Az Ásító Sárkányok völgye

Elindul a mese…

- Hé! Hát te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte csodálkozva András, a favágó a didergő kiscicától.

Már lendítette volna a fejszét, hogy odavágjon a vén, odvas szilfa tövéhez, amikor észrevette, hogy a fa alatt egy vörös kismacska kucorog. Épp csak a füle hegye állt ki a nagy hóból. Úgy összefagyott szegény, alig volt már benne élet.

Andrásnak megesett a szíve a csöpp jószágon.

- Gyere, cica - mondta neki, - még megvesz itt az Isten hidege.

Felemelte, berakta a kabátja zsebébe, és elindult vele hazafelé, a vastag fehér dunyha alatt szendergő téli erdőn át. Mély csend volt, csak a favágó léptei alatt ropogott a hó, és néha pendült meg halkan egy – egy dermedt ág.

Hamarosan megérkeztek a takaros gerendaházhoz, amelyben András lakott.

A legény gyorsan begyújtott a cserépkályhába, aztán megetette a kismacskát, és egy puha párnával bélelt kosárban a kályha sutba rakta.

Ő maga pedig nagy bögre, gőzölgő csipkebogyó teával a számítógépe elé telepedett, és írta tovább a könyvét az erdő titokzatos életéről.

A vörös cica hamarosan magához tért a jó melegben. Peckesen körbejárt a szobában, majd felugrott András kedvenc karosszékébe, és kényeskedve mosdani kezdett.

–– Ejha––, mondta András ––, olyan kényes vagy, mint egy királykisasszony.

De bizony leesett az álla, amikor megszólalt erre a kismacska.

–– Az is vagyok - mondta, - királykisasszony, csak elvarázsolt egy boszorkány. Ha segítesz nekem megtörni a varázst, gazdagon megjutalmazlak.

–– Aztán hogyan segíthetnék neked? - kérdezte András a cicát.

–– Menj ki az erdőbe ahhoz a fához, ahol megtaláltál. A fa gyökerei között van elásva egy aranyveretes rózsafa ládika. Hozd el azt nekem, a többit majd meglátod.

A favágó másnap el is ment újra a szilfához, és a kismacska útmutatása szerint ásni kezdett. Jól kimelegedett, el is fáradt, mire a fagyos földből sikerült kiemelnie a kis ládát, amelyet nagy örömmel vitt haza. Örült a cica is, csak úgy dagasztotta vidáman a karosszéken a párnát.

Igen ám, de hamar elillant a jókedvük. Kinyitni nem tudták a kis rózsafa dobozt, mert egy parányi arany lakattal le volt zárva.

–– Hát a kulcsa hol lehet?—kérdezte András.

–– Menj ki a tóra – felelte a vörös cica -, vágj egy léket, és hívd az aranyhalat. Nála lesz a kulcs.

András kiment a tóhoz. Léket vágott a vastag jégen, és bekiabált:

- Hahó, aranyhal! Ott vagy? Beszédem van veled. Hahó!

Türelmesen várt, amíg a lék vize fodrozódni nem kezdett. Aztán hirtelen előbukkant a vízből egy viharvert csuka, horog alakú piercinggel a szája sarkában.

Andrásnak még a szája is tátva maradt a csodálkozástól.  Zavartan kérdezte:

- Te volnál az aranyhal?

A csuka végigmérte.

- Szerinted?

Majd hozzátette:

- Úgy nézek ki?

András bizonytalanul válaszolta:

- Nem kifejezetten.

- Na, ugye. Én a csuka vagyok. Az aranyhal nincs itthon. Miért keresed?

András némi habozás után óvatosan kérdezte:

- Ha azt mondanám, hogy egy macskává varázsolt királykisasszony küldött, mit szólnál?

A csuka kicsit eltűnődött, aztán azt felelte:

- Valószínűleg azt, hogy különösebb dolgok is megestek már.

Legyintett.

- Látnod kéne, milyen fura alakok járnak ide az aranyhalhoz. Ööö… a jelenlévők mindig kivételek - tette hozzá sietve.

Egy darabig mindketten hallgattak. Végül a csuka megszólalt:

- Szóval macskává varázsolt királykisasszony.

- Az.

- Hm.

Megint hallgattak egy sort.

- És mit akar az aranyhaltól a cicus? – érdeklődött aztán a csuka.

- Egy pici arany kulcs kellene neki. Egy kis rózsafa ládikához.

- Á, ebben tudok segíteni – vágta rá felvidulva a csuka. - Van ott lent egy törött amfora, abban tartja a kulcsokat az aranyhal. Egész gyűjteménye van belőle.

- Igazán? – csodálkozott András.

