9.
A haramia
kaland után eseménytelenül folytatódott az útjuk, és hamarosan begördültek
Tükrös városába. A postakocsi állomáson búcsút vettek Gáspár kocsistól, aztán szállást
kerestek maguknak. Miután bekvártélyozták magukat „A Mostoha tükre” nevű
fogadóba, elindultak, hogy megnézzék a várost.
Tükrös
városa, a kicsi óvárost leszámítva, Lénia nagyhercegnő uralkodása alatt épült.
A nagyhercegnő nagyon nem szerette a rendetlenséget, ezért aztán Tükrös
városában minden épület, minden utca és tér tökéletesen szimmetrikus lett. A Fő tér kellős közepén pedig ott magasodott
a nagyhercegnő fenséges szobra, talapzatán Lénia kedvenc mondásával:
„Elvágólag”.
Kicsit
ugyan rontotta a fennkölt hatást a szobor két oldalán álló jókora bukszus bokor,
amelyeket úgy nyírtak, hogy az orrán labdát forgató fókát ábrázoljanak.
Az
itt élő emberek fantáziája és humorérzéke ugyanis gondoskodott róla, hogy a
városuk minden szabályossága ellenére se legyen szürke és unalmas.
A
teljesen szimmetrikus épületeket vidám színekre festették, gondosan ügyelve
arra, hogy egy-egy utcában még véletlenül se legyen két egyforma színű ház. A
tökéletesen szabályos terek szimmetriáját pedig rengeteg virággal, és bohókás
formákra nyírt fákkal, bokrokkal törték meg.
Ezen
kívül az itt lakók szívesen hordtak felemás cipőt vagy zoknit, vagy legalább
felemás színű fűzőt a cipőjükben.
Ez
a szokás annyira megtetszett Ábrisnak, hogy rögtön vett is egy kék-zöld pár
cipőfűzőt egy utcai árusnál, és azon nyomban ki is cserélte a sportcipőjében az
unalmas fehéret, úgy ment tovább.
Miután
tettek egy nagy sétát az újabb városrészben, a legények átballagtak a várost
nyílegyenesen átszelő folyó fölött a hídon, és eljutottak az óvárosba. Itt
macskaköves kis utcák kanyarogtak követhetetlen összevisszaságban, tele
hívogató kis boltokkal, ahol mindenféle csodálatos régiségeket lehetett kapni.
Régi pénzeket, könyveket, kopottan is gyönyörű régi tárgyakat. Több helyen
árultak tükröket is, természetesen, hiszen a város erről volt híres.
András
és Ábris egyszer csak egy kis üzlethez ért, amelynek boltíves bejárata előtt
vörös cirmos macska mosdott elmélyülten.
-
Veszek Zsuzsinak egy tükröt – jelentette ki András elmosolyodva, és befordult
az üzletbe. Az ajtó fölött megcsendült egy kis csengő. A hangjára elősietett
egy langaléta fiatalember a hátsó helyiségből. Kedves lóarca volt, és felemás
cipőt viselt.
-
Miben lehetek a szolgálatukra? – kérdezte udvariasan.
-
Tükröt szeretnék – felelte András.
– Csak nem tudom, melyiket válasszam – tette
hozzá, a fejét vakarva.
-
Azt például ne – mutatott Ábris fülig érő szájjal egy dúsan faragott keretű
állótükörre. – Nem tudnánk hazavinni.
András
csak legyintett.
-
Okostojás.
A
két legény tanácstalanul válogatott a sok tükör között, amelyeket a kereskedő eléjük
hordott. Volt ott aranyozott kézitükör, gyöngyházas doboz fedelébe süllyesztett
tükör, de még csésze alját díszítő tükör is.
-
Hát ez meg mire jó? – képedt el a két fiú.
A
fiatalember készséggel megmagyarázta.
-
Ha mondjuk, tejet iszik a kisasszony, itt mindjárt megnézheti, nem lett-e tejbajsza.
Nagyon népszerű termék.
Ábris
András karjára tette a kezét.
-
Én a helyedben ezt hanyagolnám. Zsuzsi igen érzékeny a macskás viccekre –
jelentette ki komoly arccal, aztán elvigyorodott.
András
nevetve válaszolta:
-
Pedig nagyon szép kis cica volt.
Végül
választott egy vicces zsebtükröt, amely nyuszifüleket mutatott annak, aki
belenézett.
Ábris
is vett tükröt Petra királynénak. Ez békát formázott, és az egyik lábát ki
kellett húzni, hogy felnyithassák a fedelét, miközben fülsiketítő hangon
brekegett.
-
Azt azért megnézném, ahogy felséges édesanyád feltrancsíroz egy békát, hogy
megigazíthassa a frizuráját – jegyezte meg András.
-
Miért, szerintem vicces – felelte Ábris sértődötten.
-
Aha. Te nagy mókamester – bólintott András, és barátságosan hátba vágta a fiút.
A
girbegurba utcácskák útvesztőjéből végül kijutottak egy kis térre, ahol egy
bábjátékos paravánja volt felállítva. Előtte alacsony padokon rengeteg gyerek
és felnőtt ült, és hangosan kacagva nézték a hátulról megvilágított függönyön
zajló árnyjátékot.
András
és Ábris is közéjük telepedett, és hamarosan őket is magával ragadta a
történet. Egy különös kis emberről szólt, aki egy hatalmas palacsintasütővel
alaposan helybenhagyta a bajkeverőket.
A
két legény nagyon élvezte az előadást. Hazafelé aztán egy eperfagyi színű
háznál Ábris hirtelen lecövekelt.
-
Nézd, én is tudok olyan árnyjátékot csinálni – jelentette ki Andrásnak.
Azzal
a két kezét összekulcsolva, nagy lelkesedéssel kezdte néhány állat árnyképét megformázni
az épület napsütötte falán.
-
Mi ez, nyúl? – kérdezte érdeklődve András.
-
Szarvas – sértődött meg Ábris. - Nem látod az agancsát?
-
Dehogynem. Csak azt hittem, az a nyúl füle. De most, hogy mondod… Mit tudsz
még?
-
Kutyát. Nézd. Meg madarat. Felséges atyámtól tanultam kicsi koromban.
-
Nocsak. Kész bábművész vagy – bólintott András elismerően.
–
Na, gyere, te művész, ideje hazamenni – mondta - Nem tudom, te hogy vagy vele,
de nekem kopog a szemem az éhségtől.
Fáradtan értek a fogadóba. Alaposan
megvacsoráztak, aztán felballagtak az emeletre a szobájukba.
Mielőtt
nyugovóra tértek volna, az ablakukból szótlanul bámulták a város fölé magasodó
Üveghegyet. A hegy titokzatosan és megközelíthetetlenül nyújtózott az ég felé,
fenséges látványt nyújtva.
-
Nem lesz könnyű – sóhajtott András.
Ábris
oldalba bökte.
-
Ugyan, – felelte vigyorogva -, mi sem vagyunk vizes piskóták.
András
elmosolyodott.
-
De nem ám, öcsém – jelentette ki felvidulva. – De nem ám. Na, jó éjszakát.
Bevackolták
magukat a kényelmes ágyukba, és hamarosan úgy aludtak, mint a bunda.