A csúf béka

Zsombor, a vén teknős derűsen süttette a páncélját a napon. Kicsit jobban előre nyújtotta a fejét, hogy ráncos nyakát is érjék a melengető sugarak. A közelben szaladó kis patak csobogása elringatta, a tisztás hangjai pedig valami álmosító zsongássá folytak össze a fülében. Már éppen elbóbiskolt volna, amikor hirtelen meghallotta a sírást.

- Mi a csuda ez? – gondolta.

Körülnézett, de csak egy kupac száraz falevelet látott, amit még ősszel fújhatott a patak partjára a szél.

- Úgy látszik, képzelődtem.

Azzal újra behunyta a szemét. Ám ekkor ismét meghallotta a sírást.

- Brühühü – hallatszott, méghozzá egyenesen a kupac falevél felől.

- Na, ezt már megnézem – mondta magában Zsombor. Komótosan odacammogott, aztán kíváncsian előre nyújtotta a nyakát. És pont összenézett egy kicsi barna békával. Egy barna kis béka volt az, amit ő egy halom száraz falevélnek hitt.

- Jaj! – kiáltott a béka, és hátraszökkent. Annyira megijedt, hogy egy pillanatra még a sírást is abbahagyta.

A teknős nem szökdécselt ugyan, de nagyot füttyentett meglepetésében.

- Hát te meg ki vagy? – kérdezte.

- Rudi vagyok. Csókolom – felelt a kis béka illedelmesen.

- És miért sírtál, Rudi fiam?

A béka már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán megint csak sírva fakadt.

- Brühühü – mondta.

Aztán még egyszer.

- Brühühü.

Zsombor tanácstalanul megvakarta a feje búbját. Ennek már a fele sem tréfa, gondolta.

- Hello, haver, miért bőgsz? – szólalt meg ekkor mögöttük egy hang.

Mindketten odanéztek. A patak szélén egy vízbe lógó fűzfaágra két zöld béka kapaszkodott, és nagy kerek szemével érdeklődve bámult rájuk. A nagyobbik szólította meg Rudit.

Rudi nyelt egy nagyot.

- Azért sírok, mert olyan rút vagyok – mondta alig hallhatóan.

- Mi van? – kérdezte a kecskebéka. Meglepetésében elengedte az ágat, és nagyot csobbant a vízben. Aztán kimászott a partra, és peckes léptekkel odament Rudihoz. Az széles mozdulatokkal magyarázni kezdte:

- Csúnya vagyok, érted? Mindenki utál. Nem barátkozik velem senki.

- Várj csak, fiacskám – szólt közbe a vén teknős. – Te próbáltál-e barátkozni valakivel?

- Nem - rázta meg a fejét Rudi -, dehogy.
- Aztán miért nem?
 – Féltem - susogta a kis varangy.
- Féltél? Hát mitől? - csodálkozott az öreg.
- Attól féltem, hogy kinevetnek. Mert olyan csúnya vagyok – felelte Rudi, és lehorgasztotta a fejét.

- Hát, nem igazán értem, miről beszélsz – szólalt meg hirtelen a nagyobbik kecskebéka. – Te egy varangyos béka vagy, igaz? És pontosan úgy nézel ki, ahogy egy varangyos békának kell. Nahát.

A társa a faágat markolva helyeslően bólogatott.

- Jól mondod, Zozó.

- Akkor talán mi is bőgjünk, hogy brühühü, pont olyanok vagyunk, mint egy kecskebéka? Vagy Zsombor bácsi sírjon, hogy ráncos a nyaka? Reszpekt, Zsombor bácsi – tette hozzá.

Az öreg legyintett.

- Na, mindegy – folytatta Zozó -, bőgjél csak nyugodtan, de ha esetleg ráérsz, nekünk éppen kéne egy versenybíró. Dugó barátommal itt el akarjuk dönteni, ki a gyorsabb. Beúszunk addig a homokpadig ott a patak közepén, látod? Leszel bíró?

- Leszek – felelte fülig érő szájjal Rudi.

Aztán körülnézett.

- Van itt valaki, aki fütyülne, amikor kezdődhet a verseny? – kérdezte, és ránevetett az öreg teknősre.

VÉGE