Az Ásító Sárkányok völgye (folytatás)

1.

A Meserét lágyan ringott a szélben. A smaragd fűben ragyogó mesevirágok között álomtündérek repkedtek, kis zsákokba gyűjtve az álomport.

A rét egy csendes zugában ült Mia Manó, a nyugdíjas álomtündér, és rövidlátó szemével gondterhelten meredt a kezében tartott kristály kapszulára. Megrázta egy kicsit, és nézte, hogyan örvénylik benne az aranyszínű álompor.

- Ez egy kedves emberé lehet – motyogta. – Csupa fény az egész.

- Csak tudnám, ki az – tette hozzá elszontyolodva.

Mia Manót a nyugdíjból hívták vissza kisegíteni, amikor Bon Bon, a kelekótya fiatal tündér szárnya megsérült az egyik útján. Amíg ő otthon lábadozott, Mia Manó hordta ki helyette az álompor kapszulákat, és nagyon élvezte a sürgés-forgást.

Valójában otthon már unatkozott egy kicsit. Amióta nyugdíjba ment, több ideje volt ugyan a kavicsgyűjteménye rendezgetésére, meg a kertjében is többet időzhetett kedves virágai között, de azért hiányzott neki a megszokott nyüzsgés, úgyhogy örömmel jött vissza a többi álomtündér közé.

Amikor pedig Bon Bon meggyógyult, Mia Manó maga kérte, hadd maradhasson, annyira jól érezte magát. Kapott is saját körzetet, és nagy örömmel vetette magát újra a munkába.

Csakhogy mindjárt az első napon nagy baj történt. Amint megkapta a listát a nevekkel és a címekkel, ahová az álomport kellett volna kihordania, azonnal bele is ejtette egy pocsolyába. Teljesen leázott a papírról minden írás. Mia Manó pedig restellte bevallani a többieknek, hogy milyen ügyetlen volt.

Szerencsére emlékezett a listáról minden egyes névre. Vagyis, minden egyes névre, a legutolsót kivéve. Hiába erőltette az agyát, az az utolsó név sehogy sem akart az eszébe jutni.

- Szegény, hiába várja a szép álmokat – dünnyögte Mia Manó. – Talán mégis szólnom kellene.

Elgondolkodott. Vajon mit mondanának a többiek?

- Lehet, hogy kinevetnének? Az a fura kék hajú, új tündér. Ő biztosan nevetne rajtam. A múltkor is, milyen csúfondárosan nézett rám, amikor majdnem elejtettem az egyik álomkapszulát.

Tovább töprengett.

- Még az is lehet, hogy elküldenének. Azt mondanák, öreg vagyok én már ehhez.

Elszomorodott. Akkor megint csak otthon ülhetne egyedül. Az nem volna jó.

- Inkább nem szólok – döntötte el. – Hátha eszembe jut.

Körülnézett, nem látja-e valaki, aztán odaröppent a Meserét szélén álló öreg, odvas fához, és némi habozás után az odúba rejtette a kristály kapszulát. A többi közé. Majd lógó orral elindult hazafelé.

- Eszembe fog jutni – motyogta alig hallhatóan. – Holnapra biztosan eszembe jut.