Készül valami új...

Talán készül valami hosszabb történet...így kezdődik majd...

Leporello városa mint nagyra nőtt fecskefészek tapadt a szürke sziklafalhoz a Miléi tenger partján. Piros háztetőivel, vidám színekre festett házaival feledhetetlen látványt nyújtott a tenger felől érkezőknek.

Sok látogató jött ide a több száz éve élt híres kalózkapitány, Félszemű Ben kedvéért, aki a legendák szerint gyakran megfordult a környéken. Rebesgették, hogy összeharácsolt kincseit is itt rejtette el a város körül valahol, ezért titokban minden látogató abban reménykedett, talán ő lesz az a szerencsés, aki rábukkan a rejtekhelyre.

A városban sok tér, utca és üzlet neve őrizte Félszemű Ben emlékét. Volt itt Kalóz - köz, Mordály allé, Kincsesláda körút, és a város legjobb éttermét úgy nevezték: A kapitány asztala.

Az árnyas Főtéren pedig, ahol a kanyargós, szűk kis utcák mind összefutottak, a klasszikus stílusban épült, tekintélyes külsejű múzeumban egyebek mellett őriztek néhány régi aranypénzt is, amelyről úgy vélték, Félszemű Ben elrejtett kincséből származik.

Nem messze a múzeumtól magasodott a Főposta pisztácia fagyi színű, ugyancsak tekintélyes épülete.

Boltíves kapuján épp most hajtott ki háromkerekű szolgálati kerékpárján, fürgén pedálozva, Frédi, a postás. Vagyis, vízi postás. Frédi ugyanis nem a város macskaköves, kanyargós utcáit járta, hanem a közeli apró szigeteken kézbesítette az ott lakók küldeményeit.

Amint sebesen tekerve átvágott a téren, gondolatban már az útvonalát tervezgette. Ma nem visz romlandó, vagy más okból sürgős árut, amit előre kellene sorolnia, úgyhogy egyszerűen sorra járhatja majd a szigeteket, a Kanyar-csücsöktől a Bálnakikötőig. Így Hilda nénit hagyhatja utoljára, sőt, egy kicsit szusszanhat is nála, gondolta. Lelki szemei előtt felrémlett a Hilda néni – féle csodás diós - lekváros palacsinta, amivel az asszony legutóbb megkínálta. Ha szerencséje van, talán ma is kaphat belőle.

Elvigyorodott, és hangos csengetéssel, lendületesen befordult a múzeum mellett az első macskaköves kis utcába, amelynek sarkán a Rumos hordó nevű fogadó állt.

A Rumos hordó rendkívül népszerű volt a helyi halászok, a turisták, meg a városban kikötő tengerészek körében. Vilmos, a fogadós esküdött rá, hogy az egyik őse, bizonyos Rumos Pepe, kalóz volt Félszemű Ben hajóján. Ezért aztán ő maga is kalóznak öltözve, csíkos pólóban, hetykén a fejére kötött piros kendőben, bal fülében ezüst karikával szolgálta ki a vendégeket.

Még egy jókora fehér kakadut is szerzett, amilyen Félszemű Bennek volt, ha hinni lehet az állítólag őt ábrázoló képeknek.

Ezen a kora reggeli órán Vilmos már ott sertepertélt a fogadó előtti kis teraszon. Tarka abroszokkal terítette le a kerek asztalkákat, és meglocsolta a függő kosarakban pompázó égővörös muskátlikat. Kokó, a kakadu közben unottan tollászkodott kedvenc helyén, a fogadó cégérén ülve.