Rozi a szőnyegen
feküdt a szobája padlóján, és aludni próbált. Feküdhetett volna a szép ágyában
is, amire Anyu még napraforgókat is festett, de a délutáni alváshoz Rozi jobban
szerette a puha, zöld játszó szőnyeget.
Bár itt sem tudott könnyen
elaludni. Pedig nagyon igyekezett, de valahogy nem ment. Nehéz dolog ez a
délutáni alvás.
Egy kicsit mocorgott.
Orráig húzta a kockás takarót, és kényelmesen elvackolódott alatta. Aztán
behunyta a szemét, és várt.
Egyszer csak valami
fura hangot hallott. Valami nyekergés félét. Vagy mintha sírdogált volna valaki.
Rozi kinyitotta a szemét, és felült a kamilla virágos mezőn. Hallgatózott,
vajon honnan jöhet a különös hang.
A közelben görbe
vadkörtefa állt. Mintha abból az irányból hallotta volna. Lassan feltápászkodott,
és kissé tétován elindult a vadkörtefa felé.
Amikor a fa tövébe
ért, bizonytalanul megszólalt:
- Jó napot! Van itt
valaki?
De senki sem felelt. Viszont
pár pillanat múlva újra megszólalt a nyekergő hang a fa lombjában.
Rozi meglepetten
felpillantott. Egy gyanakvó zöld szempár nézett vissza rá.
- Ki az? – kérdezte
meghökkenve Rozi. – Miért bujkálsz ott fent?
De választ nem kapott
most sem.
Kicsit később viszont
előbújt az ágak közül egy háromszög alakú kis arcocska. Egy vörös kismacska
méregette bizalmatlanul Rozit a fa lombjából.
- Cica! – kiáltotta
Rozi örömmel.
Aztán elfelhősödött a
homloka.
- Miért sírsz? –
kérdezte aggódva.
A vörös cica
fészkelődött, toporgott egy kicsit, majd visszahúzódott a falevelek mögé. Aztán
újra kikukkantott, de akkor már fekete volt az arca.
- Hogyhogy? – képedt
el Rozi, és meglepetten a hátsójára tottyant. Homlokráncolva bámult fel a
cicára. Aztán egyszer csak felragyogott az arca.
- Ketten vagytok! –
nevetett boldogan – Két cica!
Úgy is volt. Egyszer
csak mozogni kezdtek az ágak, és a fekete kismacska mellett újra megjelent a
vörös, keservesen siránkozva. Erre rákezdte a fekete is. A két apró jószág egymáshoz
simult az ágon, és panaszosan nyávogtak. Aztán forgolódni kezdtek, topogtak, a
mancsukat nyújtogatták lefelé, és közben úgy néztek Rozira, mintha segítséget
kérnének tőle.
- Nem tudtok lejönni?
– fejtette meg a rejtélyt Rozi.
Odaállt egészen az ág
alá, és lábujjhegyen ágaskodva a cicák felé nyújtotta a kezét.
- Gyertek, majd én elkaplak
benneteket. Na, gyertek – mondta, bíztatóan intve.
A kis vörös cica
mintha hirtelen elszánta volna magát. Óvatosan megfordult, és mellső lábaival
erősen kapaszkodva leengedte a hátsóját az ágról. Kis ideig rémülten miákolva
lógott a levegőben, aztán sietve visszakapaszkodott az ágra. Megint összebújtak
a testvérével, és mindketten Rozit bámulták.
- Sajnos nem tudok
felmászni értetek – szólt fel nekik Rozi. – De keresek segítséget.
Tanakodott, merre
menjen. Aztán észrevette, hogy a közelben poros gyalogút kanyarog keresztül a
réten, úgyhogy arrafelé indult. Épp odaért, amikor egyszer csak vidám énekszót
hallott.
- „Felmegy a legény a
fára, A meggyfa tetejére…”
A kislány csodálkozva
körülnézett. Nagy porfelhő közeledett feléje az ösvényen, annak a közepéből
jött az éneklés.
Rozi megállt az út
szélén, és várta, hogy a porfelhő odaérjen. Amikor már egészen közel volt
hozzá, a kislány látta, hogy egy ütött-kopott piros kerékpár veri fel a port. A
kerékpáron hórihorgas, vörös hajú, vidám képű fiatalember ült, festékfoltos
fehér overállban. Még a homloka közepére is jutott egy kék festékpötty.
Amikor meglátta az út
szélén álldogáló gyereket, lefékezett, még nagyobb porfelhőt kavarva. Köhögve
legyezte az arca elől a port, aztán lepattant a kerékpárról, és leguggolt Rozi
elé.
- Jó napot, pöttöm –
mondta, és kezet nyújtott. – Hát te hogy kerülsz ide? Talán eltévedtél?
