Az irigy sün

-- Szép darab – bólogatott vidáman Sün Boldizsár, örömmel járva körül a méretes vargányát. Nem volt könnyű kifordítania a földből, de megérte a sok fáradozást.

-- Remek vacsora lesz belőle – gondolta magában, és összefutott szájában a nyál.

Ám nem sokáig tartott az öröme, mivel hamarosan kiderült, hogy sehogy sem tudja a szép nagy gombát a hátára emelni. Próbálta erről, próbálta arról, de nem ment. A jókora illatos vargánya szinte megmozdíthatatlanul hevert a fűben.

-- Mi a csudához kezdjek? – töprengett Sün Boldizsár, és tanácstalanul megvakarta a fejét.

-- Mi a baj, Boldizsár? Miért vágsz olyan savanyú képet, mint aki vackorba harap? – harsant fel ekkor mögötte egy jókedvű hang, és a sombokor mögül kilépett a tisztásra Pocok Bertalan, a barátja.

--- Inkább ebbe a finom gombába harapnék – dünnyögte Boldizsár. – Csakhogy nem tudom hazavinni. Túl nehéz.

-- Na, várj csak. Majd én felteszem a hátadra.

Azzal a pocok megragadta a gomba szárát, és megpróbálta fellódítani Boldizsár hátára. Szuszogva, nyögdécselve birkózott vele egy darabig, de hiába. Próbálkozott a másik végénél is, de azzal sem ment semmire. Aztán támadt egy ötlete.

-- Te Boldizsár! Hát segítek neked hazavinni. Ketten csak elbírunk vele.

Aztán nevetve hozzátette:

-- Te meg cserébe meghívsz vacsorára. Én is szeretem ám a vargányát.

Sün Boldizsár elsápadt, és hevesen hadonászni kezdett.

-- Nem, köszönöm, nem kell segítened. Legfeljebb hazahúzom, ha felemelni nem lehet. És sajnos nem olyan nagy ám, hogy vendégséget csapjak belőle. Örülök, ha magamnak elég lesz.

-- Ó, Boldizsár – sóhajtott a pocok. – Csak vicceltem. De nem tartalak fel. Megyek tovább a Tarka rétre, te meg boldogulj a gombáddal, ahogy tudsz.

Azzal elindult a keskeny ösvényen.

Boldizsár nézett a távolodó pocok után, és nagyon elszégyellte magát. Hogy lehetett ilyen a legjobb barátjával? Mikor az csak segíteni akart. Hát persze, hogy jutna neki is a gombából. Jobban is esne a vacsora jó társaságban. A sün szaporán a barátja után eredt.

Közben a pocok már majdnem eltűnt egy terebélyes páfrány mögött.

-- Bertalan – kiáltott utána a sün.

A pocok megállt, és visszafordult.

-- Szóltál, Boldizsár? – kérdezte, és pár lépést tett visszafelé.

Sün Boldizsár restelkedve lehajtotta a fejét.

-- Ne haragudj – nyögte ki keservesen, és nagyot nyelt. – Irigy voltam, igaz?

-- Mi tagadás – felelte a pocok halvány mosollyal.- Irigy bizony.

-- Tudod, a vargánya a gyengém – magyarázta szerencsétlen képet vágva a sün. – Nem tudok neki ellenállni. Elvesztem tőle a fejem. Pedig jut ebből bőven kettőnknek is.

-- Ezt vegyem úgy, hogy meghívsz vacsorára, Boldizsár? – nevetett a pocok.

--De meg ám – nevetett vissza rá a sün. Aztán figyelmeztetően felemelte az ujját. – Feltéve, hogy segítesz hazavinni.

Megfogták kétfelől a méretes gombát, és szuszogva, meg-megállva elcipelték Boldizsár odújáig. Ott aztán testvériesen megosztoztak rajta, és úgy jól laktak, hogy a fülük is ketté állt.

-- Finom volt ez a vargánya – szusszantotta a pocok, amikor jóllakottan kint üldögéltek Boldizsár odúja előtt. Aztán feltápászkodott, hogy hazamenjen, de még megjegyezte – Legközelebb én hívlak meg egy kis vadkörtés pitére.

Majd figyelmeztetően felemelte az ujját, és vigyorogva hozzátette:

-- Feltéve, hogy segítesz hazavinni a vadkörtéket.

Azzal sarkon fordult, és vidáman fütyörészve elindult hazafelé, a Tarka rétre.