Nyuszi Vince és a csipkebogyó - Vincent Bunny and the Rosehip

Nyuszi Vince a birkákat számolta. Behunyt szemmel maga elé képzelte a bolyhos, fehér jószágokat, amint egyenként nekifutnak, aztán dobbantanak, és átszökkennek egy csalánbokor fölött. És közben számolta őket.

- Egy… kettő… három…

A nagymamája tanította neki ezt a módszert.

-- Meglátod, ettől egy-kettőre elálmosodsz majd – mondta a nagyi, aztán mosolyogva hozzátette - nálam mindig bevált.

Úgyhogy Vince jól bevackolódott a puha ágyába, és számolta a birkákat, mert sehogy sem jött álom a szemére.

Nekifut, dobbant, szökken…egy, nekifut, dobbant, szökken…kettő…

Lassan kezdett elálmosodni. Már éppen el is szenderült volna, amikor egyszer csak éles fájdalom hasított a fogába, és a kis nyuszi nagyot jajdulva felült.

-- Mi a baj? – sietett oda aggódva Nóra, az anyja.

-- Nagyon fáj a fogam – felelte panaszosan Vince, és az arcára szorította a kezét.

Az anyja sajnálkozva megsimogatta a fejét.

- Reggel elmegyünk Harkály doktorhoz – mondta. - De most próbálj elaludni nyuszikám.

-- Mesélj, anyu – kérlelte Vince –, akkor könnyebben elalszom.

Azzal beljebb húzódott az ágyon.

-- Mit meséljek? – ült le melléje Nóra.

-- Tudod, a kardozósat, a kalóz nyusziról.

Az anyja mesélni kezdett a kalóz nyusziról, aki bejárta a hét tengert kalóz társaival. Vince el is feledkezett a fogfájásról, miközben a kalandokat hallgatta. Egyre laposabbakat pislogott, aztán egyszer csak lecsukódott a szeme, és elaludt, hangosan szuszogva.

Másnap reggel, amint felkelt a nap, elindultak az öreg tölgy felé, ahol Harkály doktor lakott. Az erdei tisztáson már nagy volt a sürgés-forgás, mindenki sietett valahová, a madarak pedig vidáman pletykálkodtak a fák ágain. Ám Vince ebből szinte semmit nem érzékelt. Lehangoltan botorkált az anyja mellett.

Amint a sudár bükk mellett mentek el, lekiáltott nekik Mókus Rézi.

-- Hová – hová ilyen korán? – és kíváncsian leszaladt a fa törzsén hozzájuk.

-- Harkály doktorhoz megyünk – magyarázta Nóra - Vincének fáj a foga.

Mókus Rézi önkéntelenül is az arcához kapott.

-- Fogfájás? Brrr. Hát az nem jó. De a doki majd segít – tette hozzá vigasztalóan.

Aztán felcsillant a szeme.

-- Tudod, mit, Vince? Ha visszafele jöttök, kapsz tőlem egy kis málnát a nagy ijedségre.

-- Jó! – bólintott Vince, halvány mosollyal. – Szeretem a málnát.

-- Akkor mindjárt össze is rakom neked – nevetett Rézi, és sebbel-lobbal felszaladt a fán.

A két nyúl pedig ballagott tovább.

Amikor a tölgyfához értek, a harkályt nem látták sehol, de az odújából hangos kopácsolás hallatszott.

-- Hahó! Doki! – kiabált Nyúl Nóra – Hahó!

Egy darabig semmi sem történt. Ám kis idő múlva elhallgatott a kopácsolás, és kidugta a fejét az odújából a harkály. Piros sapkájában pár apró forgács virított, mint valami fura dísz.

-- Bocsánat, nem hallottam, hogy szóltok – jegyezte meg mentegetőzve, aztán lesöpörte a sapkájáról a forgácsot. Majd tekintete a kisnyúlra siklott.

-- Nagyon csöndes vagy, Vince – jegyezte meg. – Mi a baj?

-- Fáj a fogam – dünnyögte a kisnyúl.

