A szentjánosbogár lámpája

Illusztráció: Wiebke Rauers

Dugó, a méhecske vidáman repült hazafelé az edzésről. Ma végre minden jól ment, még a Mester is megdicsérte.

Dugó boldogan elvigyorodott. Aztán eszébe jutott, meglátogathatná a nagybátyját, Rezső bácsit, hogy elmesélje neki.

Élesen jobbra fordult, a nagy bodzabokor felé, ahol Rezső bácsi lakott. És abban a pillanatban hatalmas lendülettel, óriási csattanással összeütközött valakivel. Az ütközéstől elszédült, és lepottyant a fűbe. Ott üldögélt, kissé kábán, a homlokát dörzsölgetve, amelyen szép nagy púp növekedett egyre magasabbra.

Vele szemben egy elképedt szentjánosbogár ült, ugyancsak jókora púppal a homloka közepén.

–  Hékám! – szólt rá a szentjánosbogár. – Hát miért nem nézel körül, amikor befordulsz?

–  Hékám, aki mondja – vágott vissza sértődötten Dugó. – Te meg miért nem nézel magad elé?

–  Hát mert keresek valamit. Röpködök itt a tisztás felett, és nézek lefelé, hátha megtalálom.

–  Akkor még jó, hogy nekimégy mindenkinek – jegyezte meg szemrehányóan Dugó. Aztán kíváncsian megkérdezte – Tulajdonképpen mit keresel?

–  A lámpámat – motyogta bánatosan a szentjánosbogár, és nagyot sóhajtott. Aztán Dugóra pillantott, és reménykedve megkérdezte  –  Nem láttad esetleg?

–  Nem tudom – tárta szét a karját tanácstalanul Dugó. – Hogy néz ki?

–  Olyan szép fényes, hosszú rúdja van, és ráírtam a nevem kezdőbetűjét: J.

–  J? Hát hogy hívnak? János?

–  Neeem. Nem János.

–  Hanem?

–  Megmondom, de ne nevess: Jakab.

–  Miért nevetnék? – kérdezte csodálkozva a méhecske. Aztán vállat vonva hozzátette –  Én meg Dugó vagyok. 

Jakab végignézett a köpcös kis méhecskén.

–  Jó név – bólintott komolyan. Aztán elvigyorodott. – Illik hozzád.

Dugó nem sértődött meg, csak vidáman legyintett. Aztán eszébe jutott valami.

–  Hát, ha nem találod a lámpád, vegyél egy újat.

–  Sajnos, az most nem segít – horgasztotta le a fejét a szentjánosbogár. – Tudod, hamarosan lesz a rovarfesztivál.

–  Tudom hát – vágta rá csillogó szemmel Dugó, és izgatottan hadonászva hozzátette –, mi is tartunk egy bemutatót. Kincskeresés. Nagyon izgalmas lesz. Én vagyok a felderítő.

–  Tényleg? – pillantott fel érdeklődve a szentjánosbogár. –  Majd megnézem. Mi meg akrobatikus táncot adunk elő. Ez lesz az utolsó szám, amikor már besötétedett. Tudod, ide-oda repkedünk, és közben a lámpáinkkal mindenféle mintákat rajzolunk, meg feldobjuk és pörgetjük, egymásnak dobáljuk, ilyenek.

–  Ez nagyon jó lesz! – bólogatott lelkesen a méhecske.

– Aha. Csak az a baj – folytatta borúsan Jakab -, hogy mindent a régi lámpámmal gyakoroltam be. És most már nincs időm megtanulni egy újjal. Ha nincs lámpa, nem szerepelhetek. Pedig nagyon szeretnék. És Luca a párom… és akkor ő is kimarad…

–  Hű. Hát ez komoly. De… – Dugó töprengett, mivel vigasztalhatná meg -, talán még előkerül. Majd én is figyelek, és szólok a csapatnak is. De most már igyekeznem kell Rezső bácsihoz. Szia, Jakab.

