Az Ásító Sárkányok völgye - Hetedik fejezet

7.

Másnap Olga finom reggelivel várta őket a nagy diófa alatt. Vidám piros kockás abroszt terített a régi malomkőből készült asztalra, amelyet megrakott minden finomsággal. Házi lekvár, kecsketej, hamvas barack kellette magát a kockás abroszon.

- Még a kenyeret is magam sütöm – jelentette ki büszkén Olga. – Igaz, géppel, amit az unokaöcsémtől kaptam karácsonyra.

Reggeli közben András elmesélte a kékhajú hölgynek, hová igyekeznek. Olga érdeklődéssel hallgatta.

- Hát, legények, ez nem lesz könnyű – mondta aztán. – Nem lehetetlen persze, de kemény dió.

Fürkésző tekintettel végigmérte őket. Aztán elmosolyodott, és bólintott.

- Szerintem megcsináljátok – mondta.

Aztán elgondolkodott.

- És mi a szándékotok a tandemmel? – kérdezte. - Ott a dombon túl kezdődik az áthatolhatatlan sűrű erdő. Azon át nem vezet út. Kerékpárral lehetetlen átkelni rajta.

- Hűha! – kiáltott fel András a fejét vakarva. – Hallod, Ábris? Erre nem is gondoltam. Felséges atyád kiátkoz minket, ha valami baja lesz a szeretett tandemének.

Olgához fordult, és megkérdezte:

- Nem hagyhatnánk itt a pajtában esetleg?

- A pajtában nem, mert Mici kecske lerágna róla mindent. Borzasztó egy falánk jószág. Semmi sincs biztonságban tőle. De a kerti fészerben jó helyen lesz.

- Megyek – mondta Ábris –, beviszem.

Felugrott, és eltűnt a ház sarka mögött. Biztonságba helyezte a tandemet, aztán visszament a pajtába, és felmászott a szénapadlásra a csomagokért. Amint felmálházva hátrafelé araszolt lefelé a létrán, érezte, hogy valaki megrángatja a hátizsákját.

- Hó, hóóó, mi történik? Ki az?  – kiáltotta, de már ki is csúszott a lába alól a létrafok, és fenékre huppant a létra tövében.

A nyakát tekergetve hátranézett a tömött hátizsák fölött, és látta, hogy Mici kecske nagy élvezettel rágja a málhán lógó baseball sapka ellenzőjét.

- Hagyod abba? Mici, fúúúj! – förmedt rá Ábris, és megpróbálta kirángatni kedvenc fejfedőjét az állat szájából. Végül sikerült, de a sapka ellenzője addigra már igen csak csipkés lett. Dohogva csapta a fejére, és visszaballagott a diófa alá.

András ránézett, és a torkán akadt a falat. Olga pedig összecsapta a kezét.

- Csak nem a kecske volt az?

- De igen – felelte sötéten Ábris. – Kicsipkézte.

Mérgesen hátrafordította az ellenzőt a tarkójára. Aztán szélesen elvigyorodott.

András sem tudta tovább visszatartani a nevetését, Ábris hátát veregetve hahotázott. Olga csilingelve kacagott. Végül Lulu is rikácsolni kezdett a kalitkában, fokozva a hangzavart.

Aztán lassan elkomolyodtak.

- Ideje indulnunk – jelentette ki András.

Búcsút vettek Olgától, és gyalogosan elindultak a domb felé, amely mögött várta őket az áthatolhatatlan sűrű erdő.

Magasan járt már a Nap, amire átkeltek a dombon, és elérték az erdő szélét.

- Hát, öcskös, lesz, ami lesz. – mondta elszántan András. – Vágjunk bele.

Beléptek a fák közé. Eleinte itt - ott még kivehető volt valami keskeny ösvény, amelyen óvatosan haladtak előre. A sudár fák koronája összezárult a magasban, kizárva a napfényt, és kékes félhomályba borítva az erdőt. Szinte tapintható volt körülöttük a csend.

- Elég ijesztő – suttogta Ábris, és András csak bólintott. Neki is elszorult kissé a torka.

Egyre sűrűbb lett az aljnövényzet, és egy kanyar után teljesen eltűnt az ösvény.

- Most merre menjünk tovább? – kérdezte tanácstalanul Ábris.

Körülnéztek. Minden oldalról ugyanolyan sűrű bokrok vették őket körül.

- Mit mond a GPS?

András bekapcsolta a kis készüléket, de rögtön látta, hogy nincs elég térerő a fák között. Azért reménykedve megnyomott a doboz oldalán egy gombot, mire ízes tájszólással megszólalt egy idősebb férfihang.

- Hát, ecsém, nékem osztán fogalmam sincs, merre járunk.

Aztán már csak valami recsegés hallatszott.

- Hát ezzel nem sokra mentünk – morogta András. – Szerintem itt az ideje, hogy kipróbáljuk a farkas sípját.

Kotorászni kezdett a zsebében.

