfűt ajánlott. Nem is tudom, mi az. Hát miért nem jó
az neki, amit már megszoktunk?
Mókus Rézi nem tudta, erre mit mondjon. Magában morfondírozott egy
darabig, aztán megkérdezte:
-- És akkor mit csináltál?
-- Hát főztem egy kis kamillateát. Meg is gyógyult a torkom.
Bosszúsan legyintett.
-- Még hogy orvosi székfű. Te hallottál már róla?
-- Nem hinném. De tudod, mit? Menjünk el Gyík Sanyához, neki rengeteg
könyve van. Biztos akad olyan, amiben gyógynövények vannak.
Gyík Sanya épp egy fatörzsön napozott, egy nagy pohár limonádé
társaságában. A kezében vékony könyv volt, egy mackóval a borítóján.
-- Nahát, vendégek – mondta örömmel, amikor meglátta őket. – Mi járatban?
-- Neked sok könyved van, igaz? – kérdezte Mókus Rézi, rögtön a lényegre
térve.
-- De mennyire - bólogatott Gyík Sanya – Szeretem a könyveket.
-- Van olyan is, amiben gyógynövények vannak?
-- Hát persze, több is. Gyógynövényt akartok gyűjteni?
-- Nem, nem – szólt közbe Szarka Szibill –, csak meg akarunk nézni egyet.
Olyan könyv kell, ahol kép is van.
– Mindjárt hozom – bólintott a gyík.
Térült-fordult, és egy nagy alakú könyvvel tért vissza.
-- Ebben minden fontosabb gyógynövényt megtaláltok – kopogtatta meg a
borítót – Mit kerestek tulajdonképpen?
-- Úgy hívják, orvosi székfű – válaszolta Szibill.
-- Ja, a kamilla? – nézett rájuk csodálkozva Sanya. – Azt hittem, valami ritkaság
kell nektek.
-- Nem, nem a kamilla – toppantott türelmetlenül a szarka. – Orvosi
székfű. Mondom.
-- Hát én is mondom – lapozgatott a könyvben a gyík –, itt van, ni.
Orvosi székfű, más néven kamilla. Ez a kettő ugyanaz.
-- Hát hogy lenne már ugyanaz? – fortyant fel a szarka – Ha az egyiket
kamillának hívják, a másikat meg orvosi székfűnek. Hogy lehetne ugyanaz?
-- Ez a kamilla hivatalos neve. Nézd, itt a képe is.
Mindhárman csendben tanulmányozták a képet, amelyen egy szép kamillavirág
virított.
-- Te, Szibill – szólalt meg óvatosan Rézi, nehogy megint megbántsa a
barátnőjét -, a zöld küllő ugyanazt rendelte neked, mint Harkály doki.
Szibill elvörösödött.
-- Hát akkor miért nem úgy mondta? – fortyant fel - Minek ez a
hókusz-pókusz?
Még hazafelé is magában dohogott. Aztán egyszer csak elnevette magát.
-- Milyen süsü voltam.
-- Hááát – vigyorgott Rézi – ami azt illeti, én sem voltam nálad okosabb.
A zsák, meg a foltja.
-- Jó napot, hölgyek. Remélem, egyikük sem beteg ezen a szép napon - rikkantott
rájuk egyszer csak valaki. Amint csodálkozva körülnéztek, meglátták a zöld
küllőt, aki a fagyöngyöt csipegette egy közeli nyírfán.
-- Nem-nem – jelentette ki sietve Mókus Rézi. – Szibillnek használt az
orvosi székfű.
A szarka hirtelen elfordult, és a fészkében kezdett rendezgetni valamit.
-- Jó, hogy találkoztunk – röppent közelebb az új doki – hamarosan
elkészülök a rendelő bővítésével, és a jövő kedden házavatót tartok. Szeretettel
várok rá mindenkit.
-- Jó ötlet, doki – bólintott Rézi – legalább mindnyájan megismernek.