-- Na, lássuk csak! – röppent egy kidőlt fatörzsre a tölgy mellett a doki. – Gyere ide, és nyisd nagyra a szád.

Pár pillanatig némán szemlélődött, aztán örömmel felkiáltott:

-- Áhá! Megvan a bűnös!

Erős csőrével benyúlt Vince kitátott szájába, a fogínyéből kihúzott egy jókora tüskét, és diadalmasan a magasba emelte.

-- Vince! – csapta össze a kezét Nyúl Nóra – Már megint csipkebogyót ettél? Hányszor mondtam, kisfiam, hogy óvatosan szedegesd le. A csipkebokorral vigyázni kell.

-- De mikor olyan finom – motyogta a gyerek, a lábát bámulva.

-- Ha csipkebogyót lát, elveszti a fejét – magyarázta a harkálynak bosszúsan nevetve Nóra. – Ráveti magát, és persze a tüskék összeszúrják.

– Hát csak óvatosan azzal a csipkebokorral, fiatalember. Nehogy megint itt köss ki nálam – jegyezte meg a harkály mosolyogva.

Azzal búcsút intett nekik, és visszaröppent az odújába.

Nyúl Nóra meg Vince elindult hazafelé az erdei tisztáson át. A kisnyúl most már nem volt olyan levert. Szinte el is felejtette már a fogfájást. Láthatatlan kardjával ellenséges kalózokkal vívott, és közben vidáman csacsogott.

-- Anyu! Festek egy szép képet Harkály doktornak – jelentette ki éppen.

-- Nocsak! És mit festesz rá? – kérdezte kíváncsian az anyja.

-- Találd ki – felelte a kisnyúl huncutul csillogó szemmel.

Nóra kicsit töprengett.

 – Kalózokat?

-- Neeem…

-- Hát?

A gyerek félrehajtotta a fejét, és egy ideig csak némán fürkészte az anyja arcát. A vívást is abbahagyta. Aztán csibészesen elvigyorodott.

– Hát egy szép naaagy csipkebokrot! – vágta ki nevetve, és hadonászva mutatta is a kezével, hogy mekkorát.

Az anyja először meghökkent, aztán nevetett.

-- Ó, te kis hóhányó – mondta, a fejét csóválva.

Vince pedig vigyorogva előkapta ismét a láthatatlan kardját, és az ellenfeleit aprítva elszaladt toronyiránt az öreg bükk felé, ahol már várta Mókus Rézi, meg a málna.

Vincent Bunny and the Rosehip

Vincent Bunny was counting sheep. With his eyes closed, he imagined the fluffy white animals as one by one they ran, stamped and leapt over a nettle bush. And all the while he was counting them.

‘One… two… three…’

The idea had come from his grandmother.

‘You'll see, Bunny, you can fall asleep in no time’ Grandma said, then added with a smile ‘it has always worked for me.’

So Vincent nestled into his soft bed and started to count the sheep, because try as he might, sleep eluded him.

Run, stamp, leap, one... run, stamp, leap, two ...

Slowly, he was getting drowsy and he nearly fell asleep…when suddenly a sharp pain shot into his teeth and the bunny sat bolt upright.

‘What's wrong?’ his mum, Nora hurried to him anxiously.

‘I have a toothache’ Vincent answered plaintively, pressing his hand on his face.

His mother stroked his head sympathetically.

‘We are going to see Dr. Woodpecker in the morning’ she said. ‘But now try to sleep, Bunny.

‘Tell me a story, Mum’ Vincent begged ‘then I can fall asleep more easily’.

And he scooted over.

‘Which story?’ asked Nora sitting down beside him.

‘You know, the one about the sword fighting, pirate bunny.’

His mother began to tell the story about the pirate bunny who travelled the seven seas with his pirate mates. Vincent forgot about his toothache while he was listening to the adventures. His eyelids felt heavier and heavier, then finally he closed his eyes and fell asleep, breathing evenly.

The next morning, after sunrise, they set out for the old oak tree where Dr Woodpecker lived.  

