Szőnyegmesék 4.

Rozi a szobája padlóján feküdt, a szőnyegen, és aludni próbált. Feküdhetett volna a szép, napraforgós ágyában is, de a délutáni alváshoz a puha, zöld játszószőnyeget jobban szerette.

Bár itt sem tudott könnyen elaludni. Pedig nagyon igyekezett. De nem ment. Nehéz dolog ez a délutáni alvás, gondolta.

Egy kicsit fészkelődött. Orráig húzta a kockás takarót, és kényelmesen elvackolódott alatta. Aztán behunyta a szemét, és várt.

Egyszer csak valami fura hangot hallott. Mintha hangosan zokogna valaki. Csodálkozva kinyitotta a szemét, és felült a kakukkfűtől illatos réten.

Nyújtogatta a nyakát, nézelődött jobbra-balra, de nem látott senkit. Most a sírást sem hallotta. Fülelt még egy kicsit, aztán vállat vont. Talán tévedett.  Felállt, és leporolta a nadrágjáról a rátapadt fűszálakat. Épp azon gondolkodott, merre menjen, amikor újra meghallotta a hangos hüppögést.

Kíváncsian elindult a hang irányába, egy terebélyes galagonyabokor felé. Amint megkerülte a bokrot, egyszer csak meglátott egy nála alig idősebb fiút. Vagyis tulajdonképpen csak a kócos vörös haját látta, mert a fiú a fűben ült, és lehajtott fejjel, hangosan sírt.

-- Szia – guggolt elé Rozi. – Miért sírsz?  Talán rád nézett a kakas?

Ez a nagyapja kedvenc mondása volt, és Rozi nagyon viccesnek találta. De a fiú nem nevetett. Amint Rozira nézett, nagy könnycseppek gördültek le a szeplős arcán.

-- A sárkány – nyögte ki, aztán újra hüppögni kezdett.

-- Egy sárkány? – képedt el Rozi. – Rád nézett egy sárkány?

-- Dehogy – ingatta a fejét a fiú, és halványan elmosolyodott. – Sárkány csak a mesében van.

-- Én is úgy tudom – felelte töprengve Rozi, és lehuppant a fűbe.

-- Elveszett a sárkányom – sóhajtott fel a fiú, és az öklével megdörgölte a szemét.

-- Papírsárkány – tette hozzá –, tudod, ami repül a levegőben.

-- Ahaaa, tudom – intett Rozi. - Nekem is csinált a papám. Újságpapírból.

A fiú bólintott.

-- Abból van az enyém is. És krepp papír a farka. Gyönyörű színes.

-- Milyen színű? – érdeklődött komolyan Rozi. Az ő sárkányának újságpapírból volt a farka is.

-- Piros, meg kék, meg zöld, meg sárga. Ezek a színek voltak otthon.

Rozi megilletődve hallgatott.

-- És elveszett? – kérdezte aztán sajnálkozva.

-- Elvitte a szél. Kitépte a kezemből a zsinórt.

-- Azért sírsz?

-- Már nem sírok – felelte a fiú szipogva. Aztán megkérdezte:

-- Nincs véletlenül egy zsebkendőd?

-- De van – pattant fel Rozi, és beletúrt a zsebébe. – Kettő is van, az egyik teljesen tiszta. Tessék.

Előhúzott egy piros kockás zsebkendőt, és a fiú elé tartotta. Az megtörölte a szemét, aztán alaposan kifújta az orrát. Végül összehajtogatta a zsebkendőt, és tanácstalanul forgatta a kezében.

-- Neked adom – jelentette ki Rozi sietve.

-- Kösz.

A fiú elrakta a zsebkendőt, és feltápászkodott a fűből.

-- Egyébként én Berci vagyok - mondta.

-- Én meg Rozi - felelte a kislány mosolyogva.

Ekkor hirtelen megzörrent a közelben egy bokor.

-- Mi volt ez? – kérdezte Rozi kicsit riadtan.

-- Valami van a bokorban - felelte Berci.

-- Lehet, hogy egy vaddisznó – nyelt nagyot Rozi. – Én félek a vaddisznótól.

Berci megnyugtatta.

-- Ne félj, majd én megvédelek. Én már majdnem iskolás vagyok.

Óvatosan a bokorhoz lépett, és bekukucskált.

-- Nincs itt semmi – szólt hátra Rozinak.

Ám ekkor ismét megzörrentek az ágak. A bokorból előröppent egy madár, és letelepedett egy felső ágra. Különös madár volt. A csőre két oldalán valami piros szál lógott, mint valami fura bajusz.

Berci meglepetten hátralépett, aztán megbotlott, és elterült a fűben. Onnan kiabálta izgatottan.

-- Ez egy piros papír a sárkányomról!

-- Igazán? – álmélkodott Rozi. - De hogy került a bokorba?

-- Biztos leszakadt róla, mikor erre fújta a szél.

