A tekergő bőregér Kalocsán I. rész

A remek hangulatú író-olvasó találkozót ezzel a videóval nyitottam. Nagyon szerették a gyerekek. :)

Bőregérkék. :)

BLACK FRIDAY! MÉG EGY HÉTIG!

Újra 40%-os akció mindhárom mesekönyvemre! 

(November 30. éjfélig tart)

Ha még hiányzik valamelyik kötet a fa alá, megveheted az alábbi linken: 

MESEKÖNYVEIM

Olvass és nyerj!

Olvass, és nyerj!

 Új kihívás a Molyon.

Olvasd és értékeld a Könyvmolyképző Kiadó mesekönyveit -

többek között az enyémeket is!

A kihívás végén kisorsolunk öt szerencsést,

aki választhat magának egy-egy ajándék könyvet a listáról. 

Jó olvasást!

Részletek az alábbi linken: 

Kihívás a Molyon

Samu és a vargánya

Mókus Rézi aznap kissé morcosan ébredt. 

- Brr, ma hideg van - zsémbelődött -, és még a Nap sem kelt fel. Jobb lesz, ha gyorsan eszem valamit. Attól talán felmelegszem.

Odaballagott az odúja sarkába, ahol a polcokon dió, mogyoró, fenyőtoboz, és szárított csipkebogyó volt szépen elrendezve. 

-- Mit is válasszak? – tűnődött. 

Végül fogott egy marék mogyorót, és kiült reggelizni az odúja elé az ágra. Eszegette a mogyorót, és közben szemlélődött. Igaz, túl sok mindent nem látott, mert a tisztás lakói még nem nagyon sertepertéltek idekint ebben a szürke, nyirkos időben. Viszont az őszi lombok látványa kissé jobb kedvre derítette. Gyönyörködve nézte a bíborvörös, aranysárga és rozsdabarna leveleket. 

Aztán a tisztás szélén hirtelen meglátott valakit. Egy kedves ismerőst.

Régi jó barátja, Sün Samu igyekezett az erdő felé, de volt valami fura a mozgásában. Derékban előre hajolt, karját kétoldalt a hátához emelte, mintha csak óvna valamit, és lassan, megfontoltan lépkedett. 

Mókus Rézi mosolyogva köszönt neki.

-- Szia, Samu. Hát te miért tartod magad ilyen furán? Talán fáj a derekad? 

-- Dehogy fáj. Szó sincs róla – felelte kissé sértődötten Samu. – Viszem haza ezt a szép vargánya gombát, és nem akarom, hogy leessen a hátamról. Láttál már ilyen szép példányt?

Mókus Rézinek elkerekedett a szeme.

-- Állj, ne mozdulj, Samu! - integetett hevesen. - Lemegyek hozzád.

Azzal fürgén leszaladt az öreg bükkfa törzsén. Megállt Samuval szemben, és egy darabig némán méregette. Aztán, még mindig szótlanul, lassan körbejárta.

Samu dermedten állt. Nem tudta mire vélni a dolgot. Végül kifakadt:

-- Mit csinálsz, Rézi?

-- Nézem a hátadon a vargányát - felelte a barátja.

Samunak fülig szaladt a szája.

-- Ugye, milyen szép példány? Kérsz belőle egy kicsit?

Mókus Rézi a fejéhez kapott.

-- Samu, igazán nem tudom, hogy is mondjam ezt meg neked. Nézem a hátadon a szép vargánya gombát, de nem látom. Nincs ott. Üres a hátad, Samu!

-- Viccelsz? - kérdezte Samu, és tekeregve próbálta szemügyre venni a hátát. A kezével is vakon tapogatózott hátrafelé a levegőben. Végül szinte sírásra görbülő szájjal, panaszosan feljajdult:

-- De hát akkor hová lett az én gyönyörű vargányám?

-- Lássuk csak - töprengett Rézi, szórakozottan sodorgatva a fülét. - Mondd, Samu, tulajdonképpen merre jártál azzal a gombával? 

-- Először elvittem Mosó Misihez. Ő jól megmosta, és ügyesen felrakta a hátamra, hogy ne essen le – kezdte magyarázni a sün. Aztán szomorúan lehorgasztott fejjel motyogta -- Úgy látszik, mégis leeshetett. 

-- Tudod, mit? - rikkantotta Rézi - Hát kérdezzük meg Misit, nem látta-e? Hátha ott a közelben vesztetted el. 

A sün örömmel bólogatott.

-- Jó! Menjünk Misihez. 

