Rozi a szőnyegen
feküdt a szobája padlóján, és aludni próbált. Feküdhetett volna a szép,
napraforgós ágyában is, de a délutáni alváshoz jobban szerette a puha játszó
szőnyeget.
Bár itt sem tudott
könnyen elaludni. Pedig nagyon igyekezett. De nem ment. Nehéz dolog ez a
délutáni alvás.
Fészkelődött egy
kicsit. Orráig húzta a kockás takarót, és kényelmesen elvackolódott alatta.
Aztán behunyta a szemét, és várt.
Egyszer csak valami
megcsiklandozta az arcát. Rozi csodálkozva kinyitotta a szemét, és egyenesen
szembenézett egy félelmetes fenevaddal. A hófehér szörnynek hatalmas füle volt,
és vörösen izzó tekintete.
-
Jaj!
– sikoltott nagyot Rozi, és felült a kakukkfű illatú fűben.
A hirtelen mozdulat
megriasztotta a szörnyet. Hátraszökkent, két hátsó lábára ereszkedve mellső
lábaival idegesen sodorgatni kezdte a fülét, és közben mókásan mozgatta az
orrát.
Rozi felnevetett. Most
már látta, hogy a rémséges szörny valójában egy nagy fehér nyúl.
-
Hát
te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle csodálkozva.
Négykézlábra állt, és
óvatosan feléje kúszott, hogy megsimogassa. De a fehér nyúl nem várta meg. Amikor
Rozi a közelébe ért, sietve odébb huppant. Aztán újra leült, és a bajszát
simogatta.
Egy ideig egyikük sem
mozdult. Rozi a fűben térdelt, a nyúl pedig megint a fülét sodorgatta, és
nézték egymást. Aztán a nyúl lassan elindult, de közben vissza - visszapillantott
Rozira, mintha hívná.
A kislány feltápászkodott,
leveregette a térdéről a rátapadt fűszálakat, és lassan ballagott a nyúl után.
Az azonban hamarosan
eltűnt a magasra nőtt fűben. Rozi hiába meresztgette a szemét, nem tudott a
nyomára bukkanni. Kicsit tanácstalanul bandukolt tovább.
Hamarosan egy fehérre
festett kerítéshez ért. Behúzódott egy terjedelmes vadrózsabokor mögé, és onnan
szemlélődött.
A kerítésen túl sok
gyümölcsfát látott, tele fényes piros almával, sárga körtével, és hamvas kék
szilvával. Már éppen átbújt volna a lécek alatt, amikor egy görbe körtefa mögül
előlépett egy fehér szkafanderes űrhajós.
Rozinak elakadt a lélegzete.
Sosem találkozott még űrhajóssal. Dobogó szívvel közelebb ment hozzá, és elfogódottan
köszönt neki.
- Jó napot kívánok,
űrhajós.
A fehér szkafanderes
alak megtorpant. Egy pillanatra meglepetten meredt a kislányra, aztán
hátravetett fejjel hangosan nevetni kezdett. Rozi értetlenül figyelte. Végül az
űrhajós lekapta a fejéről a sisakot, beletúrt rövid, ősz hajába, és odaguggolt Rozi
elé.
- Isten hozott
kislány – mondta, és kezet nyújtott.
- Te űrhajós vagy? –
kérdezte Rozi.
Az ősz hajú asszony
mosolyogva felelt.
- Nem vagyok űrhajós,
hanem méhész. Kamilla a nevem.
- Én Rozi vagyok.
Óvodás – mondta a kislány, és megrázta Kamilla kezét.– Mi az, hogy méhész?
- A méhész az, aki méheket
tart. Láttál már méhecskét?
- Láttam. Csíkos és
zümmög.
- Ha csíkos, akkor
kecskedarázs volt. A méhész mézelő méheket tart.
- Mézelő?
- Igen. Mézet
gyűjtenek a kaptárban. Szeretnéd látni?
- Nem csíp?
Kamilla mosolygott.