–  Szia – felelte a szentjánosbogár. – Én is megyek. Megnézem még ott a galagonyabokornál… hátha szerencsém lesz…

Azzal ő is elrepült.

Kis idő múlva a harangvirág tövénél feltűntek a Poloska fivérek. A patak parti nagy pocsolyától jöttek, ahol a molnárkák meg a csiborok hokimeccsét nézték meg. Nagy hangon tárgyalták a meccset, amelyet a molnárkák nyertek.

–  Természetesen – jelentette ki a szemüveges Miki, aki az egyetlen könyvmoly volt közöttük. – Hiszen a rokonaink. Még jó, hogy ők a legügyesebbek.

Pepe, a bátyja a sor elején hirtelen lefékezett, mire a többiek egymásnak ütköztek mögötte. Zsiga hanyatt is esett.

–  Hogyhogy a rokonaink? – meredt Mikire értetlenül Pepe. – Hiszen mi poloskák vagyunk, ők meg molnárkák.

–  Igen ám – igazította meg az orrán a szemüveget Miki -, csakhogy igazából őket is poloskának hívják. Molnár poloska – ez a hivatalos nevük. Ebből lett a molnárka, ahogy mindenki mondja.

–  Nocsak – ingatta a fejét álmélkodva Pepe. Aztán kíváncsian megkérdezte –  És nekünk mi a hivatalos nevünk?

–  Mezei poloska – válaszolt Miki.

–  Hát akkor – csattant fel szemrehányóan Pepe –, minket miért nem hívnak mezeikének? Milyen kedves volna, nem?

A testvérei először csak elképedve bámultak rá. Aztán vidáman hahotázni kezdtek.

–  Mezeikének? Mezeike. Még hogy mezeike. Bruhaha.

Egymás hátát csapkodták, a hasukat fogták, úgy nevettek. Zsiga meg, aki még mindig a fűben feküdt, a földet püfölte széles jókedvében, amíg egyszer csak bele nem akadt a keze valamibe. Felült, és érdeklődve vizsgálgatta a fűben talált tárgyat. Egy karcsú, fényes henger volt, oldalán nagy J betűvel. És volt rajta valami bütyök is, amit Zsiga kíváncsian böködni kezdett. Egyszer csak a bütyök odébb csúszott, és a karcsú hengerből vakító fénysugár tört elő.

A poloska fivérek ámulva nézték.

–  Azta! – mondta Zsiga. – Egy lámpa! Hé, nézzétek, milyen jó kis lámpát találtam! Mindig is ilyet szerettem volna!

Óvatosan visszacsúsztatta a pöcköt, mire kialudt a fény. Újra bekapcsolta. Aztán megint ki. Annyira tetszett neki a dolog, hogy végül megállás nélkül kapcsolgatni kezdte, és élvezettel figyelte, ahogy a fény hosszabb-rövidebb időre felvillant, aztán kialudt. 

–  Mintha morzéznál – állapította meg tudálékosan Miki.

–  Az mi? – kérdezte Pepe, aztán gyorsan hozzátette – Tudom, csak most nem jut eszembe.

Zsiga is abbahagyta a kapcsolgatást, és kíváncsian felnézett.

–  Hát van a Morze ábécé – magyarázta Miki. – Minden betűnek van egy jele, amit a fénnyel is leírhatsz.

A fivérei értetlen tekintetét látva folytatta:

–  Olyan, mintha fénnyel írnál üzenetet.

–  Például mit? – kérdezte Pepe, aki úgy tett, mintha értené.

–  Mondjuk, hogy „Szia! Hogy vagy?”

–  De hát miért írnád ezt nekem fénnyel – méltatlankodott a legidősebb Poloska fivér –, amikor meg is kérdezheted tőlem? Hát itt állok melletted.

A többiek egyetértően bólogattak.

