7.
Másnap
Olga finom reggelivel várta őket a nagy diófa alatt. Vidám piros kockás abroszt
terített a régi malomkőből készült asztalra, amelyet megrakott minden
finomsággal. Házi lekvár, kecsketej, hamvas barack kellette magát a kockás
abroszon.
-
Még a kenyeret is magam sütöm – jelentette ki büszkén Olga. – Igaz, géppel,
amit az unokaöcsémtől kaptam karácsonyra.
Reggeli
közben András elmesélte a kékhajú hölgynek, hová igyekeznek. Olga érdeklődéssel
hallgatta.
-
Hát, legények, ez nem lesz könnyű – mondta aztán. – Nem lehetetlen persze, de
kemény dió.
Fürkésző
tekintettel végigmérte őket. Aztán elmosolyodott, és bólintott.
- Szerintem
megcsináljátok – mondta.
Aztán
elgondolkodott.
-
És mi a szándékotok a tandemmel? – kérdezte. - Ott a dombon túl kezdődik az
áthatolhatatlan sűrű erdő. Azon át nem vezet út. Kerékpárral lehetetlen átkelni
rajta.
-
Hűha! – kiáltott fel András a fejét vakarva. – Hallod, Ábris? Erre nem is
gondoltam. Felséges atyád kiátkoz minket, ha valami baja lesz a szeretett
tandemének.
Olgához
fordult, és megkérdezte:
-
Nem hagyhatnánk itt a pajtában esetleg?
-
A pajtában nem, mert Mici kecske lerágna róla mindent. Borzasztó egy falánk
jószág. Semmi sincs biztonságban tőle. De a kerti fészerben jó helyen lesz.
-
Megyek – mondta Ábris –, beviszem.
Felugrott,
és eltűnt a ház sarka mögött. Biztonságba helyezte a tandemet, aztán visszament
a pajtába, és felmászott a szénapadlásra a csomagokért. Amint felmálházva hátrafelé araszolt lefelé a létrán, érezte, hogy valaki megrángatja a hátizsákját.
-
Hó, hóóó, mi történik? Ki az? –
kiáltotta, de már ki is csúszott a lába alól a létrafok, és fenékre huppant a
létra tövében.
A
nyakát tekergetve hátranézett a tömött hátizsák fölött, és látta, hogy Mici
kecske nagy élvezettel rágja a málhán lógó baseball sapka ellenzőjét.
-
Hagyod abba? Mici, fúúúj! – förmedt rá Ábris, és megpróbálta kirángatni kedvenc
fejfedőjét az állat szájából. Végül sikerült, de a sapka ellenzője addigra már
igen csak csipkés lett. Dohogva csapta a fejére, és visszaballagott a diófa
alá.
András
ránézett, és a torkán akadt a falat. Olga pedig összecsapta a kezét.
-
Csak nem a kecske volt az?
-
De igen – felelte sötéten Ábris. – Kicsipkézte.
Mérgesen
hátrafordította az ellenzőt a tarkójára. Aztán szélesen elvigyorodott.
András
sem tudta tovább visszatartani a nevetését, Ábris hátát veregetve hahotázott.
Olga csilingelve kacagott. Végül Lulu is rikácsolni kezdett a kalitkában,
fokozva a hangzavart.
Aztán
lassan elkomolyodtak.
-
Ideje indulnunk – jelentette ki András.
Búcsút
vettek Olgától, és gyalogosan elindultak a domb felé, amely mögött várta őket
az áthatolhatatlan sűrű erdő.
Magasan
járt már a Nap, amire átkeltek a dombon, és elérték az erdő szélét.
-
Hát, öcskös, lesz, ami lesz. – mondta elszántan András. – Vágjunk bele.
Beléptek
a fák közé. Eleinte itt - ott még kivehető volt valami keskeny ösvény, amelyen
óvatosan haladtak előre. A sudár fák koronája összezárult a magasban, kizárva a
napfényt, és kékes félhomályba borítva az erdőt. Szinte tapintható volt
körülöttük a csend.
-
Elég ijesztő – suttogta Ábris, és András csak bólintott. Neki is elszorult
kissé a torka.
Egyre
sűrűbb lett az aljnövényzet, és egy kanyar után teljesen eltűnt az ösvény.
-
Most merre menjünk tovább? – kérdezte tanácstalanul Ábris.
Körülnéztek.
Minden oldalról ugyanolyan sűrű bokrok vették őket körül.
-
Mit mond a GPS?
András
bekapcsolta a kis készüléket, de rögtön látta, hogy nincs elég térerő a fák
között. Azért reménykedve megnyomott a doboz oldalán egy gombot, mire ízes
tájszólással megszólalt egy idősebb férfihang.
-
Hát, ecsém, nékem osztán fogalmam sincs, merre járunk.
Aztán
már csak valami recsegés hallatszott.
-
Hát ezzel nem sokra mentünk – morogta András. – Szerintem itt az ideje, hogy
kipróbáljuk a farkas sípját.
Kotorászni
kezdett a zsebében.
-
Na, hol van már? Ábris, nem emlékszel, hová tettem?