- Kapsz egy kalapot.
Gyere.
Egy kékre festett
szerszámos bódéhoz vezette Rozit. Bent nagy rendben sorakoztak a kertész
szerszámok, meg egy csomó titokzatos eszköz, amilyet Rozi még sosem látott. Egy
falra szerelt fogason pedig két, sűrű fátyollal borított, széles karimájú
szalmakalap lógott. Az egyiken piros, a másikon zöld szalag futott körbe.
- Melyiket kéred,
Rozi?
- A pirost.
- Jó választás –
bólintott komolyan Kamilla.
Leemelte a kalapot,
és Rozi fejére rakta, gondosan elrendezve a kislányon a hálót.
- Adok kesztyűt is.
- Kesztyűt nem. Nem
szeretem – jelentette ki Rozi, és a háta mögé dugta a kezét.
Kamilla félrehajtott
fejjel nézte egy darabig, végül bólintott.
- Nem bánom. De akkor
ne dugd ki a háló alól a kezed.
Ezután a fészer
végébe ment, és előhozott egy kis piros locsolókannát.
- Gyere, megitatjuk a
méheket – mondta a kislánynak. - Segítesz?
- Segítek.
Kamilla kézen fogta
Rozit, és elballagtak a gyümölcsöskert végébe, ahol vagy két tucat színesre
festett fadoboz sorakozott a fák árnyékában.
Odamentek egy fatuskón
álló lapos cseréptálhoz.
- Tépjél egy kis
füvet – mondta az asszony Rozinak.
- Jó.
Kamilla kiöntötte a
cseréptálból a maradék vizet, és frisset öntött bele a kannából.
- Megvan a fű, Rozi?
- Itt van – emelte fel
Rozi a két markát.
- Rakd bele a vízbe.
- Miért rakunk bele
füvet?
- Hogy a méhecskék
nehogy belefulladjanak. Nézd csak, milyen szomjasak.
Az itató körül
hamarosan nagy zsongás támadt. Egymás után jöttek inni a méhek. Ügyesen
leszálltak a fűszálakra, jót ittak a friss vízből, aztán repültek tovább.
Kamilla közben
végigsétált a kaptárok előtt, és néha feljegyzett valamit egy kis füzetbe, amit
a zsebéből húzott elő. Végül elégedetten bólintott.
- Mehetünk – mondta Rozinak.
– Ideje uzsonnázni. Szereted a mézet?
- Szeretem.
- Én is.
Egymásra mosolyogtak.
Amint megkerülték a
görbe körtefát, Rozi hirtelen meglátott egy fehér villanást a fűben.
- Megvagy! –
kiabálta, és előre iramodott.
- Nocsak, már
találkoztál Artúrral? – kérdezte nevetve Kamilla.
- Ő vezetett ide a
rétről.
- Már megint
csavarogtál, öregem? – korholta az asszony a nyulat, aki ártatlan képpel ült
egy virágágyás mellett, és a hátsó lábára ereszkedve a fülét sodorgatta.
Rozi letérdelt, és négykézláb
kúszva megindult a nyúl felé, hogy megsimogassa. Mikor odaért hozzá, Artúr
feléje ugrott, és a fülével megcsiklandozta az arcát.
Rozi nevetett, a nyúl
pedig megint megcsiklandozta a fülével.
Rozi kinyitotta a
szemét.
- Nagyot aludtál,
Rozikám – simogatta meg Anyu az arcát. – Mit álmodtál?
- Nyuszit. És
méhecskét.
Felült a
játszószőnyegen.
- Lehetek a
jelmezbálon méhecske?
- Lehetsz. Van is egy
szép csíkos pulóvered…
- Mami! – emelte fel
Rozi az ujját. - A csíkos nem méhecske, hanem kecskedarázs!
Felpattant, és hangosan
zümmögve elindult a veranda felé. Az anyja mosolyogva nézte.
- És uzsonnára mézet
kérek – nézett vissza Rozi az ajtóból – Jó?