Amikor Mókus Rézi és Sün Samu megérkezett a patakhoz, Mosó Misi épp egy szép, érett vadkörtét mosott, magában dudorászva.

-- A legjobbkor jöttök - kiáltotta örömmel. - Most készülök pótreggelizni. Szedtem egy pár remek, aromás vadkörtét. Jut nektek is belőle.

Aztán, amint meglátta Samu lógó orrát, aggódva kérdezte:

-- Valami baj van?

Mikor elmesélték neki, sajnálkozva tárta szét a karját.

-- Sajnálom, Samu. Ha leesett a hátadról, az nem errefelé történt. Én legalábbis nem láttam a szép vargányádat. Gondolkodj egy kicsit, merre mentél innen -- mondta, aztán kedvesen hozzátette -- Remélem, megtalálod.

Azzal visszatért a vadkörtéjéhez.

Mókus Rézi pedig a barátjához fordult.

-- Szóval, Samu, merre jártál? – faggatta. - Egyenesen a tisztáshoz indultál innen?

Sün Samu kissé restelkedve lesunyta a fejét. 

-- Izé, nem egészen.

Rézi csodálkozva rámeredt.

-- Hát ezt meg hogy érted? Igen, vagy nem?

Sün Samu elszántan szusszant egyet.

-- Tudod, Rézi, van itt a közelben egy kis ösvény, ahol a szél mindig olyan gyönyörű puha avar kupacot fúj össze a lehullott levelekből. Szinte csalogat, hogy meghempergőzz benne...

Rézi elképedve kérdezte:

-- Samu, csak nem azt akarod mondani...?

-- De - motyogta alig hallhatóan a sün.

-- Hajjaj, akkor már tudom, hol a gombád, Samu! Nyomás ahhoz a levélkupachoz.

Azzal ügetve elindultak. Már egészen közel voltak, már látták is a nagy halom lehullott levelet, amikor Samu hirtelen feljajdult.

-- Jaj, nem!

Napóleon, a csíkos kis vadmalac kiemelte orrát a falevelek közül, nagyot nyelt, és vidáman csillogó tekintettel közölte velük:

-- De kár, hogy csak most jöttetek. Egy gyönyörű vargányát találtam itt az avarban, jutott volna belőle nektek is.

Aztán elégedetten hozzátette:

-- Látjátok, ezért szeretek én turkálni.

Azzal kunkori farkával vidáman intve, elcsörtetett az erdei tisztás felé.

-- Megette a gombámat - állapította meg letörten Samu, és lezökkent az ösvény szélére.

-- Hát, meg - bólintott Rézi, és leült a barátja mellé a fűbe. - Sajnálom, Samu.

-- Minden az én hibám! - tört ki panaszosan a sün. - Haza kellett volna vinnem, és csak utána hemperegni! Nem lett volna szabad játszanom! 

Rézi ezt már nem hagyhatta szó nélkül.

-- Samu! De hát a játék is fontos! Jó volt hemperegni a puha avarban, nem igaz?

-- De igen, csak hát...

-- Samu, egy jó játék néha ugyanannyit ér, mint egy finom gomba. Különben is, majd szedsz másikat.

-- De hol? – kérdezte a sün keserves képpel - Hol találok még ilyet?

Rézi széttárta a kezét.

-- Hát, azt most hirtelen nem tudom.

-- Én sem.

Elszontyolodva néztek maguk elé.

Egyszer csak megszólalt fölöttük egy vidám hang.

-- Hát ti? Talán vackorba haraptatok, hogy olyan fancsali képet vágtok?

Cinke Dénes nevetett le rájuk egy nyárfa lehajló ágáról.

Rézinek erre felcsillant a szeme, és fülig szaladt a szája.

-- Dénes, nahát, de jó, hogy erre jársz!

Azzal Samuhoz fordult, és vidáman rikkantotta:

-- Samu, meg vagyunk mentve!

-- Nocsak -, rebbent közelebb érdeklődve Cinke Dénes. - Én lennék a megmentőtök?

-- De te ám! Mondd csak, megvan még az a szép vargánya telep a fészketek közelében? 

-- Meg bizony! Talán megéheztél, Rézi?

-- Nem én. Hanem a barátom. Oda tudnád vezetni Samut? 

-- Már mehetünk is. Idén különösen szép a termés. Még nem is láttam ekkora vargányákat. Mehetünk, Samu?

-- Juhé! - kiáltotta Samu – Menjünk!