The forest clearing was bustling with activity. Everyone was going somewhere, and the birds were cheerfully gossiping on the branches of the trees. But Vincent sensed almost nothing of all this. He was stumbling gloomily beside his mother.

As they went past the tall beech, Rosie the Squirrel called down to them.

‘Where to so early?’ she asked eagerly running down the tree trunk to them.

‘We're going to see Doctor Woodpecker’ explained Nora ‘Vincent has a toothache.’

Rosie involuntarily put a hand to her face.

‘Toothache? Brrr. That's not good. But the doc will help you’ she added reassuringly.

Then her eyes lit up.

‘You know what, Vincent? On your way home stop here and I’ll give you some raspberries for the big fright.’

‘Thanks!’ Vincent nodded with a faint smile. ‘I will. I like raspberries.’

‘So do I’ answered Rosie solemnly. ‘I’ll go and get them for you at once.’

She ran up the tree and the two rabbits walked on.

When they reached the oak tree, they couldn’t see the woodpecker anywhere, but they heard loud knocking from his lair.

‘Hey! Doc!’ Nora yelled ‘Hey!’

First, nothing happened. But after a while the loud noise stopped and the woodpecker poked his head out of the lair. On his red cap a few small wood chips were sitting like a strange ornament.

‘I'm sorry, I did not hear you’ he said apologetically, and swept the chips off his cap. Then his gaze shifted to the little bunny.

‘You are very quiet, Vincent’ he remarked. ‘What's wrong?’

‘I have a toothache’ murmured the little rabbit.

‘Well, let's see!’ The Doc settled on a fallen tree trunk beside the oak. ‘Come here and open your mouth wide.’

For a few moments he was silently investigating then he exclaimed:

‘Aha! Here’s the culprit!’

With his strong beak he reached into Vincent’s mouth, pulled out a huge thorn and held it up triumphantly.

‘Vincent!’ Nora clasped her hands together ‘Did you eat rosehip again? How many times have I told you, sweetheart, to pick it very carefully.’

‘But it is so nice’ the kid mumbled, staring at his feet.

‘When he sees a rosehip bush, he loses his head’ Nora explained to the woodpecker laughing. ‘He pounces upon it, and of course the thorns prick him.’

The woodpecker shook his head.

‘Listen to your Mum, young man, be careful with the rosehip. You don’t want to visit me every time you have some’ he added with a smile.

He waved them goodbye, flew back to his lair and soon the loud knocking resumed.

Nora and Vincent started for home through the forest clearing. The little rabbit was not so downcast now. He had already almost forgotten about his toothache. Wielding his invisible sword he was fighting the enemy pirates, while chattering away happily.

‘Mum! I’m going to paint a beautiful picture for Doctor Woodpecker’ he announced.

‘Oh! And what are you going to paint in it?’ his mother asked with interest.

‘Guess’ the little rabbit answered with his eyes sparkling mischievously.

Nora mulled it over.

 ‘Pirates?’ she asked finally.

‘Nooo ...’

‘Well? What then? I don’t know.’

The bunny tilted his head and for a moment he was silently studying her mother's face. He

even stopped fighting. Then he suddenly grinned.

‘Weell, a huuuuuge rosehip bush!’ He yelled cheerfully while gesturing wildly with her hands showing the size of the bush.

‘Oh, you little monkey’ his mother said and laughed.

Vincent joined in. Then he grabbed his invisible sword again and fiercely fighting his opponents he ran towards the old beech, where Rosie the Squirrel was waiting for him with the raspberries.

Antonio, the chameleon - Antónió, a kaméleon (Egy mese A tekergő bőregérből két nyelven - A story from the new collection also in English :)

A kaméleon és barátja, a cickány a patakhoz igyekezett a tisztáson keresztül.

A kaméleon csak látogatóba jött unokatestvéréhez, a gyíkhoz, de olyan jól érezte magát, hogy itt ragadt az erdei tisztáson.

A környékbeli állatok megszerették, bár kicsit bolondosnak tartották, amiért mindenkit amigónak szólított. Néha pedig a frászt hozta rájuk azzal a tulajdonságával, hogy képes volt teljesen beleolvadni a háttérbe, és láthatatlanná válni.