- Nem vagyok Pöttöm,
hanem Rozi – felelt a kislány. - És te ki vagy?
- Én Tivadar vagyok,
a festő. Szobafestő – tette hozzá jelentőségteljesen felemelve az ujját.
- Örvendek - mondta
Rozi, és megrázta Tivadar kezét - Én óvodás vagyok.
- Középső csoportos –
mondta, és az ujját felemelve a legényre nevetett.
Aztán összevont
szemöldökkel megkérdezte tőle.
- Mit csinál egy
festő itt a réten?
- Közlekedik – vágta
rá nevető szemmel Tivadar. Aztán felpattant, és széles mozdulattal intett
arrafelé, amerről jött.
- Ott az erdőben
dolgozom. A turista jelzést festem a fákra. Nehogy eltévedjenek a kirándulók.
Rozi komolyan
bólintott. Ők is szoktak kirándulni a szüleivel.
- Ezen a héten a kék
jelzést festem, látod? – mutatta Tivadar a kerékpár elején fémkosárban lapuló
kék és fehér festékes dobozokat.
- Látom – kuncogott
Rozi, és a fiatalember homloka közepén virító festékpöttyre mutatott.
Tivadar jókora kockás
zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és nekiesett a foltnak.
- Na? – kérdezte kis
idő múlva.
Rozi kritikusan
megszemlélte az eredményt.
- Már nincs ott –
bólintott végül.
Összemosolyogtak.
Aztán Tivadar megszólalt.
- Szóval, te mit
keresel itt, Rozi?
– Én segítséget
keresek. Okvetlenül le kell hoznom a cicákat a fáról. Segítesz nekem?
- Hát persze.
Odaballagtak a
vadkörtefához. A két cica izgatottan kezdett dagasztani az ágon, amikor
meglátták őket.
- De szép két kismacska – mosolygott Tivadar – Nekünk is volt mindig cicánk. Sajnos most éppen
nincs egy sem.
Odaállt a fa alá,
nyújtózkodott egy kicsit, majd ügyesen leemelte a kis vöröset, és odaadta
Rozinak. A cica Rozi álla alá bújt, és hangosan dorombolni kezdett.
Tivadar felnyúlt a feketéért.
Tivadar felnyúlt a feketéért.
- Ne butáskodj –
dorgálta meg a harcias kis jószágot, aki haragosan fújt, és a keze után kapott,
amint érte nyúlt. – Gyere csak, kisöreg.
Óvatosan leemelte az
ágról. Aztán ott álltak Rozival a vadkörtefa alatt, egy-egy cicát szorongatva.
- Mi lesz velük? –
nézett Rozi Tivadarra a vörös cica feje fölött.
- Van egy ötletem –
felelte a legény. - Hazaviszem őket a nagymamámnak. Örülni fog nekik.
- Mikor viszed?
- Most rögtön. Úgyis
odamegyek, a nagyi ebédre vár. Palacsintát süt – mondta, és nevetve felemelte
az ujját.
- Milyet?
- Lekvárosat. A
kedvencem.
- Nekem is.
Tivadar ismét
leguggolt a kislány elé. A fekete cica méltatlankodva tiltakozott.
- Jut neked is. Tarts
velem. A nagyi szívesen lát.
- Jó.
Visszaballagtak az útra.
- Pattanj fel a
csomagtartóra, Rozi.
- Hova tesszük a
cicákat?
- Én ezt a kis
feketét belerakom itt elől a zsebembe – mondta Tivadar. Becsúsztatta a
mellzsebébe a cicát, hogy csak az orra hegye, meg a két hegyes füle látszott
ki.
- Hát a vörös?
- Hohó! Van nekem egy
sapkám. Épp jó lesz macskazsáknak.
A festékes dobozok
alól előhúzott egy kék csíkos kötött sapkát, és ügyesen belehúzta a kis vörös
cicát. Aztán kényelmesen elhelyezte a kerékpár kosarában.
- Megvagy, Rozi? –
nézett hátra a válla fölött.
Aztán még egyszer
mondta:
- Rozi!
- Rozikám.
A kislány kinyitotta
a szemét. Anyu hajolt fölé mosolyogva.
- Hol van Tivadar? És
a cicák?
- Tivadart nem
ismerek – nevetett Anyu -, de a szomszéd néni Bonifác cicája ott napozik a
kerti padon. Kimész hozzá?
- Kimegyek.
Rozi feltápászkodott
a játszó szőnyegről, és megfogta Anyu kezét.
- Anyu, szeretnék
cicát. Nagyon szeretnék cicát –
mondta, és jelentőségteljesen megemelte az ujját.
Aztán nevetve
kiszaladt a kertbe Bonifáchoz.