Szőnyegmese 2

Rozi a szőnyegen feküdt a szobája padlóján, és aludni próbált. Feküdhetett volna a szép, napraforgós ágyában is, de a délutáni alváshoz jobban szerette a puha játszó szőnyeget.

Bár itt sem tudott könnyen elaludni. Pedig nagyon igyekezett. De nem ment. Nehéz dolog ez a délutáni alvás.

Fészkelődött egy kicsit. Orráig húzta a kockás takarót, és kényelmesen elvackolódott alatta. Aztán behunyta a szemét, és várt.

Egyszer csak valami megcsiklandozta az arcát. Rozi csodálkozva kinyitotta a szemét, és egyenesen szembenézett egy félelmetes fenevaddal. A hófehér szörnynek hatalmas füle volt, és vörösen izzó tekintete.

-              Jaj! – sikoltott nagyot Rozi, és felült a kakukkfű illatú fűben.

A hirtelen mozdulat megriasztotta a szörnyet. Hátraszökkent, két hátsó lábára ereszkedve mellső lábaival idegesen sodorgatni kezdte a fülét, és közben mókásan mozgatta az orrát.

Rozi felnevetett. Most már látta, hogy a rémséges szörny valójában egy nagy fehér nyúl.

-      Hát te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle csodálkozva.

Négykézlábra állt, és óvatosan feléje kúszott, hogy megsimogassa. De a fehér nyúl nem várta meg. Amikor Rozi a közelébe ért, sietve odébb huppant. Aztán újra leült, és a bajszát simogatta.

Egy ideig egyikük sem mozdult. Rozi a fűben térdelt, a nyúl pedig megint a fülét sodorgatta, és nézték egymást. Aztán a nyúl lassan elindult, de közben vissza - visszapillantott Rozira, mintha hívná.

A kislány feltápászkodott, leveregette a térdéről a rátapadt fűszálakat, és lassan ballagott a nyúl után.

Az azonban hamarosan eltűnt a magasra nőtt fűben. Rozi hiába meresztgette a szemét, nem tudott a nyomára bukkanni. Kicsit tanácstalanul bandukolt tovább.

Hamarosan egy fehérre festett kerítéshez ért. Behúzódott egy terjedelmes vadrózsabokor mögé, és onnan szemlélődött.

A kerítésen túl sok gyümölcsfát látott, tele fényes piros almával, sárga körtével, és hamvas kék szilvával. Már éppen átbújt volna a lécek alatt, amikor egy görbe körtefa mögül előlépett egy fehér szkafanderes űrhajós.

Rozinak elakadt a lélegzete. Sosem találkozott még űrhajóssal. Dobogó szívvel közelebb ment hozzá, és elfogódottan köszönt neki.

- Jó napot kívánok, űrhajós.

A fehér szkafanderes alak megtorpant. Egy pillanatra meglepetten meredt a kislányra, aztán hátravetett fejjel hangosan nevetni kezdett. Rozi értetlenül figyelte. Végül az űrhajós lekapta a fejéről a sisakot, beletúrt rövid, ősz hajába, és odaguggolt Rozi elé.

- Isten hozott kislány – mondta, és kezet nyújtott.

- Te űrhajós vagy? – kérdezte Rozi.

Az ősz hajú asszony mosolyogva felelt.

- Nem vagyok űrhajós, hanem méhész. Kamilla a nevem.

- Én Rozi vagyok. Óvodás – mondta a kislány, és megrázta Kamilla kezét.– Mi az, hogy méhész?

- A méhész az, aki méheket tart. Láttál már méhecskét?

- Láttam. Csíkos és zümmög.

- Ha csíkos, akkor kecskedarázs volt. A méhész mézelő méheket tart.

- Mézelő?

- Igen. Mézet gyűjtenek a kaptárban. Szeretnéd látni?

- Nem csíp?

Kamilla mosolygott.

- Kapsz egy kalapot. Gyere.

Egy kékre festett szerszámos bódéhoz vezette Rozit. Bent nagy rendben sorakoztak a kertész szerszámok, meg egy csomó titokzatos eszköz, amilyet Rozi még sosem látott. Egy falra szerelt fogason pedig két, sűrű fátyollal borított, széles karimájú szalmakalap lógott. Az egyiken piros, a másikon zöld szalag futott körbe.

- Melyiket kéred, Rozi?

- A pirost.

- Jó választás – bólintott komolyan Kamilla.

Leemelte a kalapot, és Rozi fejére rakta, gondosan elrendezve a kislányon a hálót.

- Adok kesztyűt is.

- Kesztyűt nem. Nem szeretem – jelentette ki Rozi, és a háta mögé dugta a kezét.

Kamilla félrehajtott fejjel nézte egy darabig, végül bólintott.

- Nem bánom. De akkor ne dugd ki a háló alól a kezed.

Ezután a fészer végébe ment, és előhozott egy kis piros locsolókannát.

- Gyere, megitatjuk a méheket – mondta a kislánynak. - Segítesz?

- Segítek.

Kamilla kézen fogta Rozit, és elballagtak a gyümölcsöskert végébe, ahol vagy két tucat színesre festett fadoboz sorakozott a fák árnyékában.

Odamentek egy fatuskón álló lapos cseréptálhoz.

- Tépjél egy kis füvet – mondta az asszony Rozinak.

- Jó.

Kamilla kiöntötte a cseréptálból a maradék vizet, és frisset öntött bele a kannából.

- Megvan a fű, Rozi?

- Itt van – emelte fel Rozi a két markát.

- Rakd bele a vízbe.

- Miért rakunk bele füvet?

- Hogy a méhecskék nehogy belefulladjanak. Nézd csak, milyen szomjasak.

Az itató körül hamarosan nagy zsongás támadt. Egymás után jöttek inni a méhek. Ügyesen leszálltak a fűszálakra, jót ittak a friss vízből, aztán repültek tovább.

Kamilla közben végigsétált a kaptárok előtt, és néha feljegyzett valamit egy kis füzetbe, amit a zsebéből húzott elő. Végül elégedetten bólintott.

- Mehetünk – mondta Rozinak. – Ideje uzsonnázni. Szereted a mézet?

- Szeretem.

- Én is.

Egymásra mosolyogtak.

Amint megkerülték a görbe körtefát, Rozi hirtelen meglátott egy fehér villanást a fűben.

- Megvagy! – kiabálta, és előre iramodott.

- Nocsak, már találkoztál Artúrral? – kérdezte nevetve Kamilla.

- Ő vezetett ide a rétről.

- Már megint csavarogtál, öregem? – korholta az asszony a nyulat, aki ártatlan képpel ült egy virágágyás mellett, és a hátsó lábára ereszkedve a fülét sodorgatta.

Rozi letérdelt, és négykézláb kúszva megindult a nyúl felé, hogy megsimogassa. Mikor odaért hozzá, Artúr feléje ugrott, és a fülével megcsiklandozta az arcát.

Rozi nevetett, a nyúl pedig megint megcsiklandozta a fülével.

Rozi kinyitotta a szemét.

- Nagyot aludtál, Rozikám – simogatta meg Anyu az arcát. – Mit álmodtál?

- Nyuszit. És méhecskét.

Felült a játszószőnyegen.

- Lehetek a jelmezbálon méhecske?

- Lehetsz. Van is egy szép csíkos pulóvered…

- Mami! – emelte fel Rozi az ujját. - A csíkos nem méhecske, hanem kecskedarázs!

Felpattant, és hangosan zümmögve elindult a veranda felé. Az anyja mosolyogva nézte.

- És uzsonnára mézet kérek – nézett vissza Rozi az ajtóból – Jó?