Jó hír, nagyon jó...

Van egy nagyon jó hírem. Befejeződött a mesekönyvem szerkesztése. Úgy néz ki, ősz végén - tél elején megjelenik. Jó karácsonyi ajándék lehet...
17 mese lesz benne (azok, amik most innen hiányoznak). Részletek később... :)
Ja, és később majd esetleg egy-két szerkesztett mese visszakerülhet kedvcsinálónak. :)

Illustration by Iris Compiet

Az Ásító Sárkányok völgye 2. fejezet

2.

András a favágó, és Zsuzsi királykisasszony már több mint egy éve boldogan élt a takaros gerendaházban az erdő közepén. Ám ahogy telt-múlt az idő, András észrevette, hogy szép felesége egyre sápad, egyre fogy, és már sokkal kevesebbet kacag.

- Mi a baj, édes párom? – kérdezte tőle aggódva –, csak nem vagy beteg?

Zsuzsi szomorkásan elmosolyodott.

- Nem jól alszom mostanában, András – felelte. – Elkerülnek a pihentető álmok.

András megsimította szép felesége arany haját.

- Hogyan segíthetnék rajtad, Zsuzsikám? – kérdezte.

- Nem tudom, András – sóhajtott a királylány. – Bár tudnám.

András kiballagott a tóhoz. Leült a partjára, beledobott egy kavicsot a vízbe, és hívta barátját, a csukát.

- Csuka, hol vagy?

Hamarosan fodrozódni kezdett a víz, aztán előbukkant a csuka feje, de elég furán festett. Valami színes szálak lógtak horog alakú piercingről, amit a szája sarkában viselt. András a gondjai ellenére elnevette magát.

- Mi az, színes bajuszod nőtt? – kérdezte.

- Nagyon vicces – válaszolt sértődötten a hal. – Éppen a piercingemet fényesítettem, mikor hívtál. Van ott lent valami kötött sál, még a korcsolyázók hagyták el a télen.

- Csak sajnos beleakadtam – tette hozzá. - Nem szednéd le rólam?

- Dehogynem. Gyere csak közelebb.

András ügyesen leszedegette a színes szálakat, aztán szórakozottan az ujjai köré csavarta őket. Gondjaiba merülten nézte a vizet, és nagyot sóhajtott.

- Látom, nagy a baj – jegyezte meg a csuka.

- Mi az? – rezzent fel András.

- Csak nem beteg a cicus? – érdeklődött a csuka.

András elmosolyodott.

- Majd adna neked, ha hallaná, hogy így nevezed – felelte. – Egyébként majdnem ráhibáztál. Nem beteg, de kerülik az álmok mostanában. Egyre halványabb és erőtlenebb. Nagyon aggódom érte.

Aztán szomorúan hozzátette:

- Már nem is nevet annyit. Nem kacag a szeme, sem a szája, mint azelőtt.

Ismét sóhajtott, aztán a csukára nézett.

- Mit tehetnék, mit gondolsz?

- Nem tudom, András – válaszolt együtt érzőn a csuka. – De tudod, mit? Nem messze lakik a vén harcsa, megkérdem tőle. Ő nagyon bölcs. Gyere vissza holnap, és elmondom, amit megtudok.

András másnap visszament a tóhoz. Leült a partra, és várta a csukát. Jött is sebbel-lobbal hamarosan.

- Hát, András -, mondta -, nem fogsz örülni. Van egy jó hírem, meg egy rossz. Melyiket mondjam előbb?

- Mondd a jót – felelte András.

- Jól van. Szóval a cicus bajára van orvosság.

- Igazán? Ez tényleg jó hír.

- Igen. Álomport kell hozni neki a Meserétről.

- Nem is tudtam, hogy van ilyen – jegyezte meg csodálkozva András.

- Ugye? Én sem. De mondtam neked, hogy a vén harcsa nagyon bölcs. Amit ő nem tud, az nincs is.

- Nem azért mondom – tette hozzá -, de ő a nagybátyám. Nálunk családi vonás ez a nagy okosság.

- Akkor te biztosan talált gyerek vagy – ugratta András a barátját.

- Haha. Nagyon vicces. Szóval, de van rossz hír is. Mondjam?

- Mondjad.

- A Meserétre az Ásító Sárkányok völgyén át visz az út. Arra pedig senki nem juthat át. Élve.

- Tessék?

András szeme akkorára tágult, mint egy kávés findzsa.

- Milyen sárkányok? És miért nem juthat át senki élve?

- Öööö… hogy is mondjam csak ezt finoman? – kezdte habozva a csuka. - Ha egy tűzokádó sárkány ásít, hát akkor az… ugye… tüzet okád. Namármost… Láttál te már ropogósra sült cipót? Na ugye. Rakd össze.

- Ó – nyílt el András szája a csodálkozástól. – Ó.

- Pontosan – bólintott a csuka.

András elgondolkodott.

- Hát ez tényleg nem túl jó hír.

