Nyúl Pali kabátgombja

Nyúl Pali kidugta az orrát a nyúl odúból, de azonnal vissza is húzta.

-- Hideg van – jelentette ki panaszosan, és megborzongott.

-- Megjött az ősz, Palikám – felelte Márta, az anyja, felnézve a keresztrejtvényéből.

Aztán nevetve hozzátette:

– Nézd, még levelet is küldött neked – és a bíborvörös juharlevélre mutatott, amelyet a szél befújt az ajtón Pali mögött.

-- Lefagy a fülem, ha kimegyek – zsörtölődött Pali. Duzzogva lehajolt a falevélért, és az asztalára tette.

-- Öltözz föl jó melegen – tanácsolta Márta, azzal már indult is, hogy a fiókból előszedje a kötött sapkát, sálat, kesztyűt. Piros volt mindegyik, mert Palinak a piros volt a kedvenc színe.

A kisnyúl felvette a sálat. Olyan hosszú volt, hogy háromszor is meg tudta tekerni a nyaka körül, és még így is vidáman libegett a vége. Aztán fejébe nyomta a sapkát, és jól a homlokába húzta. Végül eltrappolt a jó meleg kabátjáért, belebújt, és nyakig begombolta. A szürke kabáton három nagy, színes gomb virított. A legalsó kék volt, a középső sárga, a legfelső pedig piros. Ez a legfelső gomb kissé kókadtan lógott a cérnaszálon.

-- Várj csak, Pali, ezt megvarrom, nehogy leszakadjon – mondta Márta, amint észrevette, de Pali csak legyintett.

-- Nem fog leszakadni, anyu. Különben is, sietnem kell. Borz Öcsi meg Nyúl Sára már vár.

Azzal sarkon fordult, felkapta a piros kesztyűt, és már ki is penderült az odúból.

-- Te kis széllel bélelt – nézett utána fejcsóválva az anyja, aztán visszaült a keresztrejtvényéhez.

Pali ráérősen ballagott az erdei ösvényen. Nézegette a sárga, barna, vörös faleveleket a lába előtt, meg a színes bogyókat a bokrokon. Egyszer csak feltámadt a szél, és erősen megcibálta a kisnyúl sáljának kiálló végét. Pali fázósan szorosabbra húzta a sálat, és betűrte a kabátjába.

-- Jobb lesz, ha sietek, attól kimelegszem – gondolta, és megszaporázta a lépteit. Nem vette észre, hogy amint a sálat igazgatta, a cérna végén lógó piros gomb végleg elengedte a kabátot. Előbb egy nagy kőre pottyant, aztán onnan tovább pattant. Egy darabig röpült, majd szép ívben betalált a vakondlyukba. Leszánkázott a függőleges kürtőn, és végül kikötött az éppen teázó vakond bögréjében.

-- Azt a nemjóját! – pattant fel a vakond, amint ráfröccsent a kezére a bögréből a meleg tea. – Hát ez meg mi a csuda? Hogy kerül egy gomb a teámba?

Odaállt a szellőző kürtő alá, és óvatosan felkukucskált rajta. Közben elővigyázatosan a feje fölé tartotta a kezét, hátha újabb áldás potyog az égből. Várt egy darabig, de mivel semmi nem történt, dohogva kihalászta a kéretlen ajándékot a bögréből, megtörölgette, és felkapaszkodott vele a kürtőn.

-- Ha kabátgomb van, kabátnak is kell lennie – morfondírozott. – A kabátot pedig viseli valaki. Talán visszajön a gombért, ha észreveszi, hogy elveszítette.

Körülnézett, hová tehetné. Végül lerakta egy kivágott fa tuskójára. Aztán visszabújt a vakondlyukba, töltött magának egy másik bögre teát, de azzal már a sarokban álló karosszékbe telepedett, nehogy megint rápottyanjon valami onnan föntről.

Néhány perccel később arra repült Szarka Szibill. Szokása szerint szórakozottan nézegette maga alatt a tájat, hátha talál valami érdekes dolgot, amivel kidíszítheti a fészkét. Azonnal meglátta a fatuskón a piros kis holmit, mivel neki is ez volt a kedvenc színe, mint Nyúl Palinak. A csillogó holmik után a piros színű dolgokat szerette a legjobban. Leszállt a tuskóra, és körülnézett. Hátha itt van valahol a szép piros kabátgomb gazdája is.

-- Bár lehet, hogy direkt hagyta itt – tűnődött - Talán már nem is kell neki. Nálam meg milyen jól mutatna egy párnára felvarrva.

Várt még egy kicsit, de mivel senki nem jött, végül felkapta a kis korongot, és elrepült vele a fészkére.

Nyúl Pali közben odaért a kökénybokorhoz, ahol már nagyon várták a barátai. Vidáman fogócskáztak egy darabig, aztán egy fatörzsre telepedtek, hogy szusszanjanak egyet.

-- Pali, hol a szép piros gombod? - kérdezte egyszer csak Nyúl Sára. – Csak nem veszítetted el?

