Nyuszi Vince és a csipkebogyó - Vincent Bunny and the Rosehip

Nyuszi Vince a birkákat számolta. Behunyt szemmel maga elé képzelte a bolyhos, fehér jószágokat, amint egyenként nekifutnak, aztán dobbantanak, és átszökkennek egy csalánbokor fölött. És közben számolta őket.

- Egy… kettő… három…

A nagymamája tanította neki ezt a módszert.

-- Meglátod, ettől egy-kettőre elálmosodsz majd – mondta a nagyi, aztán mosolyogva hozzátette - nálam mindig bevált.

Úgyhogy Vince jól bevackolódott a puha ágyába, és számolta a birkákat, mert sehogy sem jött álom a szemére.

Nekifut, dobbant, szökken…egy, nekifut, dobbant, szökken…kettő…

Lassan kezdett elálmosodni. Már éppen el is szenderült volna, amikor egyszer csak éles fájdalom hasított a fogába, és a kis nyuszi nagyot jajdulva felült.

-- Mi a baj? – sietett oda aggódva Nóra, az anyja.

-- Nagyon fáj a fogam – felelte panaszosan Vince, és az arcára szorította a kezét.

Az anyja sajnálkozva megsimogatta a fejét.

- Reggel elmegyünk Harkály doktorhoz – mondta. - De most próbálj elaludni nyuszikám.

-- Mesélj, anyu – kérlelte Vince –, akkor könnyebben elalszom.

Azzal beljebb húzódott az ágyon.

-- Mit meséljek? – ült le melléje Nóra.

-- Tudod, a kardozósat, a kalóz nyusziról.

Az anyja mesélni kezdett a kalóz nyusziról, aki bejárta a hét tengert kalóz társaival. Vince el is feledkezett a fogfájásról, miközben a kalandokat hallgatta. Egyre laposabbakat pislogott, aztán egyszer csak lecsukódott a szeme, és elaludt, hangosan szuszogva.

Másnap reggel, amint felkelt a nap, elindultak az öreg tölgy felé, ahol Harkály doktor lakott. Az erdei tisztáson már nagy volt a sürgés-forgás, mindenki sietett valahová, a madarak pedig vidáman pletykálkodtak a fák ágain. Ám Vince ebből szinte semmit nem érzékelt. Lehangoltan botorkált az anyja mellett.

Amint a sudár bükk mellett mentek el, lekiáltott nekik Mókus Rézi.

-- Hová – hová ilyen korán? – és kíváncsian leszaladt a fa törzsén hozzájuk.

-- Harkály doktorhoz megyünk – magyarázta Nóra - Vincének fáj a foga.

Mókus Rézi önkéntelenül is az arcához kapott.

-- Fogfájás? Brrr. Hát az nem jó. De a doki majd segít – tette hozzá vigasztalóan.

Aztán felcsillant a szeme.

-- Tudod, mit, Vince? Ha visszafele jöttök, kapsz tőlem egy kis málnát a nagy ijedségre.

-- Jó! – bólintott Vince, halvány mosollyal. – Szeretem a málnát.

-- Akkor mindjárt össze is rakom neked – nevetett Rézi, és sebbel-lobbal felszaladt a fán.

A két nyúl pedig ballagott tovább.

Amikor a tölgyfához értek, a harkályt nem látták sehol, de az odújából hangos kopácsolás hallatszott.

-- Hahó! Doki! – kiabált Nyúl Nóra – Hahó!

Egy darabig semmi sem történt. Ám kis idő múlva elhallgatott a kopácsolás, és kidugta a fejét az odújából a harkály. Piros sapkájában pár apró forgács virított, mint valami fura dísz.

-- Bocsánat, nem hallottam, hogy szóltok – jegyezte meg mentegetőzve, aztán lesöpörte a sapkájáról a forgácsot. Majd tekintete a kisnyúlra siklott.

-- Nagyon csöndes vagy, Vince – jegyezte meg. – Mi a baj?

-- Fáj a fogam – dünnyögte a kisnyúl.

-- Na, lássuk csak! – röppent egy kidőlt fatörzsre a tölgy mellett a doki. – Gyere ide, és nyisd nagyra a szád.

Pár pillanatig némán szemlélődött, aztán örömmel felkiáltott:

-- Áhá! Megvan a bűnös!

Erős csőrével benyúlt Vince kitátott szájába, a fogínyéből kihúzott egy jókora tüskét, és diadalmasan a magasba emelte.

-- Vince! – csapta össze a kezét Nyúl Nóra – Már megint csipkebogyót ettél? Hányszor mondtam, kisfiam, hogy óvatosan szedegesd le. A csipkebokorral vigyázni kell.

-- De mikor olyan finom – motyogta a gyerek, a lábát bámulva.

-- Ha csipkebogyót lát, elveszti a fejét – magyarázta a harkálynak bosszúsan nevetve Nóra. – Ráveti magát, és persze a tüskék összeszúrják.

– Hát csak óvatosan azzal a csipkebokorral, fiatalember. Nehogy megint itt köss ki nálam – jegyezte meg a harkály mosolyogva.

Azzal búcsút intett nekik, és visszaröppent az odújába.

Nyúl Nóra meg Vince elindult hazafelé az erdei tisztáson át. A kisnyúl most már nem volt olyan levert. Szinte el is felejtette már a fogfájást. Láthatatlan kardjával ellenséges kalózokkal vívott, és közben vidáman csacsogott.

-- Anyu! Festek egy szép képet Harkály doktornak – jelentette ki éppen.

-- Nocsak! És mit festesz rá? – kérdezte kíváncsian az anyja.

-- Találd ki – felelte a kisnyúl huncutul csillogó szemmel.

Nóra kicsit töprengett.

 – Kalózokat?