-
Várj csak! – kiáltott fel Ábris - Nem zsebre tetted, hanem felakasztottad a
nyakadba, a vaddisznó agyar mellé. Nézd csak meg.
András
kihúzta az inge alól a bőrszíjat, és tényleg ott lógott rajta a síp. A legény
kissé megköszörülte a torkát.
-
Hát, lássuk – mondta.
Azzal
megfújta a sípot. Az éles hang kísértetiesen hasított az erdő csendjébe.
Izgatottan vártak, de nem történt semmi.
-
Fújd meg újra – sürgette Ábris a sógorát.
András
hosszasan belefújt a sípba.
-
Jövök már, jövök, jaj, de sürgős – szólalt meg egy ingerült hang a bokrok
mögött, és egyszer csak előttük termett egy karcsú rókalány.
A
két legénynek tátva maradt a szája.
-
Mit bámultok? – kérdezte bosszúsan a róka, és végigsimított kissé
összeborzolódott bundáján. – Ti hívtatok, nem?
-
De, de. Csak a farkas azt mondta, a nemzetségéből valaki…
-
És?
-
Hát… azt gondoltuk, egy farkas…
-
Beházasodtam. Na és? A farkasok most egyébként mind elfoglaltak. Én jöttem,
punktum. Miért hívtatok?
-
Át akarunk kelni az erdőn, hogy eljussunk a Meserétre – felelte Ábris lassan
felocsúdva. – Át tudsz minket vezetni itt?
A
róka csúfondárosan ránézett.
-
Itt? Tényleg itt akartok átmenni? Azt akarjátok, hogy a tüskés bokrok
megszaggassanak?
Kényeskedve
megrázkódott.
-
Még csak az kéne a frissen fésült bundámnak.
András
nem hitt a fülének.
-
De hát a farkas azt mondta…
-
Nyugi – intette le a róka. – Ne aggódj. Átvezetlek benneteket, de nem itt.
Tudok egy sokkal jobb utat. Gyertek utánam.
A
róka nyomában megkerültek egy pár bokrot, és egyszer csak feltárult előttük egy
jókora üreg. A rókalány egyenesen ide tartott. Hátrapillantott a legényekre, és
sürgetően mondta:
-
Gyertek már, erre. Nem érek rá egész nap.
András
és Ábris óvatosan beléptek a nyomában a sötétbe. Amint András felkattintotta a
zseblámpáját, mindkettőjüknek szinte hallhatóan elakadt a lélegzete. Ilyen
csodát még nem láttak. Csillámló falak között sétáltak, mintha jégpalotában
jártak volna.
-
Ez valamikor sóbánya volt – szólt hátra a válla fölött a róka, amint előttük
szaladt. – De már nem használják. Átvezet az egész erdő alatt.
Elértek
egy helyre, ahol több felé ágazott az út.
-
Nézzétek meg jól a falakat – utasította őket a róka. – Az egyik folyosó
bejáratánál három vonást hagytam.
-
Le is tört a körmöm – tette hozzá szemrehányóan. A fiúk figyelmesen
megvizsgálták a falak tövét, és végül megtalálták a róka jelzését.
-
Itt a három vonal – jelentette Ábris.
–
Akkor azon a folyosón megyünk tovább – mutatta a rókalány.
Ahogy haladtak tovább, az egyik helyen
főnixmadár képe volt a falon a kősóba vésve.
-
Gyönyörű, ugye? Ez volt a bánya jelképe – pillantott hátra a róka. – Mivel
egyszer leégett az egész, de aztán újra felépítették. Tudjátok, régen fából
faragott szobrok voltak a földalatti kápolnában. Azok közül kapott lángra az
egyik.
Fürgén
szaladt tovább.
-
A következő elágazásnál balra fordulunk– intett a farkával.
András
és Ábris az ámulattól némán haladtak végig a folyosókon. Mindegyik szakasz
valami újabb szépséggel szolgált. Láttak csodálatos, smaragdzöld vizű tavat,
mesébe illő, különleges formájú sókristályokat, sőt, még kősóból kifaragott
szobrokat is a bánya egykori kápolnájában.
-
Apám, ez király – nyögte Ábris újra és újra, András pedig csak szótlanul
bólintott.
Vagy
két órája járták már a földalatti labirintust, amikor észrevették, hogy egyre
világosabb lesz körülöttük. Végül megpillantották a folyosó végén a napfényt.
Egy
szép kis falu közelében értek fel a napvilágra. Amint hátra fordultak,
fenyegetően magasodott mögöttük az áthatolhatatlan sűrű erdő.
-
Azta, de szép volt! – szusszant Ábris.
–
Megcsináltuk – tette hozzá fülig érő szájjal.
A
róka a körmeit nézegette, és nagyot ásított.
-
Na, innen már nem tudtok eltévedni – mondta. – Ott a falu szélén, a kovácsnál
megszállhattok. Látjátok azt a piros tetős házat? Az az övé. Én megyek is.
Viszlát.
És
mire megköszönhették volna a segítségét, már el is tűnt a fák között.
