Sün Samu és a szedres pite

 Sün Samu lábujjhegyre állt, és kissé szuszogva, nyújtózkodva levette a felső polcról a lekváros csuprot. Óvatosan a konyhaasztalhoz vitte, ahol a sütőformában már ott várakozott az aranysárga pitetészta.

Amint leemelte a csupor tetejét, megcsapta orrát a szederlekvár édeskés-fanyar, ellenállhatatlan illata. Samu nem is tudott neki ellenállni. Előkapott egy kiskanalat, és belemerítette a sűrű, sötét masszába, amit aztán lassan ízlelgetve lenyalogatott róla.

-- Hát ez nagyon finom – állapította meg, és elvigyorodott. – Idén még jobb lett, mint tavaly. Pedig az sem volt vizes piskóta.

Nagy halom szederlekvárt púpozott a pite közepére, aztán gondosan elsimította, hogy ne maradjon ki egy parányi szeglet sem. Majd a maradék tésztából csinos rácsmintát készített a tetejére.

-- Igazán jól néz ki – biccentett elégedetten, amint a pitét a sütőbe csúsztatta. Szusszant egyet, aztán fogott egy könyvet, és a karosszékében kényelmesen elhelyezkedve olvasni kezdett.

Mikor szép aranybarnára sült a pite, Samu az odúja előtt egy kidőlt fatörzsre tette hűlni, ahogy szokta. Visszaballagott az odújába, megnézte a faliórát, majd elővette a könyvét, és tovább olvasott.

Kis idő múlva az órára pillantott, és biccentett.

-- Most már biztosan kihűlt – mondta magában. Már alig várta, hogy megkóstolhassa. Szinte összefutott a szájában a nyál, amint elképzelte, milyen finom lesz az a szedres pite.

Letette a könyvet, és fürgén kikocogott a ház elé. Odalépett a fatörzshöz, és lehajolt a pitéért… csakhogy… a fatörzs üres volt. Samu hitetlenkedve megdörzsölte a szemét.

-- Hát ez meg… hát hol van…?

Bekukkantott a fatörzs mögé, hátha csak lecsúszott a földre. Jól kitámasztotta ugyan, de hát… talán… mégis csak…

Ám a fatörzs mögött semmit sem talált. Sem mellette. Még csak a közelében sem.

Sün Samu megvakarta a fejét.

-- Talán a föld nyelte el?

Tanácstalanul körülnézett, de nem látott semmi különöset. Felpillantott még a feje fölé hajló hársfaágra is, pedig oda semmiképpen sem kerülhetett a pite. Aztán még egyszer figyelmesen körbe hordozta a tekintetét a kis tisztáson az odúja előtt.

És akkor… egyszer csak… mintha egy villanásra meglátott volna egy hosszú, vékony farkincát, amint eltűnt egy csalánbokor mögött.

-- Hé, te! Állj csak meg! – kiabált Sün Samu, és az idegen után vetette magát. Hanem amikor megkerülte a csalánbokrot, már nem látott senkit. Viszont mintha megrezzent volna a közelben egy páfrány levele.

Samu odalopózott, és bekukucskált a levél résein. És alig hitt a szemének. A páfrány mögött egy csapzott, poros bundájú egér tömte magába két kézzel a szedres pitét. Az ő szedres pitéjét.

Samut elfutotta a méreg. Odaugrott az egér elé, és az öklét rázva kiabálni kezdett:

-- Hé! Az az enyém! Hé!

A poros bundájú egér felnézett, de nem hagyta abba az evést, csak az orra alatt dünnyögött valamit.

-- Mi az? – hajolt közelebb Samu.

-- Isteni ez a szedres pite – nyögte az egér két falat között.

Samu megint méregbe gurult.

-- Még jó! – kiabálta - Már alig vártam, hogy ehessek belőle! Miért hoztad el?

-- Nem tudtam, hogy a tiéd – tárta szét a karját bűnbánóan az egér. - Békésen szunyókáltam egy fűcsomó alatt, és mikor felébredtem, ott illatozott előttem ez a csodálatos pite. Nem tudtam ellenállni. Olyan, mint a nagyié. A kedvencem!

-- Nekem is! – Rázta meg ismét az öklét Samu – Azért sütöttem.

Aztán lemondóan legyintett.

-- Legalább egy kicsit hagyjál nekem is.

-- Bocs – törölte meg az egér a bundájában a kezét. Samu elé tolta a sütemény maradékát. – Parancsolj.

Samu letört egy darabot, és élvezettel majszolni kezdte.

-- Jó ez az új recept – jegyezte meg csak úgy magának.

-- Azt mondod, te sütötted? – kérdezte az egér.

-- Aha – bólintott Samu tele szájjal. – Kérsz még?

-- Nem haragszol már? – kérdezte az egér. Leült Samu mellé, és tört egy darabot a pitéből.

-- De! Nagyon is! – csattant fel Samu. – Hát miért nem sütsz magadnak, ha annyira szereted?

-- Én nem tudok sütni – felelte megszeppenve az egér.