- Sajnálom – mondta a csuka – Ráadásul van még más is.

- Ajjaj – sóhajtott András –, mi jöhet még?

- Mielőtt egyáltalán elérnél az Ásító Sárkányok völgyébe, keresztül kell menned egy áthatolhatatlan sűrű erdőn, ahonnan még senki nem talált ki, ráadásul át kell jutnod az Üveghegyen is.

- Hát ez nem hangzik valami jól – jegyezte meg András.

Hallgattak egy sort. Aztán a csuka megkérdezte.

- Akkor most mit csinálsz?

- Hogyhogy? – nézett rá András csodálkozva. - Hát elmegyek a Meserétre.

- És a sárkányok? Meg az áthatolhatatlanul sűrű erdő? Na és az Üveghegy? Ott hogy jutsz át?

- Még nem tudom. De ha odaértem, majd kitalálok valamit.

- Ez a beszéd – biccentett a csuka. –  A vén harcsa előre megmondta, hogy ezt fogod válaszolni. Úgyhogy küldött neked valamit, ami legalább az egyik akadályon átsegít.

A piercingje felé intett, amire egy fényes halpénz volt felszúrva.

- Látod ezt a halpénzt? Vedd el. Ha az Üveghegyhez érsz, menj oda a tóhoz a hegy lábánál. Dobd be a vízbe ezt a pikkelyt, és mondd meg, hogy a vén harcsa kuzinját keresed.

András lehúzta a csuka piercingjéről a halpénzt, és zsebre vágta. Aztán elköszönt a barátjától.

- Szia, csuka. Köszönöm a segítséget. Aztán vigyázz magadra, amíg vissza nem érek.

- Sok szerencsét, András – felelte a csuka. - Gyere vissza egy darabban.

Azzal fordult egyet, és gyorsan lemerült a tóba.

Az Ásító Sárkányok völgye (folytatás)

1.

A Meserét lágyan ringott a szélben. A smaragd fűben ragyogó mesevirágok között álomtündérek repkedtek, kis zsákokba gyűjtve az álomport.

A rét egy csendes zugában ült Mia Manó, a nyugdíjas álomtündér, és rövidlátó szemével gondterhelten meredt a kezében tartott kristály kapszulára. Megrázta egy kicsit, és nézte, hogyan örvénylik benne az aranyszínű álompor.

- Ez egy kedves emberé lehet – motyogta. – Csupa fény az egész.

- Csak tudnám, ki az – tette hozzá elszontyolodva.

Mia Manót a nyugdíjból hívták vissza kisegíteni, amikor Bon Bon, a kelekótya fiatal tündér szárnya megsérült az egyik útján. Amíg ő otthon lábadozott, Mia Manó hordta ki helyette az álompor kapszulákat, és nagyon élvezte a sürgés-forgást.

Valójában otthon már unatkozott egy kicsit. Amióta nyugdíjba ment, több ideje volt ugyan a kavicsgyűjteménye rendezgetésére, meg a kertjében is többet időzhetett kedves virágai között, de azért hiányzott neki a megszokott nyüzsgés, úgyhogy örömmel jött vissza a többi álomtündér közé.

Amikor pedig Bon Bon meggyógyult, Mia Manó maga kérte, hadd maradhasson, annyira jól érezte magát. Kapott is saját körzetet, és nagy örömmel vetette magát újra a munkába.

Csakhogy mindjárt az első napon nagy baj történt. Amint megkapta a listát a nevekkel és a címekkel, ahová az álomport kellett volna kihordania, azonnal bele is ejtette egy pocsolyába. Teljesen leázott a papírról minden írás. Mia Manó pedig restellte bevallani a többieknek, hogy milyen ügyetlen volt.

Szerencsére emlékezett a listáról minden egyes névre. Vagyis, minden egyes névre, a legutolsót kivéve. Hiába erőltette az agyát, az az utolsó név sehogy sem akart az eszébe jutni.

- Szegény, hiába várja a szép álmokat – dünnyögte Mia Manó. – Talán mégis szólnom kellene.

Elgondolkodott. Vajon mit mondanának a többiek?

- Lehet, hogy kinevetnének? Az a fura kék hajú, új tündér. Ő biztosan nevetne rajtam. A múltkor is, milyen csúfondárosan nézett rám, amikor majdnem elejtettem az egyik álomkapszulát.

Tovább töprengett.

- Még az is lehet, hogy elküldenének. Azt mondanák, öreg vagyok én már ehhez.

Elszomorodott. Akkor megint csak otthon ülhetne egyedül. Az nem volna jó.

- Inkább nem szólok – döntötte el. – Hátha eszembe jut.

Körülnézett, nem látja-e valaki, aztán odaröppent a Meserét szélén álló öreg, odvas fához, és némi habozás után az odúba rejtette a kristály kapszulát. A többi közé. Majd lógó orral elindult hazafelé.

- Eszembe fog jutni – motyogta alig hallhatóan. – Holnapra biztosan eszembe jut.