Ott volt például az az eset, amikor Antonio békésen napozott az erdő szélén egy kidőlt fatörzsön, és Szarka Szibill egyenesen a hátára szállt tollászkodni, mivel nem látta. A szarka egy hétig csuklott utána a nagy ijedségtől.

-- Azt hittem, földrengés van – háborgott Szibill -, amikor a fatörzs megmozdult alattam.

A kaméleon csak a vállát vonogatta sajnálkozva.

– Mimikri, amigo – magyarázta a cickánynak, amikor először tűnt el a szeme elől. – Nagyon vicces dolog, igaz?

Amire a cickány csak legyintett, és mérgesen dünnyögött valamit az orra alatt.

Ahogy most a réten bandukoltak, szokás szerint a bőbeszédű cickány vitte a szót. Hadonászva mesélt valamit, és közben gyors lépteivel le is hagyta komótosan ballagó barátját.

– És akkor képzeld… – mondta, és a válla fölött hátra nézett a kaméleonra.

Vagyis nézett volna, mert közel s távol senki nem volt körülötte.

– Hogy a csudába? – vakarta meg a fejét a cickány. – Túl gyorsan jöttem volna?

Tett pár tétova lépést hátrafelé.

– Hoool… vagy? – fejezte be, átbukfencezve a barátján, és nagy huppanással elterülve a földön.

– Itt vagyok, bocs, kicsit elméláztam, amigo. Ilyenkor nem figyelek a mimikrire.

– Azt látom – morogta bosszankodva a cickány - annyira beleolvadtál abba a száraz fűcsomóba, nem is láttam, hogy ott vagy.

Azzal felállt, és dohogva leporolta magát.

Aztán bizonytalanul megvakarta a fejét.

– Na, várj csak – mondta. – Most hirtelen nem is tudom, merre menjünk tovább.

-- Ott egy vakondtúrás, arra felmászok, és körülnézek – ajánlkozott Antonio.

Felkapaszkodott a vakondtúrás tetejére, és figyelmesen végig pásztázta a környéket. Aha, ott a vadalmafa a patak partján, arrafelé kell majd tovább menniük. Már éppen lekecmergett volna, amikor valami fura mozgást vett észre a fűben. Jobban odanézett, és látta, hogy a sikló az. De vajon mit akar? Sebesen siklik a fűben, egyenesen egy… az lehetetlen. Még egyszer odanézett. De jól látta először is.

A sikló egyenesen egy fészek felé tartott.

Csak nem a tojásokat akarja megdézsmálni? Az nem lehet. Hiszen olyan rendes… De azért… Jobb lesz, ha oda mennek.

Antonio hanyatt-homlok legurult a földre.

– Gyorsan, gyorsan – hadarta a cickánynak – Vészhelyzet van. Meg kell állítanunk a siklót. Siessünk.

Azzal ügetőre fogták.

Eközben a sikló odaért, ahol egy nagyobb fűcsomó alatt egy fészek volt elrejtve, benne néhány tojással. Előbb gyanakodva körülnézett, aztán, amikor nem látott a közelben senkit, megnyugodott. Elmosolyodott, és a fészek fölé hajolt, hogy  a szájába vegyen egy tojást.

Ebben a pillanatban kinyúlt a semmiből egy kéz, és hatalmas pofont kevert le a siklónak. Az a váratlan támadástól hátrarepült, és estében úgy összetekeredett, hogy csomót kötött a saját derekára.

Mérgesen nézett körül, de csak a magas füvet látta mindenütt. Akkor ki vágta pofon? Aztán a tekintete megakadt a cickányon.

– Te voltál az, cickány? – kérdezte feltápászkodva, és dühösen bogozgatta magán a csomót. – Elment az eszed?

– Én voltam az, amigo – vált láthatóvá hirtelen a kaméleon, és büszkén kidüllesztette a mellét.

– Antonio, a védtelenek gyámolítója. Ollé!

– Te nem vagy normális, te Antonio. Hát miért vágtál engem pofon?

