-- Szép darab –
bólogatott vidáman Sün Boldizsár, örömmel járva körül a méretes vargányát. Nem
volt könnyű kifordítania a földből, de megérte a sok fáradozást.
-- Remek vacsora lesz
belőle – gondolta magában, és összefutott szájában a nyál.
Ám nem sokáig tartott az
öröme, mivel h
-- Mi a csudához kezdjek?
– töprengett Sün Boldizsár, és tanácstalanul megvakarta a fejét.
-- Mi a baj, Boldizsár?
Miért vágsz olyan savanyú képet, mint aki vackorba harap? – harsant fel ekkor
mögötte egy jókedvű hang, és a sombokor mögül kilépett a tisztásra Pocok Bertalan,
a barátja.
--- Inkább ebbe a finom
gombába harapnék – dünnyögte Boldizsár. – Csakhogy nem tudom hazavinni. Túl
nehéz.
-- Na, várj csak. Majd én
felteszem a hátadra.
Azzal a pocok megragadta
a gomba szárát, és megpróbálta fellódítani Boldizsár hátára. Szuszogva,
nyögdécselve birkózott vele egy darabig, de hiába. Próbálkozott a másik végénél
is, de azzal sem ment semmire. Aztán támadt egy ötlete.
-- Te Boldizsár! Hát segítek
neked hazavinni. Ketten csak elbírunk vele.
Aztán nevetve hozzátette:
-- Te meg cserébe
meghívsz vacsorára. Én is szeretem ám a vargányát.
Sün Boldizsár elsápadt,
és hevesen hadonászni kezdett.
-- Nem, köszönöm, nem
kell segítened. Legfeljebb hazahúzom, ha felemelni nem lehet. És sajnos nem
olyan nagy ám, hogy vendégséget csapjak belőle. Örülök, ha magamnak elég lesz.
-- Ó, Boldizsár –
sóhajtott a pocok. – Csak vicceltem. De nem tartalak fel. Megyek tovább a Tarka
rétre, te meg boldogulj a gombáddal, ahogy tudsz.
Azzal elindult a keskeny
ösvényen.
Boldizsár nézett a
távolodó pocok után, és nagyon elszégyellte magát. Hogy lehetett ilyen a
legjobb barátjával? Mikor az csak segíteni akart. Hát persze, hogy jutna neki
is a gombából. Jobban is esne a vacsora jó társaságban. A sün szaporán a
barátja után eredt.
Közben a pocok már
majdnem eltűnt egy terebélyes páfrány mögött.
-- Bertalan – kiáltott
utána a sün.
A pocok megállt, és
visszafordult.
-- Szóltál, Boldizsár? –
kérdezte, és pár lépést tett visszafelé.
Sün Boldizsár restelkedve
lehajtotta a fejét.
-- Ne haragudj – nyögte
ki keservesen, és nagyot nyelt. – Irigy voltam, igaz?
-- Mi tagadás – felelte a
pocok halvány mosollyal.- Irigy bizony.
-- Tudod, a vargánya a
gyengém – magyarázta szerencsétlen képet vágva a sün. – Nem tudok neki
ellenállni. Elvesztem tőle a fejem. Pedig jut ebből bőven kettőnknek is.
-- Ezt vegyem úgy, hogy
meghívsz vacsorára, Boldizsár? – nevetett a pocok.
--De meg ám – nevetett
vissza rá a sün. Aztán figyelmeztetően felemelte az ujját. – Feltéve, hogy
segítesz hazavinni.
Megfogták kétfelől a
méretes gombát, és szuszogva, meg-megállva elcipelték Boldizsár odújáig. Ott
aztán testvériesen megosztoztak rajta, és úgy jól laktak, hogy a fülük is ketté
állt.
-- Finom volt ez a
vargánya – szusszantotta a pocok, amikor jóllakottan kint üldögéltek Boldizsár
odúja előtt. Aztán feltápászkodott, hogy hazamenjen, de még megjegyezte – Legközelebb
én hívlak meg egy kis vadkörtés pitére.
Majd figyelmeztetően
felemelte az ujját, és vigyorogva hozzátette:
-- Feltéve, hogy segítesz
hazavinni a vadkörtéket.
Azzal sarkon fordult, és
vidáman fütyörészve elindult hazafelé, a Tarka rétre.
