Az Ásító Sárkányok völgye - kilencedik fejezet

9.

A haramia kaland után eseménytelenül folytatódott az útjuk, és hamarosan begördültek Tükrös városába. A postakocsi állomáson búcsút vettek Gáspár kocsistól, aztán szállást kerestek maguknak. Miután bekvártélyozták magukat „A Mostoha tükre” nevű fogadóba, elindultak, hogy megnézzék a várost.

Tükrös városa, a kicsi óvárost leszámítva, Lénia nagyhercegnő uralkodása alatt épült. A nagyhercegnő nagyon nem szerette a rendetlenséget, ezért aztán Tükrös városában minden épület, minden utca és tér tökéletesen szimmetrikus lett.  A Fő tér kellős közepén pedig ott magasodott a nagyhercegnő fenséges szobra, talapzatán Lénia kedvenc mondásával: „Elvágólag”.

Kicsit ugyan rontotta a fennkölt hatást a szobor két oldalán álló jókora bukszus bokor, amelyeket úgy nyírtak, hogy az orrán labdát forgató fókát ábrázoljanak.

Az itt élő emberek fantáziája és humorérzéke ugyanis gondoskodott róla, hogy a városuk minden szabályossága ellenére se legyen szürke és unalmas.

A teljesen szimmetrikus épületeket vidám színekre festették, gondosan ügyelve arra, hogy egy-egy utcában még véletlenül se legyen két egyforma színű ház. A tökéletesen szabályos terek szimmetriáját pedig rengeteg virággal, és bohókás formákra nyírt fákkal, bokrokkal törték meg.

Ezen kívül az itt lakók szívesen hordtak felemás cipőt vagy zoknit, vagy legalább felemás színű fűzőt a cipőjükben.

Ez a szokás annyira megtetszett Ábrisnak, hogy rögtön vett is egy kék-zöld pár cipőfűzőt egy utcai árusnál, és azon nyomban ki is cserélte a sportcipőjében az unalmas fehéret, úgy ment tovább.

Miután tettek egy nagy sétát az újabb városrészben, a legények átballagtak a várost nyílegyenesen átszelő folyó fölött a hídon, és eljutottak az óvárosba. Itt macskaköves kis utcák kanyarogtak követhetetlen összevisszaságban, tele hívogató kis boltokkal, ahol mindenféle csodálatos régiségeket lehetett kapni. Régi pénzeket, könyveket, kopottan is gyönyörű régi tárgyakat. Több helyen árultak tükröket is, természetesen, hiszen a város erről volt híres.

András és Ábris egyszer csak egy kis üzlethez ért, amelynek boltíves bejárata előtt vörös cirmos macska mosdott elmélyülten.

- Veszek Zsuzsinak egy tükröt – jelentette ki András elmosolyodva, és befordult az üzletbe. Az ajtó fölött megcsendült egy kis csengő. A hangjára elősietett egy langaléta fiatalember a hátsó helyiségből. Kedves lóarca volt, és felemás cipőt viselt.

- Miben lehetek a szolgálatukra? – kérdezte udvariasan.

- Tükröt szeretnék – felelte András.

 – Csak nem tudom, melyiket válasszam – tette hozzá, a fejét vakarva.

- Azt például ne – mutatott Ábris fülig érő szájjal egy dúsan faragott keretű állótükörre. – Nem tudnánk hazavinni.

András csak legyintett.

- Okostojás.

A két legény tanácstalanul válogatott a sok tükör között, amelyeket a kereskedő eléjük hordott. Volt ott aranyozott kézitükör, gyöngyházas doboz fedelébe süllyesztett tükör, de még csésze alját díszítő tükör is.

- Hát ez meg mire jó? – képedt el a két fiú.

A fiatalember készséggel megmagyarázta.

- Ha mondjuk, tejet iszik a kisasszony, itt mindjárt megnézheti, nem lett-e tejbajsza. Nagyon népszerű termék.

Ábris András karjára tette a kezét.

- Én a helyedben ezt hanyagolnám. Zsuzsi igen érzékeny a macskás viccekre – jelentette ki komoly arccal, aztán elvigyorodott.

András nevetve válaszolta:

- Pedig nagyon szép kis cica volt.

Végül választott egy vicces zsebtükröt, amely nyuszifüleket mutatott annak, aki belenézett.

Ábris is vett tükröt Petra királynénak. Ez békát formázott, és az egyik lábát ki kellett húzni, hogy felnyithassák a fedelét, miközben fülsiketítő hangon brekegett.

- Azt azért megnézném, ahogy felséges édesanyád feltrancsíroz egy békát, hogy megigazíthassa a frizuráját – jegyezte meg András.

- Miért, szerintem vicces – felelte Ábris sértődötten.

- Aha. Te nagy mókamester – bólintott András, és barátságosan hátba vágta a fiút.

A girbegurba utcácskák útvesztőjéből végül kijutottak egy kis térre, ahol egy bábjátékos paravánja volt felállítva. Előtte alacsony padokon rengeteg gyerek és felnőtt ült, és hangosan kacagva nézték a hátulról megvilágított függönyön zajló árnyjátékot.

András és Ábris is közéjük telepedett, és hamarosan őket is magával ragadta a történet. Egy különös kis emberről szólt, aki egy hatalmas palacsintasütővel alaposan helybenhagyta a bajkeverőket.

A két legény nagyon élvezte az előadást. Hazafelé aztán egy eperfagyi színű háznál Ábris hirtelen lecövekelt.

- Nézd, én is tudok olyan árnyjátékot csinálni – jelentette ki Andrásnak.

Azzal a két kezét összekulcsolva, nagy lelkesedéssel kezdte néhány állat árnyképét megformázni az épület napsütötte falán.

- Mi ez, nyúl? – kérdezte érdeklődve András.

- Szarvas – sértődött meg Ábris. - Nem látod az agancsát?

- Dehogynem. Csak azt hittem, az a nyúl füle. De most, hogy mondod… Mit tudsz még?

- Kutyát. Nézd. Meg madarat. Felséges atyámtól tanultam kicsi koromban.

- Nocsak. Kész bábművész vagy – bólintott András elismerően.

Egy ideig még elszórakoztak az árnyképekkel, aztán András véget vetett a mulatságnak.

– Na, gyere, te művész, ideje hazamenni – mondta - Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem kopog a szemem az éhségtől.

 Fáradtan értek a fogadóba. Alaposan megvacsoráztak, aztán felballagtak az emeletre a szobájukba.

Mielőtt nyugovóra tértek volna, az ablakukból szótlanul bámulták a város fölé magasodó Üveghegyet. A hegy titokzatosan és megközelíthetetlenül nyújtózott az ég felé, fenséges látványt nyújtva.

- Nem lesz könnyű – sóhajtott András.

Ábris oldalba bökte.

- Ugyan, – felelte vigyorogva -, mi sem vagyunk vizes piskóták.

András elmosolyodott.

- De nem ám, öcsém – jelentette ki felvidulva. – De nem ám. Na, jó éjszakát.

Bevackolták magukat a kényelmes ágyukba, és hamarosan úgy aludtak, mint a bunda.