Szőnyegmese 3

Rozi a szőnyegen feküdt a szobája padlóján, és aludni próbált. Feküdhetett volna a szép ágyában is, amire Anyu még napraforgókat is festett, de a délutáni alváshoz Rozi jobban szerette a puha, zöld játszó szőnyeget.

Bár itt sem tudott könnyen elaludni. Pedig nagyon igyekezett, de valahogy nem ment. Nehéz dolog ez a délutáni alvás.

Egy kicsit mocorgott. Orráig húzta a kockás takarót, és kényelmesen elvackolódott alatta. Aztán behunyta a szemét, és várt.

Egyszer csak valami fura hangot hallott. Valami nyekergés félét. Vagy mintha sírdogált volna valaki. Rozi kinyitotta a szemét, és felült a kamilla virágos mezőn. Hallgatózott, vajon honnan jöhet a különös hang.

A közelben görbe vadkörtefa állt. Mintha abból az irányból hallotta volna. Lassan feltápászkodott, és kissé tétován elindult a vadkörtefa felé.

Amikor a fa tövébe ért, bizonytalanul megszólalt:

- Jó napot! Van itt valaki?

De senki sem felelt. Viszont pár pillanat múlva újra megszólalt a nyekergő hang a fa lombjában.

Rozi meglepetten felpillantott. Egy gyanakvó zöld szempár nézett vissza rá.

- Ki az? – kérdezte meghökkenve Rozi. – Miért bujkálsz ott fent?

De választ nem kapott most sem.

Kicsit később viszont előbújt az ágak közül egy háromszög alakú kis arcocska. Egy vörös kismacska méregette bizalmatlanul Rozit a fa lombjából.

- Cica! – kiáltotta Rozi örömmel.

Aztán elfelhősödött a homloka.

- Miért sírsz? – kérdezte aggódva.

A vörös cica fészkelődött, toporgott egy kicsit, majd visszahúzódott a falevelek mögé. Aztán újra kikukkantott, de akkor már fekete volt az arca.

- Hogyhogy? – képedt el Rozi, és meglepetten a hátsójára tottyant. Homlokráncolva bámult fel a cicára. Aztán egyszer csak felragyogott az arca.

- Ketten vagytok! – nevetett boldogan – Két cica!

Úgy is volt. Egyszer csak mozogni kezdtek az ágak, és a fekete kismacska mellett újra megjelent a vörös, keservesen siránkozva. Erre rákezdte a fekete is. A két apró jószág egymáshoz simult az ágon, és panaszosan nyávogtak. Aztán forgolódni kezdtek, topogtak, a mancsukat nyújtogatták lefelé, és közben úgy néztek Rozira, mintha segítséget kérnének tőle.

- Nem tudtok lejönni? – fejtette meg a rejtélyt Rozi.

Odaállt egészen az ág alá, és lábujjhegyen ágaskodva a cicák felé nyújtotta a kezét.

- Gyertek, majd én elkaplak benneteket. Na, gyertek – mondta, bíztatóan intve.

A kis vörös cica mintha hirtelen elszánta volna magát. Óvatosan megfordult, és mellső lábaival erősen kapaszkodva leengedte a hátsóját az ágról. Kis ideig rémülten miákolva lógott a levegőben, aztán sietve visszakapaszkodott az ágra. Megint összebújtak a testvérével, és mindketten Rozit bámulták.

- Sajnos nem tudok felmászni értetek – szólt fel nekik Rozi. – De keresek segítséget.

Tanakodott, merre menjen. Aztán észrevette, hogy a közelben poros gyalogút kanyarog keresztül a réten, úgyhogy arrafelé indult. Épp odaért, amikor egyszer csak vidám énekszót hallott.

- „Felmegy a legény a fára, A meggyfa tetejére…”

A kislány csodálkozva körülnézett. Nagy porfelhő közeledett feléje az ösvényen, annak a közepéből jött az éneklés.

Rozi megállt az út szélén, és várta, hogy a porfelhő odaérjen. Amikor már egészen közel volt hozzá, a kislány látta, hogy egy ütött-kopott piros kerékpár veri fel a port. A kerékpáron hórihorgas, vörös hajú, vidám képű fiatalember ült, festékfoltos fehér overállban. Még a homloka közepére is jutott egy kék festékpötty.

Amikor meglátta az út szélén álldogáló gyereket, lefékezett, még nagyobb porfelhőt kavarva. Köhögve legyezte az arca elől a port, aztán lepattant a kerékpárról, és leguggolt Rozi elé.

- Jó napot, pöttöm – mondta, és kezet nyújtott. – Hát te hogy kerülsz ide? Talán eltévedtél?