Pali a kabátjához kapott. Ott bizony csak az üres cérnaszál fityegett.

-- Anyu meg akarta varrni, de én nem engedtem. Nem kellett volna ennyire sietnem – jegyezte meg bánatosan – Biztosan nem dicsér meg érte.

Azzal nagyot sóhajtott.

-- Lehet, hogy itt a közelben veszítetted el, Pali. Keressük meg – javasolta Borz Öcsi. Felkerekedtek, és lehajtott fejjel, a szemüket meresztve végigjártak mindent a kis tisztáson, de nem sok eredménnyel. Minden bokrot körbejártak, minden fűszálat megvizsgáltak, de nem került elő a szökevény piros gomb. Aztán Nyúl Sára egyszer csak meglátta egy fűcsomó aljában. Boldogan kapott utána, már majdnem el is érte, ám ekkor a gomb ingerülten ráförmedt:

-- Hé, mit nyúlkálsz? Már nyugodtan sziesztázni sem lehet?  - azzal előcsörtetett a fűcsomó tövéből Ottó, a bikapók. Igencsak mérgesen.

 A két nyúl, meg a borz kölyök szájtátva bámulták. Pont úgy nézett ki, mint egy nagy piros kabátgomb: kerek, piros hátán négy fekete pötty virított, mint a gomblyukak.

-- Mi az – dörrent rá a gyerekekre Ottó – Nem láttatok még bikapókot?

Azok csak a fejüket rázták. Meg sem tudott szólalni egyikük sem. Végül Sára óvatosan magyarázni kezdte:

-- Tetszik tudni, azt hittük, hogy a Palinak a… szóval hogy a kabátjáról… ugyanis a Pali elveszítette a kabátgombját…

-- Mindjárt megüt a guta – jelentette ki a bikapók, a levegőben hadonászva – hát hogy lehet egy ilyen délceg bikapókot holmi fityfiritty kabátgombhoz hasonlítani? Elment a jódolgotok?

Azzal dohogva, hadonászva elfutott a galagonya bokor felé. Mintha egy szép, kerek, és nagyon mérges piros kabátgomb gurult volna a fűben.

Szarka Szibill kikukkantott a fészkéből a nagy ribillióra, és meglátta a lehajtott fejjel tébláboló gyerekeket.

-- Hát ti mit csináltok? – kérdezte tőlük, egy faágra telepedve.

-- Pali elvesztette a szép piros kabátgombját, azt keressük – válaszolt Nyúl Sára udvariasan.

-- Aha – mondta Szibill, - már értem, miért volt Ottó olyan mérges. Gyerekkorában sokat ugratták ezért. Pedig nagyon buta, aki csúfol valakit a külseje miatt.

-- Mi nem csúfoltuk – jelentette ki Borz Öcsi sietve.

-- Nem is gondoltam – mosolyodott el Szibill.

Visszarepült a fészkébe, és egy kicsit sajnálkozva a csőrébe kapta az új szerzeményét.

-- Ezt keresitek? – mutatta, egy alacsonyabb ágra lebbenve.

Nyúl Pali nem hitt a szemének.

-- Köszönöm, Szibill, nahát, de jó, hogy megtaláltad.

-- Sőt, most rögtön fel is varrom, jó erősen – nézett rá szigorúan Szibill –, nehogy még egyszer elveszítsed. Hozok tűt meg cérnát.

Kis idő múlva zavartan tért vissza.

-- Hát, a tű megvan, de sajnos, úgy látom, elfogyott a cérnám – mondta, és tanácstalanul széttárta a karját.

-- Ez nem lenne jó? – szólalt meg egy zsémbes hang a galagonyabokor alatt, aztán előcsörtetett Ottó, és egy kis gombolyag pókfonalat nyújtott Szibill felé. – Első osztályú pókfonál. Ez aztán nem szakad el soha.

Ránézett Palira, és egy kicsit elmosolyodott.

-- Kár lenne azért a szép piros gombért.

Azzal ismét eltűnt a bokrok alatt.

Amikor Szibill végzett a varrással, begombolta a kabátot Palin.

-- Így ni.

-- Köszönöm, Szibill – hálálkodott a kisnyúl.

-- Szívesen. De most már futás haza, gyerekek, mindjárt kezd sötétedni.

Pali kipirulva esett be otthon az ajtón.

-- Nézd, anyu, a gombomat – mutatta.

-- Jobb, mint új korában – ámult Márta. – És milyen gyönyörű ez a fonál. Hát ez hogy lehet? Én meg attól féltem, elveszíted.

-- El is veszítettem – hajtotta le a fejét Pali. – De végül meglett. Majd mindent elmesélek.

Nagyot nyelve hozzátette:

-- De csak vacsora után, jó?

Azzal a szürke kabátot az elveszett és megkerült szép piros díszével gondosan a szekrényébe rakta, aztán kezet mosott, és szaladt vacsorázni, mert a nagy keresgélésben már nagyon megéhezett.