Szólunk a többieknek is.
A tisztás lakói nagy örömmel elfogadták a meghívást. Még Varjú Verbéna
is, kissé zsörtölődve ugyan, de beleegyezett, hogy elmegy.
-- Legalább jól szemügyre veszem azt a tarka ruháját – mondta, és göcögve
nevetett.
Hanem Gerle Berta, és a nővére, Gerle Márta megmakacsolta magát.
-- Menjen csak, aki akar – jelentette ki Gerle Berta – én ennek az új
dokinak nem megyek a közelébe. Nem bízom benne.
Márta is csak rázta a fejét. Hiába győzködte őket Rézi, nem álltak
kötélnek.
A következő kedden ott tolongott az Erdei Tisztás apraja-nagyja az öreg
tölgynél, ahol a zöld küllő lakott. Aki tehette, bekukkantott a megújult
rendelőbe is, amelynek ajtajában büszkén álldogált az új doki.
-- Nem is tudom, mit kívánjak – jegyezte meg tréfásan – hogy gyakran találkozzunk,
vagy, hogy ritkábban. Végül is, ha mindenki egészséges, felkopik az orvos álla.
És jóízűen nevetett. Vele nevettek a többiek is.
Gerle Berta, meg Gerle Márta egy közeli hársfa sűrű lomjából nézték a
nagy vigasságot. Egy kicsit már bánták, hogy olyan makacsok voltak. A gerlefiókák
közben a szomszédos sombokorra felfutott földiszedret tömték magukba nagy
élvezettel. Kicsit unatkoztak, mivel minden pajtásuk a doki rendelőjénél volt a
szüleivel. A legkisebb galambfióka, Bonifác olyan mohón ette az édes
gyümölcsöt, hogy egyszer csak félrenyelt. Megakadt a torkán a szeder, és nem
kapott levegőt. Fuldokolva köhögött, és egyre jobban elkékült a feje.
Gerle Berta először finoman, aztán egyre erősebben ütögette a fiókája
hátát, de nem sok eredménnyel.
-- Vigyük el az orvoshoz – nézett kétségbeesetten Mártára.
Felkapták a gyereket, és sebesen elindultak az új doki rendelője felé.
-- Doki – kiabált fel Rézi a zöld küllőnek, amint meglátta a közeledő
gerléket – azt hiszem, itt valami nagy baj van.
A zöld küllő odacsörtetett a gerlecsaládhoz. Mindenkit elparancsolt a kis
Bonifác mellől. A fióka mögé lépett, erős szárnyával átkarolta a mellkasát,
aztán hirtelen mozdulattal megrántotta. A fióka szájából nagy ívben kirepült
egy jókora szeder.
-- Na, most már minden rendben – jelentette ki a küllő elégedetten, és
megpaskolta a rogyadozó Gerle Berta kezét. – Hamarosan jobb lesz a kis fickó,
mint új korában.
Bonifác még nem tudott megszólalni az ijedtségtől. Szégyenlősen az anyja
szárnya mögé bújt.
-- Köszönjük, doki – hálálkodott helyette is Gerle Berta - Ezt Harkály
doki sem csinálhatta volna jobban.
-- Harkály doki? – nézett rá a küllő – Hát ezt éppen ő tanította nekem.
-- Hát az meg hogy lehet? – tolakodott közelebb Gerle Márta.
-- Harkály doki a nagybátyám – mosolygott az új doki. – Tőle tanultam
mindent, amit tudok.
-- Na, látod – bökte oldalba Rézi Szarka Szibillt.
-- Azért a nagy ijedségre adhatnak egy kis orvosi székfű főzetet a gyereknek
– tanácsolta a zöld küllő a gerléknek. – Ma este jobban alszik tőle.
Aztán Szarka Szibillre nézett, és
nevetve hozzátette:
– De nem bánom, ha egy kis kamillateát főznek neki, talán az is jó lesz.