- Nem vagyok Pöttöm, hanem Rozi – felelt a kislány. - És te ki vagy?

- Én Tivadar vagyok, a festő. Szobafestő – tette hozzá jelentőségteljesen felemelve az ujját.

- Örvendek - mondta Rozi, és megrázta Tivadar kezét - Én óvodás vagyok.

- Középső csoportos – mondta, és az ujját felemelve a legényre nevetett.

Aztán összevont szemöldökkel megkérdezte tőle.

- Mit csinál egy festő itt a réten?

- Közlekedik – vágta rá nevető szemmel Tivadar. Aztán felpattant, és széles mozdulattal intett arrafelé, amerről jött.

- Ott az erdőben dolgozom. A turista jelzést festem a fákra. Nehogy eltévedjenek a kirándulók.

Rozi komolyan bólintott. Ők is szoktak kirándulni a szüleivel.

- Ezen a héten a kék jelzést festem, látod? – mutatta Tivadar a kerékpár elején fémkosárban lapuló kék és fehér festékes dobozokat.

- Látom – kuncogott Rozi, és a fiatalember homloka közepén virító festékpöttyre mutatott.

Tivadar jókora kockás zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és nekiesett a foltnak.

- Na? – kérdezte kis idő múlva.

Rozi kritikusan megszemlélte az eredményt.

- Már nincs ott – bólintott végül.

Összemosolyogtak. Aztán Tivadar megszólalt.

- Szóval, te mit keresel itt, Rozi?

– Én segítséget keresek. Okvetlenül le kell hoznom a cicákat a fáról. Segítesz nekem?

- Hát persze.

Odaballagtak a vadkörtefához. A két cica izgatottan kezdett dagasztani az ágon, amikor meglátták őket. 

- De szép két kismacska – mosolygott Tivadar – Nekünk is volt mindig cicánk. Sajnos most éppen nincs egy sem.

Odaállt a fa alá, nyújtózkodott egy kicsit, majd ügyesen leemelte a kis vöröset, és odaadta Rozinak. A cica Rozi álla alá bújt, és hangosan dorombolni kezdett.
Tivadar felnyúlt a feketéért.

- Ne butáskodj – dorgálta meg a harcias kis jószágot, aki haragosan fújt, és a keze után kapott, amint érte nyúlt. – Gyere csak, kisöreg.

Óvatosan leemelte az ágról. Aztán ott álltak Rozival a vadkörtefa alatt, egy-egy cicát szorongatva.

- Mi lesz velük? – nézett Rozi Tivadarra a vörös cica feje fölött.

- Van egy ötletem – felelte a legény. - Hazaviszem őket a nagymamámnak. Örülni fog nekik.

- Mikor viszed?

- Most rögtön. Úgyis odamegyek, a nagyi ebédre vár. Palacsintát süt – mondta, és nevetve felemelte az ujját.  

- Milyet?

- Lekvárosat. A kedvencem.

- Nekem is.

Tivadar ismét leguggolt a kislány elé. A fekete cica méltatlankodva tiltakozott.

- Jut neked is. Tarts velem. A nagyi szívesen lát.

- Jó.

Visszaballagtak az útra.

- Pattanj fel a csomagtartóra, Rozi.

- Hova tesszük a cicákat?

- Én ezt a kis feketét belerakom itt elől a zsebembe – mondta Tivadar. Becsúsztatta a mellzsebébe a cicát, hogy csak az orra hegye, meg a két hegyes füle látszott ki.

- Hát a vörös?

- Hohó! Van nekem egy sapkám. Épp jó lesz macskazsáknak.

A festékes dobozok alól előhúzott egy kék csíkos kötött sapkát, és ügyesen belehúzta a kis vörös cicát. Aztán kényelmesen elhelyezte a kerékpár kosarában.

- Megvagy, Rozi? – nézett hátra a válla fölött.

Aztán még egyszer mondta:

- Rozi!

- Rozikám.

A kislány kinyitotta a szemét. Anyu hajolt fölé mosolyogva.

- Hol van Tivadar? És a cicák?

- Tivadart nem ismerek – nevetett Anyu -, de a szomszéd néni Bonifác cicája ott napozik a kerti padon. Kimész hozzá?

- Kimegyek.

Rozi feltápászkodott a játszó szőnyegről, és megfogta Anyu kezét.

- Anyu, szeretnék cicát. Nagyon szeretnék cicát – mondta, és jelentőségteljesen megemelte az ujját.

Aztán nevetve kiszaladt a kertbe Bonifáchoz.