-- Hát tanuld meg – vágta rá Samu füstölögve.

-- Megtanítasz?

Samu elgondolkodva végigmérte.

-- Hiszen azt sem tudom, kiféle vagy. Még sosem láttalak erre.

Az egér felpattant, és kicsit meghajolt.

-- Zegér a művésznevem.

-- Nocsak – hökkent meg Samu – Aztán miféle művész vagy?

-- Életművész. Szabad madár – szavalta büszkén pózolva Zegér.

-- Dehogy vagy te madár – legyintett Samu – Hát egér vagy, nem?

-- Csak képletesen mondtam – sértődött meg Zegér. – Vándor vagyok, ma itt, holnap ott. Ott alszom, ahol rám esteledik, azt eszem, amit találok.

-- Peeersze – húzta el a száját gúnyosan Samu – a más szedres pitéjét. Szép kis művészet, mondhatom.

Azzal dohogva elfordult. Zegér sértődötten hallgatott. Kis idő múlva Samu szusszant egyet.

-- Na, nem bánom. Megtanítlak pitét sütni. Gyere velem.

Zegér tehetséges tanítvány volt. Először ugyan kicsit ügyetlenkedett, de aztán könnyű kézzel gyúrta és nyújtotta a szép sárga pitetésztát. Belesimította a sütőformába, majd Samura nézett.

Samu a polchoz kocogott, és óvatosan levette a lekváros csuprot. Amint leemelte a tetejét, Zegér színpadiasan a szívéhez kapott.

-- Óóóó, micsoda illat – sóhajtotta.

Sün Samu vigyorogva a kezébe nyomott egy kiskanalat, aztán ő is fogott egyet. Nagy egyetértésben nyalogatták a kanálról a fanyar-édes szederlekvárt, aztán együtt megkenték a pite tetejét, és elkészítették rá a rácsot.

-- Mehet a sütőbe – bólintott elégedetten Samu.

Mikor kisült, kirakták a fatörzsre.

-- De most nem hagyom itt – jelentette ki a sün eltökélten – Hátha erre jár még egy művész.

Mire Zegér csak sértődötten vonogatta a vállát.

Letelepedtek egy nagy fűcsomó tövébe, és várták, hogy hűljön a pite.

-- Jó volt ez a sütés, Samu – szólalt meg egyszer csak Zegér.

-- Aha.

-- Tudsz más sütit is?

-- Tudok hát. A nagymamám megtanított mindenfélére. De alig győzöm, a barátaim egy pillanat alatt befalnak mindent, amikor meglátogatnak.

-- Olyan sok barátod van?

-- Aha. És most már eggyel több – mondta Samu, és tréfásan oldalba bökte az egeret.

-- Én vagyok az? – kérdezte Zegér, és izgatottan mozgott a bajsza.

-- Miért, látsz itt másik művészt is? – felelte Samu, és jót nevetett.

Zegér boldogan elvigyorodott. Aztán megszólalt:

-- Én is szeretnék mindenfélét sütni. Pitét. Buktát. Kalácsot. Mindent. Megtanítanál?

-- Naná. Vagyis… várjunk csak! – nézett rá csodálkozva Samu. - Hát te vándor vagy, Zegér. Magad mondtad, szabad madár. Ma itt, holnap ott. Hát hogy tanítanálak?

Zegér magában morfondírozott egy kicsit.

-- Tudod, Samu – motyogta aztán szégyenlősen – nem olyan jó ám a vándorlás. Ma itt vagy, holnap ott, és sehol sincsenek barátaid. Pedig én nem bánnám, ha felfalnának mindent, amit sütök.

-- Hát, ha így gondolod – nézett rá fürkészően Samu -, most éppen van is a közelben egy jó kis egérlyuk. Frici, a pocok lakott benne, de elköltözött a patakhoz. Érdekel?

Zegér lelkesen bólogatott.

-- Na, akkor szomszéd – mondta Samu feltápászkodva -, kóstoljuk meg ezt a jóféle pitét. Aztán mehetünk háztűznézőbe.

Odaballagtak a fatörzshöz, és áhítattal beleszimatoltak a levegőbe.

-- Micsoda illat – sóhajtotta Zegér.

-- Az – helyeselt Samu.

Törtek belőle egy darabot.

-- Hát ez mennyei – nyögte az egér.

Samu szólni sem tudott, csak tele szájjal bólogatott.

Addig kóstolgatták, ott, a fatörzs mellett állva, amíg elfogyott.

-- Na, most lássuk azt az egérlyukat – szedegette össze a morzsákat a fatörzsről Samu - Indulás.

 Zegér ránézett, és azt mondta.

-- Te Samu! Ha eljössz a házavatóra, sütök neked pitét.

-- Igazán? Hát ez kedves tőled – bólogatott Samu.

-- Feltéve – emelte fel Zegér az ujját – hogy hozol ebből a mennyei szederlekvárból.

Azzal nevetve előreszaladt Frici, a pocok kiadó lakása felé.