–  De ha mondjuk nem itt lennél, hanem messzebb, akkor üzenhetnék neked – magyarázta Miki. Aztán kivette Zsiga kezéből a lámpát. – Megmutatom.

–  És te honnan tudod ezt? – szólalt meg Totó, a negyedik fivér.

–  Olvastam egy könyvben Gyík Sanyánál – válaszolt Miki. Megigazította állandóan lecsúszó szemüvegét, majd villogtatni kezdett a lámpával. – Most azt írom, hogy „Szia”. Az „S” betű három rövid fényjel, nézzétek. Most jön a „Z”.

A többiek körbeállták, és egymást böködve, nevetgélve figyelték. Aztán egyszer csak torkukon akadt a nevetés, amikor a tisztás túloldalán is villogni kezdett valami fény.

–  Ez is üzenet? – bökte meg Miki könyökét Pepe.

–  Aha.

–  És mit mond?

–  Szia Jakab! Meglett a lámpád?

Miki csibészesen elmosolyodott, és sebesen jelezni kezdett.

–  Mit írsz?

–  Hát azt, hogy „Igen”.

–  De hát te nem vagy Jakab – jelentette ki csodálkozva Pepe.

–  Tudom – legyintett Miki -, csak megtréfálom egy kicsit.

Villogni kezdett a lámpával:

–  Szia! Ki vagy?

A tisztás másik oldalán Jakab párja, Luca elképedve olvasta az üzenetet.

–  Hát Luca! – írta. – Nem ismered meg a lámpám fényét?

–  Dehogynem. Szia, Luca!

Luca valahogy furának találta Jakab viselkedését. A lámpája ismerős volt, de mintha nem is ő írta volna az üzeneteket. Fura. Na, majd mindjárt kideríti, mi van emögött.

–  Találkozzunk a nagy páfránynál – írta sebesen.

–  Mit ír? – faggatták a Poloska fivérek Mikit.

–  Hogy menjünk a nagy páfrányhoz.

–  Hát menjünk.

–  De akkor kiderül, hogy mi nem vagyunk Jakab.

–  Az igaz.

A poloskák tanácstalanul ácsorogtak.

A tisztás túloldalán Luca várakozott. Egyre gyanúsabb lett neki ez a dolog. Na, most kiugrasztom a nyulat a bokorból, gondolta.

–  Hozok neked gumicukrot – írta, mivel jól tudta, hogy Jakab azt ki nem állhatja.

–  Azt mondja, hoz gumicukrot – tolmácsolta Miki.

–  Jóóóó! – ujjongott Zsiga, mivel az volt a kedvencük.

–  Írd meg neki, hogy hozzon rengeteg gumicukrot!

Miki engedelmesen írta:

–  Rengeteg gumicukrot hozzál! Oda küldöm érte a barátaimat, a mezei poloskákat.

–  Aha! –  Luca most már mindent értett.

–  A mezei poloskákat? – kérdezett vissza.

–  Igen, igen.

–  Jól van.

Luca kikapcsolta a lámpáját, aztán mérgesen mondta:

–  Majd adok én nektek gumicukrot!

Miki is kikapcsolta a lámpát, és a Poloska fivérek nagy hahotázásban törtek ki.

–  Elhitte, hogy te vagy Jakab! – nevetett Totó.

– De ki az a Jakab? – vakarta meg a fejét Pepe.

–  Nem tudom – vont vállat Miki. – De igyekezzünk, Luca hoz nekünk gumicukrot.

Azzal vidáman nevetgélve elindultak a nagy páfrányhoz.

–  De jó kedvetek van! – szólalt meg valaki a fejük felett. Amint csodálkozva felpillantottak, meglátták Dugót, a zömök kis méhecskét. Dugó leszállt melléjük, és egy boglárka levelére telepedett.

–  Bezzeg szegény Jakab nem ilyen vidám – jegyezte meg.

