A
kiscinkék iskolába mennek
– Jaj, anya, ez
fááááj!
Gida, a csintalan
kékcinke fióka visítva menekült az anyja elől.
– Gida, ne bomolj
– zörrent rá az apja. – Hagyd, hogy édesanyád megfésüljön.
– De húúúz, nem
akarooom…
Mókus Rézi, aki a
szomszéd lucfenyőn a szép érett tobozok közt válogatott, felnézett a
sivalkodásra.
– Mi van, Dénes –
szólt oda a barátjának –, tán éppen kopasztjátok a fiókákat?
– Még arra is sor
kerülhet – fenyegette meg a vigyorgó Gidát megemelt szárnyával az apja, aztán
nevetve megborzolta a feje búbját.
– Dénes, hát most
fésültem meg – jajdult fel panaszosan Amália, a felesége. – Most kezdhetem
elölről. Jössz ide, Gida, de rögtön!
Mókus Rézi
érdeklődve közelebb húzódott, hóna alatt egy szép formás tobozzal.
– Mire ez a nagy
tollászkodás? – kérdezte kíváncsian.
– Bagoly tanító
úrhoz készülünk – magyarázta Amália, miközben Gida tollait rendezgette
serényen. – Ősszel iskolába mennek a gyerekek, be akarjuk íratni őket.
– Hát már olyan
nagyok lennének? – ámult el Mókus Rézi. – Nem láttam őket, mióta kikeltek.
Amália a fészek
szélére terelte a fiókákat, és sorban bemutatta őket.
– Cili, Mili,
Palkó és Gida.
– Gida? Milyen
fura név ez? Hát nem kiskecske a fiatok!
– Igazából Gedeon
– szólt közbe az apjuk –, a nagybátyám után. De olyan kis ugribugri, illik rá a
Gida.
Aztán Amáliához
fordult.
– Kész vagyunk,
drágám? Akkor indulás, aprónép. Viszlát, Rézi.
Rézi egy darabig
nézett utánuk, aztán ahogy a cinke család eltűnt egy terjedelmes hársfa mögött,
vállára vette a tobozt, és fürgén elindult vele hazafelé.
Mikor Dénes és
Amália megérkezett a fiókákkal az öreg tölgyhöz, a bagoly az odúja előtt
gubbasztott egy ágon, és tűnődve bámult maga elé. Amint meglátta a cinkéket, felderült
az arca.
– Dénes! Amália! –
kiáltotta örömmel. – Emlékszem rátok az iskolából. Mi járatban vagytok?
– Azért jöttünk,
hogy a gyerekeket beírassuk az iskolába – felelte Dénes büszkén.
A bagoly a
fiókákhoz fordult.
– Szóval iskolába
mennétek? Hát, lássuk, tudtok-e felelni a kérdésemre. Hány meggyre van szükség,
hogy mindnyájan ehessetek belőle?
– Háromra! – vágta
rá határozottan Cili. – És akkor ehet belőle Mili, Palkó meg Gida is.
– Hohó! – emelte
fel ujját a bagoly. – Hát magadat nem számoltad.
– Nem, mert én nem
szeretem a meggyet – jelentette ki Cili nevetve.
– Tényleg –
susogta szégyenlősen Mili. – Cili nem szereti.
A bagoly
elmosolyodott.
– Én tudom, tanító
úr, én tudom – nyújtózkodott izgatottan Gida.
– Halljuk.
– Négy meggy kell,
mert három testvérem van, meg én, az négy.
– Ügyes vagy –
felelte a bagoly. – Jól kiszámoltad.
– Igen ám –
szólalt meg ekkor Palkó, és megigazította a szemüvegét. – De lehet úgy is
mondani, hogy két meggy kell, mert a meggy ugyebár párosával terem, és akkor mondhatjuk
azt is, hogy két pár.
– Micsoda csavaros
eszű gyermek – bólintott a bagoly. – Neked is igazad van.
Amália mosolyogva
megkérdezte:
– Akkor
beírathatjuk őket?
– Ó – ingatta a
fejét sajnálkozva a bagoly. – Sajnos, az most nem fog menni.
– Hogyhogy? –
értetlenkedett Dénes. – Hiszen elég nagyok, és okosak is.
– Nem is az a baj,
fiam – sóhajtott a bagoly –, csakhogy elvesztettem a szemüvegemet. Anélkül meg
vaksi vagyok, mint… mint… hát, szóval vaksi vagyok nagyon. Nem tudom beírni a
nagy könyvbe a fiókákat. Sajnálom.
– Ez bizony baj –
felelte lehangoltan Dénes. – Akkor most mi lesz?
Tanácstalanul
néztek egymásra.
– Papa, hát
keressük meg azt a szemüveget – furakodott közelebb Gida, akinek már megint
égnek állt a feje tetején a tolla.
– Úgy van –
próbálta lesimítani a gyerek feje búbját Amália. – Mikor használta utoljára,
tanító úr? És merre járt azóta?
A bagoly
elgondolkodott.
– Csak itt voltam
a tisztás túloldalán, Kuvik sógornak vittem át az újságot. Volt benne egy
érdekes cikk, azt akartam megmutatni neki. Igen. Szóval elolvastam az újságot,
aztán mikor indultam volna, jött Veréb Tóni a fiókáival. Őket beírtam a nagykönyvbe,
akkor még rajtam volt a szemüveg. De nem emlékszem, mi lett vele azután. Amikor
Kuvik sógorhoz értem, már nem volt meg. Talán kiesett a zsebemből.
– Akkor itt a
tisztáson kell körülnézni.
A cinkék
körbe-körbe repkedtek a tisztás fölött, és figyelték, megcsillan-e valahol a
szemüveg. Találtak a fűben üvegcserepet, csillogó, lapos követ, még egy szép fényes
kulcsot is, amit egy kiránduló ejthetett el. De a bagoly szemüvege nem volt sehol.
Lógó orral tértek
vissza a tölgyfához.
– Sajnos, nem
találtuk meg – mondta elszontyolodva Dénes. – Most mi legyen?
– Támadt közben
egy ötletem! – válaszolt izgatottan toporogva a bagoly. – Amáliának nagyon szép
írása volt iskolás korában. Beírhatja ő a fiókáitokat.
Amália elpirult.
– Igazán?
– Hát persze.
Gyöngybetűid voltak. Hozom is a könyvet.
Térült-fordult, és
hozta a nagykönyvet, amelybe minden évben beírták az iskolába menő fiókákat.
Jókora könyv volt, a lapjai már megsárgultak a kortól, a kék vászonkötés
kifakult, és itt-ott meg is kopott.
– Itt is van már –
szólt örömmel a bagoly, és óvatosan letette Amália elé. Aztán kinyitotta, és
lapozni kezdett.
Egyszer csak
megdermedt, és kigúvadt szemmel meredt a könyvre. Köréje gyűltek a többiek is,
kíváncsian, hogy vajon mit nézhet.
– Jaj – kiáltott
Amália, és a szája elé kapta a kezét. Aztán nevetni kezdett.
Nevettek a többiek
is, leghangosabban a bagoly.
A könyvben ott
lapult az elveszett szemüveg.
– Hát becsuktam a
könyvbe! – kiáltotta a bagoly kacagva. – Egész idő alatt itt volt. Hu-hu-hú, de
szórakozott vagyok.
És úgy nevetett,
hogy közben a könnyeit törölgette.
Aztán
elkomolyodott. Ünnepélyesen felbiggyesztette orrára a szemüveget, fogta a tollat,
és a szemüveg felett a cinke fiókákra nézett.
– No,
kisiskolások. Kit írjak be elsőnek?