-- A madár meg elviszi a fészkébe, igaz? Piros Mikulás fészke lesz.

Jót nevettek.

A madár félrehajtotta a fejét, és fekete gombszemével gyanakodva figyelte őket. Aztán egyszer csak elrugaszkodott a bokor tetejéről, és elrepült a közeli erdő felé. Hamarosan eltűnt a fák között.

A gyerekek néztek utána. Aztán Rozi hirtelen meglátott valami libegő kék szalagot egy távolabbi bokor ágán.

-- Te Berci, nézd csak! Arra vihette a szél a sárkányodat. Menjünk utána!

Felkerekedtek, és elindultak a madár nyomában. Ahogy a kis erdő felé közeledtek, egyszer csak hangos kopácsolást hallottak, és vidám füttyszót. Aztán hamarosan megláttak egy nagy bajuszú, köpcös kis embert, aki egy létrán állva éppen valami táblát szögezett fel egy oszlopra, és miközben lelkesen, de kissé hamisan egy slágert fütyült.

-- Jó napot kívánok – köszöntek neki.

-- Jó napot nektek is – válaszolta mosolyogva a rozmárbajszú ember. – Mi járatban erre, ahol a madár sem jár?

-- Egy madár éppenséggel erre járt – jegyezte meg Berci tudálékosan –, és magával vitte a piros szalagot is a sárkányomról.

A köpcös kis ember meglepett képet vágott. Abbahagyta a kopácsolást, és lemászott a létráról.

-- Hát ez nagyon érdekes történet lehet. Elmeséled nekem? Engem különben Kázmérnak hívnak – mondta, és nyújtotta a kezét. – Hát ti kik vagytok?

-- Én Rozi vagyok – felelt a kislány, és kezet rázott Kázmérral - Örvendek.

-- Én meg Berci. Már majdnem iskolás vagyok.

-- Derék dolog – bólintott komolyan Kázmér.

Aztán megkérdezte:

-- Szóval hogy volt ezzel a madárral, meg a sárkánnyal? Amíg elmeséled, szusszanok egy kicsit.

Hátizsákjából előhúzott egy óriáskiflit, és a gyerekek felé kínálta.

-- Kértek egy kis kiflit?

Rozi nagyot nyelt. Hirtelen nagyon éhes lett. Berci is buzgón bólogatott.

Kázmér elosztotta három felé a jókora kiflit, és jóízűen enni kezdtek.

Berci közben elmesélte, mi történt a sárkányával.

-- Szóval színes papírból volt a farka? – kérdezte Kázmér elgondolkodva. - Valami színeset láttam ott beljebb az erdőben, az egyik nyárfa csúcsán. Talán a te sárkányod lesz az. Nézzük meg.

Felrakta a létrát, meg a nehéz szerszámos ládát a fűben heverő biciklijére, és a biciklit tolva elindult az ösvényen. A két gyerek ballagott mellette.

-- Neked ez a munkád, Kázmér? – kérdezte Rozi. – Táblákat raksz ki az erdőben?

-- Nem – nevetett a férfi -, ezt csak a szabadidőmben csinálom. Az erdőjáró csoportunkkal táblákat rakunk ki, hogy a kirándulók ne tévedjenek el. Amit most szögeltem fel, az a Farkas-forráshoz mutatja az utat. Voltatok már ott?

-- Én sajnos még nem – rázta meg Rozi a fejét. - És te, Berci?

De a fiú nem felelt. Széles mosollyal egy magas fa tetejére mutogatott.

-- Ott a sárkányom – jelentette ki boldogan. – Megismerem.

-- De jó! – mondta ragyogó arccal Rozi. – Megvan a sárkány!

-- De hogy szedjük le? – kérdezte Berci gondterhelten.

-- Hohó! – szólalt meg Kázmér. – Hát itt van az én ügyes kis létrám.

Nekitámasztotta a létrát a széles fatörzsnek. Kényelmesen felért az alsó ágakig.

-- Onnan meg majd szépen felmászok – mondta. – Mint a mókus. Csak figyeljetek!

A két gyerek lélegzet visszafojtva figyelte, amint a kis köpcös ember egyre magasabbra mászik a nyárfán. Végül elérte a fa csúcsában fennakadt papírsárkányt. Ügyesen kiszabadította, aztán a zsinórral a hátára kötötte, és elindult vele lefelé.

-- Vigyázz, Rozi, leugrom! – kiáltotta. – Hallod? Rozi!

Rozi kinyitotta a szemét. Anyu ébresztgette a játszószőnyegen. A nyitott ajtón át behallatszott, ahogy Apa a verandán valami slágert fütyül, egy kicsit hamisan.

Rozi felpattant, és nevetve elindult a veranda felé. Az ajtóban visszafordult, és azt mondta:

-- Anyu, vasárnap menjünk kirándulni a Farkas – forráshoz, jól van?   
Aztán eszébe jutott valami, és fülig érő szájjal hozzátette:

- Sárkányt is vigyünk.