– Még kérded, amigo? Hiszen fel akartál falni egy tojást ebből a fészekből.

A sikló közelebb csusszant, és vészjóslóan belehajolt a kaméleon arcába.

– Igazán? – kérdezte. – Aztán szerinted kinek a fészke ez?

– Ajjaj – szólalt meg a háttérben zavartan a cickány. – Rosszat sejtek.

– Sejthetsz is, te félnótás. Ez az én saját fészkem. Vagyis fészkünk az én kedves Szidóniámmal.

– A saját tojásodat akartad megenni, amigo? Hát ez csúnya dolog, nagyon, nagyon csúnya – dohogott a kaméleon. – Nálunk ilyet soha nem tenne egy kígyó. De nem ám. Nem, nem.

– Cickány! – csattant fel a sikló. – Ha ez a zöld Zorró nem fogja be rögtön a száját, én nem tudom, mit csinálok vele! De nem lesz benne sok köszönet.

– Ne haragudj, sikló, félreértés volt – mondta a cickány. – De… hát a látszat ugye…

– A látszat? Hát mit láttál?

– Hát azt, hogy éppen be akartad kapni azt a tojást.

– Akartam ám, majd mit mondok! Meg akartam forgatni a tojásokat a fészekben. Hogy egyformán melegedjenek a napon. Még egy pár nap, és kikelnek.

– Apa leszek – tette hozzá, és büszkén elvigyorodott.

– Öööö, gratulálunk – mondta a cickány.

– Akkor mi talán mennénk is – tette hozzá, és megpróbálta elvonszolni onnan a kaméleont. Az azonban nem hagyta magát.

Odalépett a siklóhoz.

– Uram, le vagyok sújtva – mondta, és kicsit meghajolt. – Nem is tudom, hogy kérjek bocsánatot. Esedezem, legyen olyan jó, és vágjon maga is pofon.

A sikló a cickányra nézett. A cickány megvonta a vállát. A sikló nagyot nyelt, és gyanúsan megremegett.

– Nem haragszom – nyögte ki végül. – És nem is vágom pofon.

-- Nem? – hökkent meg a kaméleon.

– Hát mivel vágnám, amigo? Mivel? Mikor nincs kezem?  – kérdezte a sikló, és kirobbant belőle a kacagás.

A cickány hanyatt vetette magát, és jobbra-balra hempergett a földön, úgy nevetett.

– Külföldiek – dohogott magában a kaméleon. – Semmi jó modor. Semmi finomság.

Aztán hozzátette:

– De azért kedvesek.

És elnézően elmosolyodott.

 ********

The chameleon and his friend the shrew were walking to the stream through the forest clearing.

The chameleon who lived far away had only come to visit his cousin the lizard, but he had such a good time here that he decided to stay.

The animals in the area became fond of him, even though they thought he was a little crazy for calling everyone ‘Amigo’. And sometimes, he scared them out of their wits by completely blending into the background and becoming invisible.

For example, there was the incident when Antonio was peacefully sunbathing on a fallen tree trunk at the edge of the woods and Sybil the magpie landed straight on his back for a little preening because she could not see him. The magpie was hiccupping for a week afterwards because of the shock.

‘I thought there was an earthquake’ Sybil explained fuming ‘when the tree suddenly shifted under me.’

The chameleon just  shrugged.

‘Mimicry, amigo’ Antonio explained to the shrew when he first disappeared from sight ‘A very funny thing, isn’t it?’

But the shrew only muttered something under his breath, waving angrily.

As they were walking in the meadow now, the talkative shrew was chattering away. Speeding ahead at a fast pace waving wildly with his hands he was telling a tall story to his leisurely walking friend.

‘And then ... guess what' he said, glancing over his shoulder at the chameleon.

Or rather he would have glanced at him, but there was no one around.

‘How come?’ the shrew wondered scratching his head. ‘Have I walked too fast?’

He took a few hesitant steps backwards.

‘Where are ...you?’ he finished, stumbling over his friend and landing with a big thud spreadeagled on the ground.

‘I'm here’ came the answer from right behind him ‘I'm sorry, I’ve spaced out, amigo. I didn’t concentrate on the mimicry.’

