2012. március 9., péntek

Napóleon, a vadmalac



Napóleon, a csíkos vadmalac nyugtalanul fészkelődött a vackán. Éhes volt. Ez nála nem volt nagy csoda, mert Napóleon állandóan tudott volna enni. Pedig a falánksága miatt már sokszor került kellemetlen helyzetbe.
Például legutóbb is, amikor Bagoly a mérgező növényeket mutatta meg nekik a tisztás körül.
Napóleon az elején még nagyon figyelt, mikor a fura nevű csattanó maszlagról, meg a bolondító beléndekről volt szó. Igaz, amikor Bagoly a koloncos bajmócát mutatta nekik, Napóleon már nem bírt a jókedvével. Nyuszi Pankával, meg a legkisebb sün gyerekkel hanyatt vetették magukat a fűben, és jobbra-balra gurultak a nevetéstől.
- Koloncos bajmóca! – kiabálták. – Koloncos bajmóca!
Úgy viháncoltak, hogy még a szigorú Bagoly is elmosolyodott.
Ezután következtek a gombák, és ekkor kezdődött a baj. Napóleon ugyanis megéhezett a sétában. És amikor a légyölő galócához értek, ő már nem figyelt a magyarázatra. Csak a fehér pettyes piros kalapot látta, és a finom gomba illatot érezte, aminek nem tudott ellenállni.
Így aztán, amikor Bagoly a magyarázatot befejezve megfordult, és a szárnyával intve azt mondta:
- Íme, ez a légyölő galóca…
Hát, akkor mindenkinek elakadt a lélegzete. Mert ahol az előbb még a pettyes gomba virított a fűben, ott most Napóleon heverészett, jóllakottan szuszogva.
- Jaj, jaj, megetted a légyölő galócát! Beteg leszel! – kiabált ijedten Nyúl Panka.
- Hívjuk gyorsan Harkály doktort! – mondta Süni.
És nagyon rémülten néztek.
De Bagoly megnyugtatta őket.
- Szerencsére ez az egyetlen olyan mérgező gomba, ami a vaddisznóknak nem árt. Hanem azért… - tette hozzá szigorúan – nem volt szép tőled, Napóleon, hogy megetted a szemléltető eszközt. Most hogy mutassam meg a többieknek, melyik gombát nem szabad megenniük?
Restelkedett Napóleon, fogadkozott, hogy máskor nem lesz olyan falánk. És igyekezett is betartani. Csak hát…ha éhes az ember…hát nem olyan könnyű.



Napóleon, a vadmalac 2

Napóleon nagyot sóhajtott. Soká lesz még reggel.
Körülötte békésen aludt a családja. Az apja még horkolt is egy kicsit. Neki is aludnia kéne. Napóleon becsukta a szemét. Csakhogy ekkor behunyt szeme előtt megjelent az öreg vadalmafa a patak mellett, aminek az alja tele van hullott gyümölccsel. Napóleon gyomra nagyot kordult. Hát, így nem tud aludni, gondolta szomorúan.
Mi volna, ha elkocogna a vadalmafához, és enne pár szem almát?
A szülei nem örülnének neki, ha egyedül kószálna a tisztáson. Viszont nincs túl messze a patak...
A kis vadmalac vívódott magában.
Végül az éhség győzött. Óvatosan kicsúszott a testvérei közül, és szaporán elindult a tisztáson át.
Már majdnem odaért, amikor denevér suhant el felette. Utána nézett, és ámulva látta, milyen fényesen ragyognak a csillagok.
- Ó…nahát…- bámészkodott Napóleon. Felemelt fejjel, a csillagokat csodálva lépkedett tovább, míg egyszer csak elfogyott a lába alól a talaj, és ő belezuhant egy gödörbe.
- Uiiiii – sivított a kismalac –, jaj, jaj! Segítsen valaki!
De senki sem hallotta. Napóleon végül elcsigázva elaludt a gödör alján, fázósan összekucorodva.
Reggel aztán arra repült a szarka. Ő látta meg a gödörben a kismalacot, akit akkor már órák óta aggódva keresett a családja.
- Kiporolom a frakkját, ha megtalálom – dohogott az apja, a nagy vadkan.
- Jaj, drágám, dehogy porolod, csak meglegyen épségben – csitította a felesége.
Ekkor már mások is segítettek a keresésben. Benéztek minden bokor alá, és minden fatörzs mögé.
Végül nagy cserregéssel megérkezett a szarka, és izgatottan újságolta, hol látta a kismalacot. Megkönnyebbülten szaladtak oda.
- Mamiiii – visított Napóleon –, nem tudok kimászni.
- Kihúzunk, drágám, ne félj.
Tanácskoztak, mit tegyenek. Végül a nyúlnak támadt egy remek ötlete.
- Itt ez a fűzfa. Ha mind rákapaszkodunk az ágára, le tudjuk hajtani Napóleonhoz. Azzal kihúzhatjuk.
Úgy is lett. Napóleon hat kis csíkos testvére, Nyúl Panka, a süngyerek, a mókus, de még a cickány is a fűzfa ágát húzták, míg le nem ért a malachoz.
- Kapaszkodj bele jó erősen! – mondta Napóleon apja, még jobban lehajlítva az ágat.
- Fogom már! – kiáltotta Napóleon.
- Na most, akkor mindenki egyszerre engedje el! – vezényelt a nyúl.
Úgy is lett. A visszacsapódó ág kirántotta a gödörből a kismalacot, aki rövid repülés után elterült a földön.
- Kiporolom a frakkját – dörmögte megkönnyebbülten az apja.
- Napóleon! Kicsikém! – szaladt hozzá boldogan az anyja.
A kismalac feltápászkodott, és leporolta magát. Tett néhány bizonytalan lépést, aztán az anyjához simult.
- Mami – suttogta –, én olyan éhes vagyok!