- Na, hol van már? Ábris, nem emlékszel, hová tettem?

- Várj csak! – kiáltott fel Ábris - Nem zsebre tetted, hanem felakasztottad a nyakadba, a vaddisznó agyar mellé. Nézd csak meg.

András kihúzta az inge alól a bőrszíjat, és tényleg ott lógott rajta a síp. A legény kissé megköszörülte a torkát.

- Hát, lássuk – mondta.

Azzal megfújta a sípot. Az éles hang kísértetiesen hasított az erdő csendjébe. Izgatottan vártak, de nem történt semmi.

- Fújd meg újra – sürgette Ábris a sógorát.

András hosszasan belefújt a sípba.

- Jövök már, jövök, jaj, de sürgős – szólalt meg egy ingerült hang a bokrok mögött, és egyszer csak előttük termett egy karcsú rókalány.

A két legénynek tátva maradt a szája.

- Mit bámultok? – kérdezte bosszúsan a róka, és végigsimított kissé összeborzolódott bundáján. – Ti hívtatok, nem?

- De, de. Csak a farkas azt mondta, a nemzetségéből valaki…

- És?

- Hát… azt gondoltuk, egy farkas…

- Beházasodtam. Na és? A farkasok most egyébként mind elfoglaltak. Én jöttem, punktum. Miért hívtatok?

- Át akarunk kelni az erdőn, hogy eljussunk a Meserétre – felelte Ábris lassan felocsúdva. – Át tudsz minket vezetni itt?

A róka csúfondárosan ránézett.

- Itt? Tényleg itt akartok átmenni? Azt akarjátok, hogy a tüskés bokrok megszaggassanak?

Kényeskedve megrázkódott.

- Még csak az kéne a frissen fésült bundámnak.

András nem hitt a fülének.

- De hát a farkas azt mondta…

- Nyugi – intette le a róka. – Ne aggódj. Átvezetlek benneteket, de nem itt. Tudok egy sokkal jobb utat. Gyertek utánam.

A róka nyomában megkerültek egy pár bokrot, és egyszer csak feltárult előttük egy jókora üreg. A rókalány egyenesen ide tartott. Hátrapillantott a legényekre, és sürgetően mondta:

- Gyertek már, erre. Nem érek rá egész nap.

András és Ábris óvatosan beléptek a nyomában a sötétbe. Amint András felkattintotta a zseblámpáját, mindkettőjüknek szinte hallhatóan elakadt a lélegzete. Ilyen csodát még nem láttak. Csillámló falak között sétáltak, mintha jégpalotában jártak volna.

- Ez valamikor sóbánya volt – szólt hátra a válla fölött a róka, amint előttük szaladt. – De már nem használják. Átvezet az egész erdő alatt.

Elértek egy helyre, ahol több felé ágazott az út.

- Nézzétek meg jól a falakat – utasította őket a róka. – Az egyik folyosó bejáratánál három vonást hagytam.

- Le is tört a körmöm – tette hozzá szemrehányóan. A fiúk figyelmesen megvizsgálták a falak tövét, és végül megtalálták a róka jelzését.

- Itt a három vonal – jelentette Ábris.

– Akkor azon a folyosón megyünk tovább – mutatta a rókalány.

 Ahogy haladtak tovább, az egyik helyen főnixmadár képe volt a falon a kősóba vésve.

- Gyönyörű, ugye? Ez volt a bánya jelképe – pillantott hátra a róka. – Mivel egyszer leégett az egész, de aztán újra felépítették. Tudjátok, régen fából faragott szobrok voltak a földalatti kápolnában. Azok közül kapott lángra az egyik.

Fürgén szaladt tovább.

- A következő elágazásnál balra fordulunk– intett a farkával.

András és Ábris az ámulattól némán haladtak végig a folyosókon. Mindegyik szakasz valami újabb szépséggel szolgált. Láttak csodálatos, smaragdzöld vizű tavat, mesébe illő, különleges formájú sókristályokat, sőt, még kősóból kifaragott szobrokat is a bánya egykori kápolnájában.

- Apám, ez király – nyögte Ábris újra és újra, András pedig csak szótlanul bólintott.

Vagy két órája járták már a földalatti labirintust, amikor észrevették, hogy egyre világosabb lesz körülöttük. Végül megpillantották a folyosó végén a napfényt.

Egy szép kis falu közelében értek fel a napvilágra. Amint hátra fordultak, fenyegetően magasodott mögöttük az áthatolhatatlan sűrű erdő.

- Azta, de szép volt! – szusszant Ábris.

– Megcsináltuk – tette hozzá fülig érő szájjal.

A róka a körmeit nézegette, és nagyot ásított.

- Na, innen már nem tudtok eltévedni – mondta. – Ott a falu szélén, a kovácsnál megszállhattok. Látjátok azt a piros tetős házat? Az az övé. Én megyek is. Viszlát.

És mire megköszönhették volna a segítségét, már el is tűnt a fák között.