 | ||
| Kulisszatitkok: így készül az illusztráció a meséhez. Köszönöm Szőnyi Gergelynek a képet. :) |
Vakond és az árvíz
– Hahó, Sün Samu! Itthon vagy?
Hahó!
Sün Samu otthon volt. Egy
illatos vargányát igyekezett elhelyezni épp az éléskamrájában, és nem örült,
hogy megzavarták ebben.
– Ki az? – dugta ki az orrát bosszúsan, ám amikor meglátta,
ki ácsorog az odúja előtt, fülig szaladt a szája.
– Vakond, nahát! Te vagy az? Örülök, hogy látlak.
– Ezentúl majd többet látsz. Gondoltam, ideköltözöm az erdei
tisztásra.
– Jól gondoltad – bólintott vidáman Sün Samu. – Itt a
tölgyfa mögött van is egy kellemes kis zug. Ha ott letelepszel, szomszédok
lehetünk.
– Az jó lesz. A jó szomszéd nagy kincs – vigyorgott a
vakond.
Térült-fordult, felmérte a terepet, majd nekilátott, és
remek lakást ásott ki magának Samu odúja közelében.
Amikor elkészült, szépen kidekorálta, aztán sajnálkozva
megjegyezte:
– Kár, hogy nem férsz be hozzám, Samu. Megmutatnám a sok
oklevelet, meg érmet, amit a gyorsásó versenyeken szereztem. Örökös bajnok
vagyok, bizony. Tavaly megkaptam az aranyozott ásót is. Látod, nem akárki a
barátod.
– Ugyan, Vakond – nevetett rá Sün Samu –, ne bolondozz. Nem
ezen múlik a barátság.
És vidáman legyintett.
Vakond jól érezte magát az erdei tisztáson. Gyakran segített
másoknak, ha ásni kellett, és már olyan volt mindenkinek, mintha mindig is ott
lakott volna. Ezért csak elnézően mosolyogtak, amikor az érmeiről, az
oklevelekről meg az arany ásójáról mesélt.
Egy napon aztán esni kezdett az eső. Először csak szitált és
szemerkélt, majd nagy cseppekben csepergett, végül rázendített, és úgy szakadt,
mintha dézsából öntenék.
A tisztáson egyre nagyobb pocsolyákban állt a víz. Mindenki
igyekezett magasabb helyekre húzódni, főleg, aki földalatti üregekben lakott.
Lelkesen segítettek nekik költözködni a békák. Ők élvezték egyedül ezt az
özönvizet.
Sün Samu is lázasan hordta ki az odújából az eleségét egy
halomra, ahol már ott didergett egy kiöntött pocok család meg néhány egér.
Aztán körülnézett, a barátját keresve.
– Nem láttátok a vakondot? – kérdezte Rudit, a kis
varangyot, aki fontoskodó arccal terelgetett a magaslat felé egy kisegeret.
– Nem láttam, Samu, de ha akarod, mindjárt benézek hozzá –
felelte segítőkészen.
Vakond eközben lázasan csomagolta egy hátizsákba a kincseit.
A sok oklevelet, érmet meg az aranyozott ásót. A víz már a derekáig ért az
alagútban, úgyhogy sietve indult felfelé.
Hirtelen egy rántást érzett, aztán nem tudott mozdulni sem.
Az aranyozott ásó kiálló nyele elakadt a szűk járatban. A víz meg egyre ömlött
befelé.
– Segítség – kiabált a vakond ijedten. – Segítsen valaki!
Rudi, a kis varangy épp akkor kukkantott be hozzá.
– Mi van veled, Vakond? Miért nem jössz ki?
– Elakadtam – nyögte szerencsétlenül a vakond. – Beszorult
az ásó.
– Hát vesd le a hátizsákod – javasolta Rudi.
– Nem tudom – válaszolt Vakond. – Túl szűk a hely.
Rudi sietett Sün Samuhoz, és elmondta neki, mi történt. Samu
megrémült.
– Jaj, Rudi, hívd a többieket is, valahogy ki kell hoznunk.
Odasietett mindenki, aki a környéken volt, békák, pockok,
egerek. Mindenki, akinek a vakond valaha is segített. Ástak, kapartak,
bontottak, míg olyan széles nem lett a járat, hogy Vakond le tudta dobni
magáról a hátizsákot, és végre kiszabadulhatott.
Amint kiért, hálásan körbejárt, és megköszönte mindenkinek a
segítségét. Aztán megfordult, és szomorkásan bámult vissza az alagútba. Nézte,
ahogy a hátizsákot elsodorja a víz, és panaszosan megjegyezte Samunak:
– Oda a sok érmem, oklevelem. De még a szép aranyozott ásóm
is. Senki sem fogja tudni, hogy örökös bajnok vagyok.
– Te magad tudod – veregette hátba Samu. – És tudják azok
is, akiknek segítettél.
– De mennyire – rikkantott egy pocok. – Amikor az új
lakásunkat építettük, nálunk úgy ásott, mint egy bajnok.
– Egy örökös bajnok – tette hozzá egy mezei egér felemelt
ujjal.
Mindenki nevetett.
A vakond Samura nézett.
– Nem fontos az oklevél? – kérdezte bizonytalanul.
– Nem az oklevél a fontos – felelte kedvesen Samu.
A vakond töprengett egy kicsit. Aztán egy parányit
sóhajtott.
– Köszönöm – mondta végül - mindenkinek.
Majd körülnézett a kis magaslaton.
– Most pedig építsünk egy jó kis gátat, nehogy elvigyen
minket a víz. Gyerünk, bajnokok.
És végre elmosolyodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése