Ágnes Mesél: december 2017

2017. december 17., vasárnap

Antonio Amerikában :D

El sem hiszem, de az Antonio, a kaméleon című mesémet közölte

egy amerikai online gyerek magazin

(a saját fordításomban, amit egy kedves ismerős, Sütő Enikő segített végső formába önteni.

Itt is köszönöm a segítséget. :)

Ők persze saját illusztrációkat készítettek hozzá, de megmutatom az eredetit is, Szőnyi Gergely munkáját A tekergő bőregér című kötetből.

És ha valakinek nem ismerős a történet, itt egy részlet. A többit elolvashatjátok A tekergő bőregér című könyvben. :)

Antonio, a kaméleon (részlet)

A kaméleon és barátja, a cickány a patakhoz igyekezett a tisztáson keresztül.

A kaméleon csak látogatóba jött unokatestvéréhez, a gyíkhoz, de olyan jól érezte magát, hogy itt ragadt az erdei tisztáson.

A környékbeli állatok megszerették, bár kicsit bolondosnak tartották, amiért mindenkit amigónak szólított. Néha pedig a frászt hozta rájuk azzal a tulajdonságával, hogy képes volt teljesen beleolvadni a háttérbe, és láthatatlanná válni.

Ott volt például az az eset, amikor Antonio békésen napozott az erdő szélén egy kidőlt fatörzsön, és Szarka Szibill egyenesen a hátára szállt tollászkodni, mivel nem látta. A szarka egy hétig csuklott utána a nagy ijedségtől.

-- Azt hittem, földrengés van – háborgott Szibill -, amikor a fatörzs megmozdult alattam.

A kaméleon csak a vállát vonogatta sajnálkozva.

– Mimikri, amigo – magyarázta a cickánynak, amikor először tűnt el a szeme elől. – Nagyon vicces dolog, igaz?

Amire a cickány csak legyintett, és mérgesen dünnyögött valamit az orra alatt.

Ahogy most a réten bandukoltak, szokás szerint a bőbeszédű cickány vitte a szót. Hadonászva mesélt valamit, és közben gyors lépteivel le is hagyta komótosan ballagó barátját.

– És akkor képzeld… – mondta, és a válla fölött hátra nézett a kaméleonra.

Vagyis nézett volna, mert közel s távol senki nem volt körülötte.

– Hogy a csudába? – vakarta meg a fejét a cickány. – Túl gyorsan jöttem volna?

Tett pár tétova lépést hátrafelé.

– Hoool… vagy? – fejezte be, átbukfencezve a barátján, és nagy huppanással elterülve a földön.

– Itt vagyok, bocs, kicsit elméláztam, amigo. Ilyenkor nem figyelek a mimikrire.

– Azt látom – morogta bosszankodva a cickány - annyira beleolvadtál abba a száraz fűcsomóba, nem is láttam, hogy ott vagy.

Azzal felállt, és dohogva leporolta magát.

Aztán bizonytalanul megvakarta a fejét.

– Na, várj csak – mondta. – Most hirtelen nem is tudom, merre menjünk tovább.

-- Ott egy vakondtúrás, arra felmászok, és körülnézek – ajánlkozott Antonio.

Felkapaszkodott a vakondtúrás tetejére, és figyelmesen végig pásztázta a környéket. Aha, ott a vadalmafa a patak partján, arrafelé kell majd tovább menniük. Már éppen lekecmergett volna, amikor valami fura mozgást vett észre a fűben. Jobban odanézett, és látta, hogy a sikló az. De vajon mit akar? Sebesen siklik a fűben, egyenesen egy… az lehetetlen. Még egyszer odanézett. De jól látta először is.

A sikló egyenesen egy fészek felé tartott.

Csak nem a tojásokat akarja megdézsmálni? Az nem lehet. Hiszen olyan rendes… De azért… Jobb lesz, ha oda mennek.

Antonio hanyatt-homlok legurult a földre.

– Gyorsan, gyorsan – hadarta a cickánynak – Vészhelyzet van. Meg kell állítanunk a siklót. Siessünk.

Azzal ügetőre fogták.

(Eddig tart a részlet. A folytatást megtaláljátok A tekergő bőregér című mesekönyvben, ami Karácsonyra is nagyszerű ajándék. Jó olvasást!)