Rézi mosolyogva nézte, ahogy a sün apró lábait szedve iszkol az ágról-ágra röppenő cinke után. Aztán már indult volna hazafelé, de hirtelen megfordult, és szemügyre vette a levélkupacot. Körülnézett, látja-e valaki, majd szélesen elvigyorodott, nekifutott, és rávetette magát. Aztán csak hempergett a puha, színes faleveleken, nagyokat nevetve, önfeledten, mint egy boldog gyerek.

Kedvezményes könyvvásár! :)

SAJNOS EZ AZ AKCIÓ OKTÓBER 15-ÉN VÉGET ÉRT,

DE A LINKEN TOVÁBBRA IS ELÉRHETŐK A MESEKÖNYVEIM.

(JÖN A KARÁCSONY! :)

A Könyvmolyképző Kiadó új Alexandra webshopjában most többek között 

az én három mesekönyvem is 

40%-os akcióban kapható. 

Most még kedvezőbb áron beszerezheti mindenki, 

akinek valamelyik még hiányzik. :) 

Itt a link a webáruházba:


Palásthy Ágnes mesekönyvei

Az olvasás éjszakája - A kiscinkék iskolába mennek

A kiscinkék iskolába mennek

– Jaj, anya, ez fááááj!

Gida, a csintalan kékcinke fióka visítva menekült az anyja elől.

– Gida, ne bomolj – zörrent rá az apja. – Hagyd, hogy édesanyád megfésüljön.

– De húúúz, nem akarooom…

Mókus Rézi, aki a szomszéd lucfenyőn a szép érett tobozok közt válogatott, felnézett a sivalkodásra.

– Mi van, Dénes – szólt oda a barátjának –, tán éppen kopasztjátok a fiókákat?

– Még arra is sor kerülhet – fenyegette meg a vigyorgó Gidát megemelt szárnyával az apja, aztán nevetve megborzolta a feje búbját.

– Dénes, hát most fésültem meg – jajdult fel panaszosan Amália, a felesége. – Most kezdhetem elölről. Jössz ide, Gida, de rögtön!

Mókus Rézi érdeklődve közelebb húzódott, hóna alatt egy szép formás tobozzal.

– Mire ez a nagy tollászkodás? – kérdezte kíváncsian.

– Bagoly tanító úrhoz készülünk – magyarázta Amália, miközben Gida tollait rendezgette serényen. – Ősszel iskolába mennek a gyerekek, be akarjuk íratni őket.

– Hát már olyan nagyok lennének? – ámult el Mókus Rézi. – Nem láttam őket, mióta kikeltek.

Amália a fészek szélére terelte a fiókákat, és sorban bemutatta őket.

– Cili, Mili, Palkó és Gida.

– Gida? Milyen fura név ez? Hát nem kiskecske a fiatok!

– Igazából Gedeon – szólt közbe az apjuk –, a nagybátyám után. De olyan kis ugribugri, illik rá a Gida.

Aztán Amáliához fordult.

– Kész vagyunk, drágám? Akkor indulás, aprónép. Viszlát, Rézi.

Rézi egy darabig nézett utánuk, aztán ahogy a cinke család eltűnt egy terjedelmes hársfa mögött, vállára vette a tobozt, és fürgén elindult vele hazafelé.

Mikor Dénes és Amália megérkezett a fiókákkal az öreg tölgyhöz, a bagoly az odúja előtt gubbasztott egy ágon, és tűnődve bámult maga elé. Amint meglátta a cinkéket, felderült az arca.

– Dénes! Amália! – kiáltotta örömmel. – Emlékszem rátok az iskolából. Mi járatban vagytok?

– Azért jöttünk, hogy a gyerekeket beírassuk az iskolába – felelte Dénes büszkén.

A bagoly a fiókákhoz fordult.

– Szóval iskolába mennétek? Hát, lássuk, tudtok-e felelni a kérdésemre. Hány meggyre van szükség, hogy mindnyájan ehessetek belőle?

– Háromra! – vágta rá határozottan Cili. – És akkor ehet belőle Mili, Palkó meg Gida is.

– Hohó! – emelte fel ujját a bagoly. – Hát magadat nem számoltad.

– Nem, mert én nem szeretem a meggyet – jelentette ki Cili nevetve.

– Tényleg – susogta szégyenlősen Mili. – Cili nem szereti.

A bagoly elmosolyodott.

– Én tudom, tanító úr, én tudom – nyújtózkodott izgatottan Gida.

– Halljuk.

– Négy meggy kell, mert három testvérem van, meg én, az négy.

– Ügyes vagy – felelte a bagoly. – Jól kiszámoltad.