2012. március 3., szombat

Az idegen 2


- Érdekel valakit, hogy miért jöttem az erdőbe? Talán tudtok segíteni nekem – mondta a hullámos papagáj.
A többiek figyelmesen közelebb húzódtak, és Lulu mesélni kezdett.
- Én a városban élek. Eddig egy szép, tágas kalitkában laktam, amelynek mindig nyitva volt az ajtaja, hogy szabadon járhassak ki-be. A kalitkámban volt egy hinta, kis csengő, sőt, még tükröm is volt. Ezt szerettem a legjobban.
- Nem azért, mert piperkőc vagyok – nézett kicsit mérgesen a varjúra, aki szégyenlősen lesütötte a szemét.
- Miért szeretted a tükrödet, Lulu? – kérdezte kíváncsian a mókus.
- Azért szerettem, mert ha belenéztem, olyan volt, mintha volna ott egy másik papagáj. Mintha lenne egy barátom. Mert hiába volt a szép kalitkám, egy kicsit magányos voltam.
Hallgatott egy sort. Hallgattak a többiek is. Aztán Lulu tovább mesélt.
- De pár napja jött egy nagy vihar. A szél felkapta a kalitkámat, és elrepítette. Odalett a hinta, a csengettyű, és a szép tükröm is. Úgyhogy elindultam, hogy megkeressem őket.
- És? Megtaláltad? – szólt közbe izgatottan a vörösbegy.
- A kalitkát megtaláltam, egy magas fa tetején itt a közelben.
- Ó, tényleg! – nyitotta ki fél szemét a bagoly. – Én is láttam. Hát akkor minden rendben is van. Vagy nem?
Nagyot sóhajtott a papagáj.
- A szél szétszórt mindent, ami a kalitkámban volt. Nincs meg a hinta, se a csengő, de ami legjobban fáj, hogy sehol sincs a szép kis tükröm. Azt mindenképpen meg akarom találni.
- Hát, én nem szeretnék senkit megsérteni – jegyezte meg a mókus -, de ha fényes, csillogó dolgokról van szó, legjobb volna talán a szarka segítségét kérni.
- Nem kell személyeskedni – szólalt meg egy magasabb ágon a szarka. – Nem tehetek róla, ha szeretem a fényes dolgokat. Nekem ez a szenvedélyem. Végül is, nem gyűjthetek bélyeget. Nem igaz? Nahát.
- Segítenél nekem? – kérdezte Lulu.
- Naná! Én aztán igazán megértelek. Ami azt illeti, a galagonya bokornál láttam is valamit csillogni. Úgyis meg akartam nézni, mi az. Menjünk oda.
A szarka meg a papagáj elrepültek a galagonya bokorhoz, és velük tartott a kíváncsi mókus is. Már messziről látták a csillogó valamit az ágakon. Amikor közelebb értek, leesett az álluk.
- Hát, ez nem az én tükröm – mondta Lulu elszontyolodva.
- Hát, nem – felelte a szarka –, de milyen gyönyörű.
- Mi van? – nézett fel a hálójából a pók. - Nem láttatok még pókhálót?
- De, láttunk. Láttunk bizony – mondta a mókus. - Csak nem ilyen fényeset.
A galagonya bokorra szőtt hálót harmat borította. Úgy csillogott a napfényben, mintha tükör lett volna.
- Akkor most nézzétek meg jól, mert nem sokáig lesz ilyen – jelentette ki a pók. – Csak amíg fel nem szárad a harmat.
A három cimbora bámészkodott még egy kicsit, aztán elbúcsúztak a póktól.
- Most mi legyen? – kérdezte a szarka.
- Felszaladok arra a magas bükkre – javasolta a mókus – és körülnézek.
A szarka meg a papagáj türelmesen várt.
- Hahó! – kiáltott le a fa csúcsából a mókus. - Ott a tisztás szélénél csillog valami. Menjünk, nézzük meg.
Ahogy közeledtek, Lulu egyre izgatottabb lett. Ez már igazán úgy nézett ki, mint az ő tükre. Az is volt. 
Lulu szép kis tükre a fűben hevert, egy harangvirág közelében. Csakhogy… A vízibolhák ifjúsági hoki csapata tartott edzést rajta. Fürgén siklottak a fényes tükrön ide-oda.
- Öööö… hé, ti! – kiáltott rájuk a mókus.
A vízibolhák csapatkapitánya felnézett, és örömmel rikkantott vissza.
- Csak bámultok, mi? Nem hisztek a szemeteknek, milyen remek edzőpályát találtunk magunknak? Készülünk a bajnokságra. Meg is fogjuk nyerni, meglátjátok.
Azzal vidáman kurjantotta a csapatnak:
- Gyerünk, fiúk, csak fürgén. Mutassuk meg nekik!
- Na, igen, csakhogy… – kezdte a mókus, de Lulu intett neki.
- Hagyd csak. Nem veszem el tőlük. Látod, milyen boldogok vele.
- Én nem hagynám ezt a jó kis tükröt – jegyezte meg a szarka. – Olyan szépen csillog.  
- De hát veled mi lesz? – kérdezte a mókus.
- Tudod, mit? Rájöttem, hogy a tükörnél többet érnek az igazi barátok. És nekem már van kettő. Nem igaz?
- De mennyire! – kiáltotta a szarka. – Gyere, megmutatom a fészkemet. Tele van csillogó dolgokkal. Végre értékeli valaki.
- Gyere te is, mókus – fordult hozzá. – Tudod, hol a fészkem.
És elindultak. A vízibolhák folytatták az edzést, a pók pedig tovább szőtte a hálóját a galagonyabokor ágán.