- Aha. Rengetegen jönnek hozzá ilyesmiért. Na, megyek, körülnézek.

A csuka eltűnt a lékben, majd kis idő múlva újra megjelent, a szájában tartva három apró kulcsot. Letette őket András elé a jégre.

- Ezek voltak a legkisebbek – mondta. - Válassz.

András figyelmesen megszemlélte őket. Volt köztük egy kis zömök, egy szép cirádás, meg egy egészen aprócska.

- Ez túl vastag – mutatott az elsőre. - Egészen pici az a lakat, amihez kell.

 - Hm. Na és ez? Ó, várj csak, ez nem is arany. Nézd, itt lekopott róla az aranyozás. Bocs, ezt viszem vissza.

Már csak egy karcsú kis arany kulcsocska hevert a lék mellett. András meg a csuka némán vizsgálgatták. Aztán tétován megszólalt András.

- Azt hiszem, ez lesz az. Mit gondolsz?

- Próba szerencse. Vidd csak el.

- Köszönöm.

Már indult volna, de egy pillanatra visszafordult.

- Egyébként az aranyhal hol van?- kérdezte kíváncsian.

- A lányát látogatja – felelte a csuka, és elvigyorodott. – Kishalai születtek.

- Nahát. Öööö… nem is gondoltam volna – nyögte ki András. – Hát akkor én megyek is. Köszönöm a segítséget.

- Spongyát rá – mondta a csuka. – Sok szerencsét.

András óvatosan zsebre tette az aprócska arany kulcsot, és vitte boldogan a kismacskának.

Az már izgatottan várta.

- Siess – sürgette a legényt -, nyisd ki gyorsan.

András belecsúsztatta a kulcsot a parányi lakatba, de elfordítani nem tudta.

- Nem jó bele – sóhajtotta pár percnyi próbálkozás után. – Nem fordul el a zárban.

- Ó – sóhajtott csalódottan a kismacska is. – Hát akkor most mi lesz?

- Tudom már – élénkült fel hirtelen. – Egy hajtű kellene.

András rámeredt.

- Hajtű.

- Az, tudod, amivel a kontyot…

Egymásra néztek.

- Pontosan – szólalt meg végül András. – Hajtűm nincsen.

Szomorúan hallgattak.

- Á, tudom már! – kiáltott fel András. – A pipaszurkálóm!

- Pipa? – prüszkölt kényeskedve a cica – Az olyan büdös.

- Márpedig, cicuskám, most ez a büdös dolog fogja kinyitni a ládikádat.

Addig irgette-forgatta a pipaszurkálót a zárban, míg egyszer csak halk kattanással kinyílt az apró lakat.

A cica szinte bukfencezett örömében, ahogy izgatottan toporgott András mellett.

- Nyisd már, András – sürgette a legényt.

Az felemelte a rózsafa ládika tetejét, és belekukkantott. Egy aranykeretes varázstükör hevert benne.

–– Most aztán mi legyen?—kérdezte András.

–– Megvárjuk, amíg délben legmagasabban áll a Nap. Akkor a sugarát irányítsd rám a tükörrel, és ezzel megtörik a varázs.

Lassan telt az idő, lassan kúszott a Nap egyre feljebb az égen. Amikor végre a legmagasabbra ért, András fogta a varázstükröt, és a Nap fényét a kismacskára irányította. Aztán csak ámult és bámult, mert eltűnt a vörös kiscica, és helyette ott állt a szoba közepén egy szépséges királykisasszony.

De nem ám olyan zörgő csontú, vézna kis teremtés, akit még a szél is elfúj! Szép gömbölyű volt a királylány, kék szemű, aranyhajú. Nevetett a szeme, nevetett a szája. Úgy hívták, Zsuzsi.

- Mit nézel – kérdezte kacagva a legénytől -, mondtam, hogy királylány vagyok.

Tetszett Andrásnak nagyon a lány, ezért aztán, amikor Zsuzsi megkérdezte tőle:

–– Mit kérsz cserébe András? Aranyat? Palotát?

András azt felelte:

–– Nem kell nekem se arany, se palota, csak te legyél a párom.

Nevetett Zsuzsi királylány, és a kezét nyújtotta Andrásnak.

–– Jó ember vagy András, te az enyém, én a tiéd. Éljünk együtt boldogan.

Úgy is lett. Egybekeltek, és boldogan éltek. Zsuzsi királylány hozott a palotából egy vörös kiscicát, akit mindketten nagyon elkényeztettek. András pedig visszavitte a kis arany kulcsot a csukának, hátha másnak még szüksége lesz rá.

VÉGE… azaz: folyt. köv.