– Igen ám – szólalt meg ekkor Palkó, és megigazította a szemüvegét. – De lehet úgy is mondani, hogy két meggy kell, mert a meggy ugyebár párosával terem, és akkor mondhatjuk azt is, hogy két pár.

– Micsoda csavaros eszű gyermek – bólintott a bagoly. – Neked is igazad van.

Amália mosolyogva megkérdezte:

– Akkor beírathatjuk őket?

– Ó – ingatta a fejét sajnálkozva a bagoly. – Sajnos, az most nem fog menni.

– Hogyhogy? – értetlenkedett Dénes. – Hiszen elég nagyok, és okosak is.

– Nem is az a baj, fiam – sóhajtott a bagoly –, csakhogy elvesztettem a szemüvegemet. Anélkül meg vaksi vagyok, mint… mint… hát, szóval vaksi vagyok nagyon. Nem tudom beírni a nagy könyvbe a fiókákat. Sajnálom.

– Ez bizony baj – felelte lehangoltan Dénes. – Akkor most mi lesz?

Tanácstalanul néztek egymásra.

– Papa, hát keressük meg azt a szemüveget – furakodott közelebb Gida, akinek már megint égnek állt a feje tetején a tolla.

– Úgy van – próbálta lesimítani a gyerek feje búbját Amália. – Mikor használta utoljára, tanító úr? És merre járt azóta?

A bagoly elgondolkodott.

– Csak itt voltam a tisztás túloldalán, Kuvik sógornak vittem át az újságot. Volt benne egy érdekes cikk, azt akartam megmutatni neki. Igen. Szóval elolvastam az újságot, aztán mikor indultam volna, jött Veréb Tóni a fiókáival. Őket beírtam a nagykönyvbe, akkor még rajtam volt a szemüveg. De nem emlékszem, mi lett vele azután. Amikor Kuvik sógorhoz értem, már nem volt meg. Talán kiesett a zsebemből.

– Akkor itt a tisztáson kell körülnézni.

A cinkék körbe-körbe repkedtek a tisztás fölött, és figyelték, megcsillan-e valahol a szemüveg. Találtak a fűben üvegcserepet, csillogó, lapos követ, még egy szép fényes kulcsot is, amit egy kiránduló ejthetett el. De a bagoly szemüvege nem volt sehol.

Lógó orral tértek vissza a tölgyfához.

– Sajnos, nem találtuk meg – mondta elszontyolodva Dénes. – Most mi legyen?

– Támadt közben egy ötletem! – válaszolt izgatottan toporogva a bagoly. – Amáliának nagyon szép írása volt iskolás korában. Beírhatja ő a fiókáitokat.

Amália elpirult.

– Igazán?

– Hát persze. Gyöngybetűid voltak. Hozom is a könyvet.

Térült-fordult, és hozta a nagykönyvet, amelybe minden évben beírták az iskolába menő fiókákat. Jókora könyv volt, a lapjai már megsárgultak a kortól, a kék vászonkötés kifakult, és itt-ott meg is kopott.

– Itt is van már – szólt örömmel a bagoly, és óvatosan letette Amália elé. Aztán kinyitotta, és lapozni kezdett.

Egyszer csak megdermedt, és kigúvadt szemmel meredt a könyvre. Köréje gyűltek a többiek is, kíváncsian, hogy vajon mit nézhet.

– Jaj – kiáltott Amália, és a szája elé kapta a kezét. Aztán nevetni kezdett.

Nevettek a többiek is, leghangosabban a bagoly.

A könyvben ott lapult az elveszett szemüveg.

– Hát becsuktam a könyvbe! – kiáltotta a bagoly kacagva. – Egész idő alatt itt volt. Hu-hu-hú, de szórakozott vagyok.

És úgy nevetett, hogy közben a könnyeit törölgette.

Aztán elkomolyodott. Ünnepélyesen felbiggyesztette orrára a szemüveget, fogta a tollat, és a szemüveg felett a cinke fiókákra nézett.

– No, kisiskolások. Kit írjak be elsőnek?

Egy kedves olvasói vélemény

Váratlan öröm ért. Egy weboldalon erre a kedves olvasói értékelésre bukkantam A fába szorult borzról:

Vélemények

Szilvia | 

2017. 08. 19.

Szuper könyv, a másik kettő rész is megvan. A legjobb friss magyar mesekönyvnek tartom őket, érdekes történetek, kedvesség, humor, jó nyelvezet. Kislányomnak és nagyfiamnak egyszerre tudom olvasni☺