–  Ki az a Jakab? – érdeklődött Zsiga.

–  Hát a szentjánosbogár.

–  És mi baja van?

–  Elveszítette a lámpáját. Nem láttátok véletlenül?

–  Nem-nem! – vágta rá egyből Pepe, és fürgén Miki elé állt.

–  Kár. A lámpa nélkül nem tud szerepelni a rovarfesztiválon.

–  Aha – szólalt meg jelentőségteljesen Zsiga.

–  Igen. És a párja, Luca sem.

–  Luca? – kérdezte izgatottan Totó.

–  Luca. Ismeritek?

–  Dehogy – felelte gyorsan Pepe, és mérgesen nézett a testvéreire.

–  Hát, talán előkerül még az a lámpa – mondta töprengve Dugó. – Na, sziasztok, én megyek.

Azzal elrepült a sombokor felé. Amikor eltűnt előlük, Zsiga szemrehányóan fordult Pepéhez.

–  Miért mondtad, hogy nem láttuk a lámpát? Mikor ott van Miki kezében.

–  Nem is biztos, hogy ez az a lámpa – védekezett duzzogva Pepe.

–  De igen – kapcsolódott be a beszélgetésbe Miki. – Látod, Luca is megismerte.

Totó egyetértően bólogatott.

–  Lehet, hogy csak hasonlít rá  – vitatkozott Pepe. – És olyan jó játék. Te mondtad, Zsiga, mindig is ilyen lámpát szerettünk volna. Megtarthatnánk.

–  Nekem így nem kell – jelentette ki Miki.

–  Nekem sem – csatlakozott Totó meg Zsiga. – Vissza kell adni Jakabnak.

Pepe dacosan vonogatta a vállát. Aztán nem bírta tovább a testvérei szemrehányó tekintetét.

–  Na, jól van, adjuk vissza. Odaadjuk Lucának, és kész. Pedig kár érte – tette hozzá nagyot sóhajtva.

A poloskák elcsendesedve ballagtak tovább a nagy páfrány felé. Alig hogy odaértek, eléjük pattant mérgesen Luca.

–  Aha! Hát jól sejtettem! – kiabálta csípőre tett kézzel. – Nálatok van Jakab lámpája. Nem szégyellitek magatokat?

–  Az nem úgy van…. – szólalt meg sietve Miki. – Nem mi vettük el. Úgy találtuk.

–  És miért nem adtátok vissza neki?

–  Hát mert nem tudtuk, hogy kié – magyarázta Zsiga mentegetőzve. – Csak az előbb mondta Dugó.

–  Éppen most akartuk visszaadni – tette hozzá Totó.

–  Pedig milyen jó játék ez a morzézás – dünnyögte Pepe szomorúan, aztán reménykedve megkérdezte – Biztos, hogy ez a Jakab lámpája?

–  Hadd nézzem.

Luca figyelmesen vizsgálgatta a fényes hengert. Aztán határozottan bólintott.

–  Biztos, hogy ez az – mondta. – Nézzétek, rajta van egy nagy J betű. És itt a szélénél egy kicsit behorpadt, amikor Jakab leejtette a próbán. Ez az ő lámpája. Hála az égnek.

–  Na meg a Poloska fivéreknek – düllesztette ki a mellét büszkén Pepe. Aztán hozzátette – De hívhatsz minket Mezeikének is.

Azzal mérgesen meredt vigyorgó testvéreire.

–  Milyen kedves név – jelentette ki Luca, és elmosolyodott. – Köszönöm, Mezeikék. De jó, hogy mégis szerepelhetünk a fesztiválon.

Már indult volna a lámpával, de eszébe jutott valami.

–  Ha eljöttök a fesztiválra, viszek nektek gumicukrot – mondta hátrafordulva, és vidáman felnevetett.

Aztán intett nekik, és már repült is boldogan. Vitte Jakabnak a megkerült lámpát.