Nyúl Pali kidugta az orrát a nyúl odúból, de azonnal vissza
is húzta.
-- Hideg van – jelentette ki panaszosan, és megborzongott.
-- Megjött az ősz, Palikám – felelte Márta, az anyja,
felnézve a keresztrejtvényéből.
Aztán nevetve hozzátette:
– Nézd, még levelet is küldött neked – és a bíborvörös
juharlevélre mutatott, amelyet a szél befújt az ajtón Pali mögött.
-- Lefagy a fülem, ha kimegyek – zsörtölődött Pali.
Duzzogva lehajolt a falevélért, és az asztalára tette.
-- Öltözz föl jó melegen – tanácsolta Márta, azzal már
indult is, hogy a fiókból előszedje a kötött sapkát, sálat, kesztyűt. Piros
volt mindegyik, mert Palinak a piros volt a kedvenc színe.
A kisnyúl felvette a sálat. Olyan hosszú volt, hogy
háromszor is meg tudta tekerni a nyaka körül, és még így is vidáman libegett a
vége. Aztán fejébe nyomta a sapkát, és jól a homlokába húzta. Végül eltrappolt
a jó meleg kabátjáért, belebújt, és nyakig begombolta. A szürke kabáton három
nagy, színes gomb virított. A legalsó kék volt, a középső sárga, a legfelső
pedig piros. Ez a legfelső gomb kissé kókadtan lógott a cérnaszálon.
-- Várj csak, Pali, ezt megvarrom, nehogy leszakadjon –
mondta Márta, amint észrevette, de Pali csak legyintett.
-- Nem fog leszakadni, anyu. Különben is, sietnem kell.
Borz Öcsi meg Nyúl Sára már vár.
Azzal sarkon fordult, felkapta a piros kesztyűt, és már ki
is penderült az odúból.
-- Te kis széllel bélelt – nézett utána fejcsóválva az
anyja, aztán visszaült a keresztrejtvényéhez.
Pali ráérősen ballagott az erdei ösvényen. Nézegette a
sárga, barna, vörös faleveleket a lába előtt, meg a színes bogyókat a bokrokon.
Egyszer csak feltámadt a szél, és erősen megcibálta a kisnyúl sáljának kiálló
végét. Pali fázósan szorosabbra húzta a sálat, és betűrte a kabátjába.
-- Jobb lesz, ha sietek, attól kimelegszem – gondolta, és
megszaporázta a lépteit. Nem vette észre, hogy amint a sálat igazgatta, a cérna
végén lógó piros gomb végleg elengedte a kabátot. Előbb egy nagy kőre pottyant,
aztán onnan tovább pattant. Egy darabig röpült, majd szép ívben betalált a
vakondlyukba. Leszánkázott a függőleges kürtőn, és végül kikötött az éppen
teázó vakond bögréjében.
-- Azt a nemjóját! – pattant fel a vakond, amint
ráfröccsent a kezére a bögréből a meleg tea. – Hát ez meg mi a csuda? Hogy
kerül egy gomb a teámba?
Odaállt a szellőző kürtő alá, és óvatosan felkukucskált
rajta. Közben elővigyázatosan a feje fölé tartotta a kezét, hátha újabb áldás
potyog az égből. Várt egy darabig, de mivel semmi nem történt, dohogva
kihalászta a kéretlen ajándékot a bögréből, megtörölgette, és felkapaszkodott
vele a kürtőn.
-- Ha kabátgomb van, kabátnak is kell lennie –
morfondírozott. – A kabátot pedig viseli valaki. Talán visszajön a gombért, ha
észreveszi, hogy elveszítette.
Körülnézett, hová tehetné. Végül lerakta egy kivágott fa
tuskójára. Aztán visszabújt a vakondlyukba, töltött magának egy másik bögre
teát, de azzal már a sarokban álló karosszékbe telepedett, nehogy megint
rápottyanjon valami onnan föntről.
Néhány perccel később arra repült Szarka Szibill. Szokása
szerint szórakozottan nézegette maga alatt a tájat, hátha talál valami érdekes
dolgot, amivel kidíszítheti a fészkét. Azonnal meglátta a fatuskón a piros kis
holmit, mivel neki is ez volt a kedvenc színe, mint Nyúl Palinak. A csillogó
holmik után a piros színű dolgokat szerette a legjobban. Leszállt a tuskóra, és
körülnézett. Hátha itt van valahol a szép piros kabátgomb gazdája is.
-- Bár lehet, hogy direkt hagyta itt – tűnődött - Talán már
nem is kell neki. Nálam meg milyen jól mutatna egy párnára felvarrva.
Várt még egy kicsit, de mivel senki nem jött, végül
felkapta a kis korongot, és elrepült vele a fészkére.
Nyúl Pali közben odaért a kökénybokorhoz, ahol már nagyon
várták a barátai. Vidáman fogócskáztak egy darabig, aztán egy fatörzsre
telepedtek, hogy szusszanjanak egyet.
-- Pali, hol a szép piros gombod? - kérdezte egyszer csak
Nyúl Sára. – Csak nem veszítetted el?
Pali a kabátjához kapott. Ott bizony csak az üres cérnaszál
fityegett.
-- Anyu meg akarta varrni, de én nem engedtem. Nem kellett
volna ennyire sietnem – jegyezte meg bánatosan – Biztosan nem dicsér meg érte.
Azzal nagyot sóhajtott.
-- Lehet, hogy itt a közelben veszítetted el, Pali.
Keressük meg – javasolta Borz Öcsi. Felkerekedtek, és lehajtott fejjel, a
szemüket meresztve végigjártak mindent a kis tisztáson, de nem sok eredménnyel.
Minden bokrot körbejártak, minden fűszálat megvizsgáltak, de nem került elő a szökevény
piros gomb. Aztán Nyúl Sára egyszer csak meglátta egy fűcsomó aljában. Boldogan
kapott utána, már majdnem el is érte, ám ekkor a gomb ingerülten ráförmedt:
-- Hé, mit nyúlkálsz? Már nyugodtan sziesztázni sem
lehet? - azzal előcsörtetett a fűcsomó
tövéből Ottó, a bikapók. Igencsak mérgesen.
A két nyúl, meg a
borz kölyök szájtátva bámulták. Pont úgy nézett ki, mint egy nagy piros
kabátgomb: kerek, piros hátán négy fekete pötty virított, mint a gomblyukak.
-- Mi az – dörrent rá a gyerekekre Ottó – Nem láttatok még
bikapókot?
Azok csak a fejüket rázták. Meg sem tudott szólalni egyikük
sem. Végül Sára óvatosan magyarázni kezdte:
-- Tetszik tudni, azt hittük, hogy a Palinak a… szóval hogy
a kabátjáról… ugyanis a Pali elveszítette a kabátgombját…
-- Mindjárt megüt a guta – jelentette ki a bikapók, a
levegőben hadonászva – hát hogy lehet egy ilyen délceg bikapókot holmi
fityfiritty kabátgombhoz hasonlítani? Elment a jódolgotok?
Azzal dohogva, hadonászva elfutott a galagonya bokor felé.
Mintha egy szép, kerek, és nagyon mérges piros kabátgomb gurult volna a fűben.
Szarka Szibill kikukkantott a fészkéből a nagy ribillióra,
és meglátta a lehajtott fejjel tébláboló gyerekeket.
-- Hát ti mit csináltok? – kérdezte tőlük, egy faágra
telepedve.
-- Pali elvesztette a szép piros kabátgombját, azt keressük
– válaszolt Nyúl Sára udvariasan.
-- Aha – mondta Szibill, - már értem, miért volt Ottó olyan
mérges. Gyerekkorában sokat ugratták ezért. Pedig nagyon buta, aki csúfol
valakit a külseje miatt.
-- Mi nem csúfoltuk – jelentette ki Borz Öcsi sietve.
-- Nem is gondoltam – mosolyodott el Szibill.
Visszarepült a fészkébe, és egy kicsit sajnálkozva a csőrébe
kapta az új szerzeményét.
-- Ezt keresitek? – mutatta, egy alacsonyabb ágra lebbenve.
Nyúl Pali nem hitt a szemének.
-- Köszönöm, Szibill, nahát, de jó, hogy megtaláltad.
-- Sőt, most rögtön fel is varrom, jó erősen – nézett rá
szigorúan Szibill –, nehogy még egyszer elveszítsed. Hozok tűt meg cérnát.
Kis idő múlva zavartan tért vissza.
-- Hát, a tű megvan, de sajnos, úgy látom, elfogyott a cérnám
– mondta, és tanácstalanul széttárta a karját.
-- Ez nem lenne jó? – szólalt meg egy zsémbes hang a
galagonyabokor alatt, aztán előcsörtetett Ottó, és egy kis gombolyag pókfonalat
nyújtott Szibill felé. – Első osztályú pókfonál. Ez aztán nem szakad el soha.
Ránézett Palira, és egy kicsit elmosolyodott.
-- Kár lenne azért a szép piros gombért.
Azzal ismét eltűnt a bokrok alatt.
Amikor Szibill végzett a varrással, begombolta a kabátot
Palin.
-- Így ni.
-- Köszönöm, Szibill – hálálkodott a kisnyúl.
-- Szívesen. De most már futás haza, gyerekek, mindjárt
kezd sötétedni.
Pali kipirulva esett be otthon az ajtón.
-- Nézd, anyu, a gombomat – mutatta.
-- Jobb, mint új korában – ámult Márta. – És milyen gyönyörű
ez a fonál. Hát ez hogy lehet? Én meg attól féltem, elveszíted.
-- El is veszítettem – hajtotta le a fejét Pali. – De végül
meglett. Majd mindent elmesélek.
Nagyot nyelve hozzátette:
-- De csak vacsora után, jó?
Azzal a szürke kabátot az elveszett és megkerült szép piros
díszével gondosan a szekrényébe rakta, aztán kezet mosott, és szaladt
vacsorázni, mert a nagy keresgélésben már nagyon megéhezett.