-- Neeem…

-- Hát?

A gyerek félrehajtotta a fejét, és egy ideig csak némán fürkészte az anyja arcát. A vívást is abbahagyta. Aztán csibészesen elvigyorodott.

– Hát egy szép naaagy csipkebokrot! – vágta ki nevetve, és hadonászva mutatta is a kezével, hogy mekkorát.

Az anyja először meghökkent, aztán nevetett.

-- Ó, te kis hóhányó – mondta, a fejét csóválva.

Vince pedig vigyorogva előkapta ismét a láthatatlan kardját, és az ellenfeleit aprítva elszaladt toronyiránt az öreg bükk felé, ahol már várta Mókus Rézi, meg a málna.

Vincent Bunny and the Rosehip

Vincent Bunny was counting sheep. With his eyes closed, he imagined the fluffy white animals as one by one they ran, stamped and leapt over a nettle bush. And all the while he was counting them.

‘One… two… three…’

The idea had come from his grandmother.

‘You'll see, Bunny, you can fall asleep in no time’ Grandma said, then added with a smile ‘it has always worked for me.’

So Vincent nestled into his soft bed and started to count the sheep, because try as he might, sleep eluded him.

Run, stamp, leap, one... run, stamp, leap, two ...

Slowly, he was getting drowsy and he nearly fell asleep…when suddenly a sharp pain shot into his teeth and the bunny sat bolt upright.

‘What's wrong?’ his mum, Nora hurried to him anxiously.

‘I have a toothache’ Vincent answered plaintively, pressing his hand on his face.

His mother stroked his head sympathetically.

‘We are going to see Dr. Woodpecker in the morning’ she said. ‘But now try to sleep, Bunny.

‘Tell me a story, Mum’ Vincent begged ‘then I can fall asleep more easily’.

And he scooted over.

‘Which story?’ asked Nora sitting down beside him.

‘You know, the one about the sword fighting, pirate bunny.’

His mother began to tell the story about the pirate bunny who travelled the seven seas with his pirate mates. Vincent forgot about his toothache while he was listening to the adventures. His eyelids felt heavier and heavier, then finally he closed his eyes and fell asleep, breathing evenly.

The next morning, after sunrise, they set out for the old oak tree where Dr Woodpecker lived.  

The forest clearing was bustling with activity. Everyone was going somewhere, and the birds were cheerfully gossiping on the branches of the trees. But Vincent sensed almost nothing of all this. He was stumbling gloomily beside his mother.

As they went past the tall beech, Rosie the Squirrel called down to them.

‘Where to so early?’ she asked eagerly running down the tree trunk to them.

‘We're going to see Doctor Woodpecker’ explained Nora ‘Vincent has a toothache.’

Rosie involuntarily put a hand to her face.

‘Toothache? Brrr. That's not good. But the doc will help you’ she added reassuringly.

Then her eyes lit up.

‘You know what, Vincent? On your way home stop here and I’ll give you some raspberries for the big fright.’

‘Thanks!’ Vincent nodded with a faint smile. ‘I will. I like raspberries.’

‘So do I’ answered Rosie solemnly. ‘I’ll go and get them for you at once.’

She ran up the tree and the two rabbits walked on.

When they reached the oak tree, they couldn’t see the woodpecker anywhere, but they heard loud knocking from his lair.

‘Hey! Doc!’ Nora yelled ‘Hey!’

First, nothing happened. But after a while the loud noise stopped and the woodpecker poked his head out of the lair. On his red cap a few small wood chips were sitting like a strange ornament.

‘I'm sorry, I did not hear you’ he said apologetically, and swept the chips off his cap. Then his gaze shifted to the little bunny.

‘You are very quiet, Vincent’ he remarked. ‘What's wrong?’

‘I have a toothache’ murmured the little rabbit.

‘Well, let's see!’ The Doc settled on a fallen tree trunk beside the oak. ‘Come here and open your mouth wide.’

For a few moments he was silently investigating then he exclaimed:

‘Aha! Here’s the culprit!’

With his strong beak he reached into Vincent’s mouth, pulled out a huge thorn and held it up triumphantly.

‘Vincent!’ Nora clasped her hands together ‘Did you eat rosehip again? How many times have I told you, sweetheart, to pick it very carefully.’

‘But it is so nice’ the kid mumbled, staring at his feet.

‘When he sees a rosehip bush, he loses his head’ Nora explained to the woodpecker laughing. ‘He pounces upon it, and of course the thorns prick him.’

The woodpecker shook his head.

‘Listen to your Mum, young man, be careful with the rosehip. You don’t want to visit me every time you have some’ he added with a smile.

He waved them goodbye, flew back to his lair and soon the loud knocking resumed.

Nora and Vincent started for home through the forest clearing. The little rabbit was not so downcast now. He had already almost forgotten about his toothache. Wielding his invisible sword he was fighting the enemy pirates, while chattering away happily.

‘Mum! I’m going to paint a beautiful picture for Doctor Woodpecker’ he announced.

‘Oh! And what are you going to paint in it?’ his mother asked with interest.

‘Guess’ the little rabbit answered with his eyes sparkling mischievously.

Nora mulled it over.

 ‘Pirates?’ she asked finally.

‘Nooo ...’

‘Well? What then? I don’t know.’

The bunny tilted his head and for a moment he was silently studying her mother's face. He

even stopped fighting. Then he suddenly grinned.

‘Weell, a huuuuuge rosehip bush!’ He yelled cheerfully while gesturing wildly with her hands showing the size of the bush.

‘Oh, you little monkey’ his mother said and laughed.

Vincent joined in. Then he grabbed his invisible sword again and fiercely fighting his opponents he ran towards the old beech, where Rosie the Squirrel was waiting for him with the raspberries.