‘So I can see’ the shrew muttered annoyed ‘You totally blended into that dry tuft of grass, so I didn't see that you were there.’

He got up and dusted himself grumbling. Then he turned round bemused.

‘Wait a minute’ he said. ‘I’m not sure which way to go now.’

‘There's a mole-hill. I'll climb up and have a look’ Antonio offered.

He scrambled up the molehill and looked around, carefully scanning the area. Yep, there's the crab-apple tree on the bank of the stream; they will have to proceed that way.

He was just about to get off when he noticed some strange movement in the grass. Looking closer he saw that it was the grass snake. But what was he doing? Slithering swiftly on the ground, straight towards a... but that's impossible. Antonio looked again hoping he had made a mistake. But he had not. It was obvious.

The grass snake was sliding straight towards a nest.

Did he want to steal the eggs? No way. He looked such a decent guy ... However ... they'd better go there.

Antonio tumbled headlong to the ground.

‘Come on, quickly’ he urged the shrew ‘It's an emergency. We have to stop the grass snake. Hurry.’

They broke into a trot.

Meanwhile, the grass snake arrived at the tuft of grass where a large nest with some eggs was hidden. First, he looked around suspiciously. Then, not seeing anyone nearby, he relaxed. With a smile he leaned over the nest to take an egg in his mouth.

At that moment, a hand reached out of nowhere and a huge slap landed on his face sending the grass snake flying. He fell backwards, getting so tangled that he tied a knot on his own waist.

Angrily, he looked around, but saw no one only the long grass everywhere. Then who had slapped him? Suddenly, his glance fell on the shrew.

‘Was it you, shrew?’ He asked him furiously while trying to untie the knot on his waist. ‘Are you insane?’

‘It was me’ the chameleon claimed becoming visible, and proudly puffing out his chest ‘Antonio, protector of the defenseless. Olle!’

‘You're barking mad, you Antonio. Why did you slap me?’

‘Why, amigo? Must you ask? I saw that you wanted to devour an egg from this nest.’

The snake slid closer and leaned ominously into the chameleon’s face.

‘Really?’ He asked sarcastically. ‘Whose nest do you think it is?’

‘Uh-oh’ said the shrew embarrassed in the background. ‘I fear the worst here.’

‘And so you may you daft pair. This is my own nest. Or rather, our nest with my dear Sydonia.’
‘So you wanted to eat your own eggs, amigo! That's nasty stuff, very, very nasty’ grumbled the chameleon. ‘Where I come from a snake would never do such a thing. No-no. Never.’

‘Shrew!’ Snapped the grass snake. 'Tell this green Zorro to shut up immediately, or else... .’

‘I’m sorry, don’t be cross with us. It was clearly a misunderstanding’ said the shrew. ‘But ... well ... you know… the appearances…’

‘Appearances? Well, what exactly did you see, may I ask?’

‘Well, that you just wanted to swallow an egg.’

‘To swallow? Nonsense! I was going to turn round the eggs in the nest so that the sun can warm them on all sides. A couple of days and they will hatch.’

‘I will be a father’ he added, grinning proudly.

‘Uh, congratulations’ answered the shrew.

‘We’d better go now’ he added, trying to drag the chameleon away. However, Antonio would have none of it.

He walked up to the grass snake.

‘Sir, I am devastated’ he said, with a slight bow. ‘I do not know how to apologize. I beg you, be so good as to slap me in the face too.’

The snake looked at the shrew. The shrew shrugged his shoulder. The snake swallowed hard and his body started to shake suspiciously.

‘I'm not mad at you’ he finally got out. ‘And I won’t slap you in the face either.’

‘No?’ The chameleon asked taken aback.

‘Well, how could I, amigo? With what? When I have no hands?’ Said the grass snake and he burst out laughing.

The shrew joined in. He threw himself backwards on the ground, and was rolling from side to side in the grass laughing.

‘Foreigners’ grumbled the chameleon under his breath. ‘No good manners. No elegance.’

Then he added with a smile:

‘But I still like them.’